Mitli Attila szakmai oldala

10/06/2026

Újra itt és egy részem újra kicsit értetlenül figyel.

“Már megint miért van erre szükség? Miért kell ezt így leírni?”
“Figyelj, nem tudom. Tudod jól, hogy elengedhetném, elmehetnék edzeni vagy nézhetnék egy filmet, de valójában belülről éget és mintha most elkaptam volna valami fontosat…”

…

Bár itt lenne még az a pillanat.

Pár óra telt ugyan csak el és mégis az ízét halványan még most is itt érzem a szívemen.
S miközben egyre csak távolodik tőlem, én pedig félem engedni. A tapasztalás magját így kissé görcsösen, és sietve szavakká formálom.
Szeretem ezt. Na nem a görcsösséget, de a szavakat igen.

Nincs is másom igazán.
Művészet az élet, s mi mind teremtünk.
Tapasztalás, érzés, gondolatok és érzetek.
Szavaim vannak, hogy láthatóvá tegyem a láthatatlant. Ügyetlen, esetlen, botladozó szavak csupán valamire, ami megfoghatatlan.

Csakúgy, mint a munka, a hivatás, az élet, amit képviselek.
Évek óta foglalkoztat, fúr, belülről éget egy vágy, hogy még pontosabban, még teljesebben, még érthetőbben, még szebben meg tudjam fogalmazni - hogy egyszer s mindenkorra világossá váljon, mit is csinálok valójában.
Keret, címke, körbezárt szavak, leírás és kézzel fogható magyarázat. S valahogy mindig ugyanoda jutok vissza.

Gyönyörű emberek. Gyöngyű találkozások.
Csendes újjászületések egymás tükrében.

Erről szól az életem.

Erről szól a munkám, a hivatásom, s talán egy kicsit az is, aki és ami vagyok.
Ami lettem. Amivé váltam az elmúlt 9 év során.

A mai nap pedig egy újabb időszakot zár.

Többetekkel most hónapokig nem találkozunk ezen az úton, s bár ezt számtalanszor megéltem már az elmúlt években, ez a nap valahogy mégis másként él most bennem.

Ma ott voltatok kicsit mindannyian velem az elmúlt évekből.

Tanárok. Szociális munkások. HR szakemberek. Gyógytornászok. Logisztikusok. Raktárosok. Cégvezetők. Pénzügyi szakemberek. Építészek. Adatelemzők. Marketingesek. Fiatalok. Idősebbek. Családanyák és családapák. Elváltak és egyedülállók. Spirituálisak és racionálisak. A tudatosság keresői és az elme megzabolázói. Az önismeret kutatói, az identitás szerelői, a személyiségek mediátorai, a fejlődés harcosai. Szenvedők, szeretők, résztvevők, kintlévők, szerepben érző élvezők és gondolatokban született t***ekre éhezők. Vágyódó kétkedők és őszintén hívők.

Hittel magatokban, bennem, s az útban, amin közösen járunk.
Gyönyörű emberek. Gyönyörű találkozások.

S ki vagyok közben én? Mi az én szerepem, munkám, címem?

Nem tudom pontosan.

Talán én vagyok mondataid között a pont.
A szavak közötti szóköz vagy a betű végén a csend.
Talán a találkozás vagyok maga.
Az ezekben mélyen rejlő lehetőség őrzője és a feszült várakozás mebújt kulcsa.
Talán a torkodban kaparó könny előtti pillanat is én lehetek.
A mély lélegzetvétel vagy a feszülés a mellkasodban.
Az izzó gondolataid, kérdéseid, kételyeid vagy a félretolt tekintet maga.
Az elcsukló hang és olykor a kínos kuncogás.

Merthogy mi nem vagyok?

Nem vagyok pszichológus és pszichiáter sem.
Nem vagyok coach és nem adok számodra tanácsot.
Nem vagyok technika, sem tüzijáték. Nem vagyok módszer vagy manipuláció.
Nem vagyok játék, feladat, folyamat, kötelezettség, szándék, vágy, terv vagy keret.
Nem kérek tőled mást, máshogy, másból, mint ami te vagy. Nem kérek semmit igazán.
Nem tudom, hogyan kell jól élni a te életedet, hisz’ nem én élem azt. Nem én élek a házadban, a családodban, a feleségeddel, a férjeddel vagy a gyermekeiddel. Nem engem neveltek fel a szüleid, nem én nőttem fel a barátaiddal, s nem én dolgozom a munkatársaiddal.

S mégis.

Ott vagyok veled minden találkozásunkban.

