27/07/2026
A napokban egy nagyon érdekes könyvet kezdtünk el olvasni a kislányaimmal. Az egyik oldalon egy nagyon kedves és egyben sokatmondó részletre lettem figyelmes.
Momo a főszereplő kislány, aki az egyik legjobb hallgatóság épp Beppóval egy idős utcaseprővel ült az amfiteátrumban... Úgy éreztem ezt megosztom veletek is, mert egy egyszerű hétköznapi feladatra is válasz tud lenni....
,,...Csak Momo tudta kivárni, és ő meg is értette, mit mond Beppo......Hajnalonként, még jóval pirkadat előtt felült régi, nyikorgó biciklijére, és bekarikázott a városba, ott is egy nagy épületbe. Kollégáival együtt a ház egyik udvarán várta, hogy kapjon egy söprűt és egy talicskát, és beosszák, melyik utcában kell söpörnie. Beppo szerette ezeket a pirkadat előtti órákat, amikor a város még javában aludt. Szerette és nagyon lelkiismeretesen végezte a munkáját. Tudta, hogy szükség van arra, amit csinál.
Lassan, de megállás nélkül söpörte az utcákat: munka közben minden egyes lépésnél levegőt vett, és minden egyes lélegzetvételt egy söprés követett.
Lépés – levegővétel – söprés. Közben egyszer-egyszer megállt, és töprengve nézett maga elé. És aztán haladt tovább: lépés – levegővétel – söprés.
Így, elgondolkodva haladt előre, előtte a piszkos utca, mögötte a tiszta, gyakran ilyenkor támadtak a legjobb gondolatai. Ám ezek csupán gondolatok voltak, és mivel nem öntötte őket szavakba, ugyanolyan nehezen hagyták közölni magukat, mint egy bizonyos illat, amire az ember éppenhogy emlékezik, vagy egy szín, amiről álmodik. Munka után, amikor Momónál üldögélt, elmondta neki nagy gondolatait. És mivel Momo a maga különös módján hallgatta beszámolóját, megoldódott a nyelve, és megtalálta a megfelelő szavakat.
– Tudod, Momo – mondta például –, van az úgy, hogy az ember olykor egy nagyon hosszú utcával találja szembe magát. És azt gondolná, hogy ez olyan rettenetesen hosszú, ezzel az életben nem készül el. – Egy kis ideig hallgatagon nézett maga elé, aztán folytatta:
– És akkor sietni kezd. És aztán egyre jobban siet. Akárhányszor fölpillant, látja, hogy nem lesz kevesebb, ami előtte van. Aztán még jobban rákapcsol, elfogja a félelem, végül pedig kifogy a szuflája, nem bírja tovább. De az utca még mindig ott van előtte. Hát ez az, amit nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán ismét megszólalt:
– Sosem szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Mindig csak a következő lépésre kell gondolnod, a következő lélegzetvételre, a seprű következő mozdulatára. És mindig csak a következőre.
Megint megállt, megint elgondolkodott, majd hozzáfűzte:
– És akkor örömödet leled benne; ez fontos, mert azt mutatja, hogy jól végzed a dolgod. És ennek így kell lennie.
Aztán újabb hosszabb szünet következett, majd így folytatta:
– Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy apránként tisztára söpörte az egész utcát. Észre sem veszed, hogyan, és még csak a szuflád sem fogyott ki. – Bólintott csak úgy magának, és befejezésül azt mondta: – És ez fontos."
Hányszor ijedünk meg attól, milyen hosszú még az út előttünk. Hányszor nézünk a célra, és közben elfelejtjük, hogy oda soha nem egyetlen hatalmas ugrással jutunk el.
Egy beszélgetéssel.
Egy döntéssel.
Egy bátor lépéssel.
Egy mély levegővel.
Pont úgy, ahogy Beppo, az utcaseprő mondja:
"Mindig csak a következő lépésre kell gondolnod, a következő lélegzetvételre, a seprű következő mozdulatára."