Ott vagyok a könnyeidnél, a fájdalmadnál, a szégyenednél, a kérdéseidnél, s a benned megszülető válaszoknál.
Ott vagyok, mikor ráébredsz az erődre, a hatásodra, s a teremtésre, ami benned születik.
Ott vagyok a felbukkanó vágyaknál, a tisztára vált akaratnál, a tűzben égő potenciánál, s a hálánál az életedért.
Ott vagyok a történeteknél, a képeknél, a szimbólumoknál, a szavaknál, a gondolatoknál, a tagadásnál, az ellentétnél, a várakozásnál, s a megérkezésnél.
Igen, ott a megérkezésnél.

Megérkeztem.

Nem egy címkéhez. Nem egy leíráshoz. Nem egy egyértelmű célhoz vagy megértéshez.
Egyszerűen csak a hálához.

Hálával tartozom az életemért, amit élhetek.
Hálával tartozom a gyönyörű emberekért, s a gyönyörű találkozásokért.
Hálával tartozom, hogy egy olyan életben élhetek, s egy olyan életet képviselhetek, ami talán nem ideális, mégis szükséges.
Ami nem könnyű, s én mégis erőt kaptam, hogy viseljem a súlyát.
Ami talán leírhatatlan, s én mégis szavakat kaptam, hogy újra és újra próbálkozzak.
Ami sokszor szörnyű és tragikus odakint, s én mégis hitet kaptam, hogy újra és újra nyissak egy apró részt a szívemen.
Ami végtelenül emberi, s én mégis a legszentebb minőségét ismerhetem meg benne.

Ez az életem. Ez a munkám. Ez a hivatásom. Ez a képességem. Ez a minőségem. Ez a hozzáállásom. Ez a szerepem. Ez a vágyam. Ez mozgat, ez érdekel, ez késztet növekedésre, fejlődésre, tanulásra, alázatra.

Ez az igazi találkozás ajándéka.

Ez az élet értelme. Számomra.

S hogy ez egy sikeres élet lenne?

A szó racionális, konvencionális és jelenkori társadalmi értelmezésében nem. S hogy ami ezen túl létezik, ott talán mégis.

Tudod, ott a betű végén, a csendnél…

Ahol semmi más nem történik, csupán ember az emberrel, s lélek a lélekkel találkozik.

Ami a világunk örök része, s mi mégis valahol elfelejtettük ezt mára ezen úton. S talán nem találkozunk eleget. Egymással. Magunkkal. Veled. Igazán veled.

Hogy ki vagyok én neked, aki olvasod ezeket a sorokat most? Talán senki.

Mit teszek valójában érted most? Talán semmit.

Én egyszerűen csak nap, mint nap őszinte hálával és egy erős hittel tekintek arra a csodára, ami akkor születik, amikor te és én találkozunk. Veled. Igazán veled.

S akkor valahogy… végre minden újra értelmet nyer.

16/05/2026

Közel 5 hét telt el a balesetem óta.

Pontosan 24 nap azóta, mikor a testem nagyon egyszerűen fogalmazva, nemet mondott. Akár hiszünk a lélek belső megéléseinek szomatikus, azaz testi szintű kivetüléseiben, kifejeződéseiben, akár nem, ott valaki, valami egyszerűen stopot mondott. Az, amit akkor próbáltam erőből vinni, nem mehetett tovább.

Én pedig megálltam. Végre.

Pedig az Élet mondhatni újfent kesztyűs kézzel bánt velem. A balesetem, a sérülésem sokkal rosszabbul is végződhetett volna és voltaképpen mára kívülről nézve, csak és kizárólag a fizikai test szempontjából szinte teljesen felépültem. Még mindig érzem apró jeleit, mint emlékeztetőket felbukkanni nap, mint nap a mellkasomban, a légzésemben, a szívverésemben vagy akár zsongásként az elmémben, mégis a belső út sokkal hangosabbá vált.

Az elmúlt hetekben kicsit újra megálltam. Sétáltam. Álmodtam. Találkoztam. Legfőképpen magammal, gondolatokkal, érzetekkel; valakivel, valamivel a múltból.

Az Élet. A fal. A stop. Az élmény, hogy mintha csak valami vagy valaki azt mondaná: “…oké, értem, látom, hogy olyan, mintha ezt az utat akarnád, de figyelj, mutatok mást… és valójában nincs választásod (‘pofon’) …erre fogsz menni mostantól…”

Na ezt már ismerem.

Mintha az életem egyszeriben egy kísértetiesnek tűnő spirál útja mentén ismételné egyszerre a történetem 3 évvel ezelőtti pontját, s ugyanígy a 9 évvel ezelőtti pontját.

2017 tavaszán ugyanis életem legmeghatározóbb tapasztalatát szereztem, ami pedig most így 9 év múltán is nem tud nem visszatérni az életembe és nem tudom nem látni, mintha csak annyit mondana: “…vége, nincs más út, nincs tovább; eljött az ideje, hogy végleg átdolgozd magadon ezt az élményt…”

S miközben egyszerre éli meg a rendszerem, az aktív személyiségem, a “fényes” karakterem ezt egy megállásnak, leállásnak, ellenem irányuló támadásnak, veszteségnek; közben egyszerre tudom látni ennek a szépségét, mélységét, az Élet élni és fejlődni akarását ebben a spirálban. Igen, egy szempontból ugyanaz tér vissza, de már nem ugyanúgy és nem ugyanott.

9 évvel ezelőtt életem traumája, a nagy T betűs Trauma túlélést kívánt. Pont. Nincs mit szépíteni.

A túlélés pedig megtörtént.

A túlélésből aztán egy minőség, majd egy gondolatiság, s egy identitás született. Észrevétlenül, hónapról hónapra, majd évről évre ez az identitás azonban elkezdett rám égni és a “fényes” karakter elkezdte őt felhasználni, átvenni, irányítani és beépíteni a mindennapokba.

Ami egykor a túlélés Forrása volt, az igazság, a valódi mélységem, a segítségem - bár teljesen nem tűnt el -, apránként a hajtás, a bizonyítás, a teljesítmény, a kontroll, az akarás és a hiány szolgálatába állt.

Egyszer 9 éve megtaláltam. A legpusztítóbb viharban is békére találó szív csendjét. Azonban valahol az utam során ezt mégis elveszt***em. Újra.

A szívem hosszú évek alatt egyszeriben újra csak az elmém szolgáltába állt.

A testem pedig mintha csak eddig bírta volna az elmúlt évek belső feszültségét.

Eddig és nem tovább.

Nem várok újabb válaszokat, mivel nem vágyom újabb kérdéseket feltenni.
Nincs mit újra építenem és nincs mit újra eladnom.
Nem kell újrakereteznem és nem kell gyorsítanom.
Nem kell belépnem, kapaszkodnom, bizonyítanom, fenntartanom, létrehoznom, védenem, elérnem, megcéloznom, megmagyaráznom, körbeírnom, leegyszerűsítenem, hangosan mondanom, megfejtenem, előre menekülnöm, harcolnom, toldoznom, foltoznom, hoppoznom, kordoznon, brongompon…

Hogy mi?! Tudom, nincs értelme.

És tudod az van, hogy valójában akkor és ott sem volt. Akkor 9 éve és most sem.
Értelme nem, de jelentése igen. Csakúgy, mint az Életnek.

Hiszen nincs egy, igaz és megkérdőjelezhetetlen jelentés; mindössze az, amit te adsz neki, s ami téged és a környezetedet emeli. Ami egyszerűen csak könnyeddé és méllyé teszi a légzésed, ami tágítja a mellkasod, nyitja a szíved…

Azért vagyok most itt 5 hét után, hogy újra visszataláljak ehhez.

…ahhoz a bizonyos Forráshoz.

Nem kell értened. Tényleg nem. Egyszerűen csak örülök, hogy itt vagy velem ezen az úton.

02/05/2026

Érdekes világot élünk.

Nem vagytok itt és mégis látlak benneteket. Egytől egyig, egymás mellett álltok és évtizedes múltam egy-egy szereplőjeként sorakoztok fel, adjátok a szeretetet, a támogatást, az odafigyelést. A velem érzést. A közös érzést. Az együtt érzést.

Igen, ez most egy platform. Igen, ez most egy technika, gépek, adatok, bitek. Igen, ezek most “csak” nevek és karakterek sűrű egymásutánban és mégis mintha csak mind eljöttetek volna. Virtuálisan és mégis érezhetően. Egy jó szóval, egy mosollyal, egy öleléssel.

Tudom, ez erős, de mintha most megélhetném milyen is lehet végleg elmenni. Milyen lehet megtapasztalni, amikor ott állhat mindenki, aki valaha is része volt az életednek, akit valaha megérintettél az életed során, akivel találkoztatok akár egyszer is, ott a szívetek mélyén.

Most azt érzem, hogy a szívem “csücske” felfoghatatlan méretű és az elmém számára értelmezhetetlen, logikátlan, nem racionális. Hiszen hogy is lehetne az, ha egyszer ez nem az elmémről szól…

Nem vagytok itt és mégis érzem, átmegy rajtam minden. Facsarodik a szívem és mégis ez másfajta szorítás. Ebben nincs tompaság, nincs fekete lyuk, nincs szürke köd, hiszen a szememet épp csak a könnyeim töltik meg és talán csak a fény, ami miatt hunyorítok.

A fény miatt, ami ti vagytok most nekem.

S talán le is hunyom a szemem hirtelen. Mert én az vagyok, aki nem állja könnyen a fényt. Látni igen, de látva lenni… azt, ami beragyog a szemeken át, ami behatol a sebeken és ami képes kitölteni a lelkem mélyét. Ez nehéz. Igazán mindig is nehéz volt.

Én az is vagyok, aki mindezt most mégis egyúttal csodának látja és aki ezt, ha másképp kimutatni nem is, de szavakkal leírni képes.

S közben az is vagyok, akivel ha találkozol, már jó eséllyel valaki más lesz ott. Vagy más is. Legalábbis eddig így volt, eddig sokszor csak ő volt.

A felépítmény. A karakter. A szerep. A “fényes Mitli Attila”.

Nincs baj vele, jó srác amúgy, csak már tényleg szeretnék én is egyszer találkozni veled.

Most viszotnt csak hálás vagyok.

Hálás vagyok neked, mert kérés nélkül jöttél és ajánlottad fel a segítséged, támogatásod azzal, aki te vagy, amit te képviselsz és jó látni egyszerre téged is ebben!
Hálás vagyok neked, mert nem akarsz mindenáron mást mutatni vagy fenntartani egy állapotot, hanem mered akár a humort is használni és én mégsem élem meg hárításnak - ebben is érzem a megtartásod!
Hálás vagyok neked a szavaidért, gondolataidért, a felajánlásodért, a nem tolakodásodért, az óvatos lépteidért, a megengedésért, hogy nem akarsz “megjavítani”, csak egyszerűen mellém ülsz!
Hálás vagyok neked, igen, mert neked különösen nehéz kifejezned önmagad, kimondanod a benned lévő érzéseket és gondolatokat, mégis most megt***ed értem... s talán önmagadért is egyben!
Hálás vagyok neked, akit már volt, hogy én tartottam meg ebben az életben és most mégis mellém tudsz állni, amikor nekem van szükségem erre és nem nézel le ezért, nem minősítesz, nem fordulsz el, csak hagyod hogy ez is megtörténjen köztünk!
Hálás vagyok neked, aki talán úgy érzed, hogy nem teheted ezt meg, nincs jogod, akár úgy érzed ártottál már nekem és mégis fontosabb, hogy írj és kiszólj ebből… tudom, hogy én is ártottam már neked valaha ebben az életben és mégis itt vagy, itt vagyok, itt vagyunk mi ketten!

És hálás vagyok neked is, ismeretlen ismerős, neked, akit a Sors mechanikus, gépi intelligenciája és algoritmusa most ide hozott!
Te, akivel lehet, hogy csak egyetlen közös van bennünk ebben az egész életben, de az talán a legfontosabb.

Emberek vagyunk és ebben találkozunk most.
Akár csak erre a pillanatra, erre a posztra és mégis, már ezzel egy aprócska ponton mégis megérintettük egymás életét.

Csodálatos emberek vagytok mind.
Ezt soha ne felejtsétek el.
Én nem fogom.

01/05/2026

A hangok. Azok a bizonyos hangok, szavak, mondatok, gondolatok.

Hogy mitől félek leginkább a fizikai tünetek mellett?

Tőlük. Tőlem. Merthogy ezek a sajátjaim. Hozott áru. A csomag része.

Kedves Mitli Attila karakter, szeretném kifejezni a hálámat, amiért vagy, viszont köszönettel letenni a gondolatot, hogy…

“…ahh, most nézd meg mit csináltál. Leírtad itt a nagy halált, nézd meg mennyien írtak és közben nincs is semmi bajod. Valaki meglát maholnap vagy találkoztok majd és nem is látszik semmi kívülről… biztos azt gondolja majd, hogy csak túljátszod, túlzás, nincs is akkora baj, mint amiről írtál, nagyon gáz…”

Értem, hallom és ahogy ezt mondod, feszít is engem, félek az ítélettől.

“…helyes, mert jönni is fog. Gondolj csak bele, hogy hogy nézel majd a szemébe azoknak az embereknek, akik ezt látják, mit mondasz majd, sőt, mit mondanak majd ők? Mit vársz tőlük?”

Figyelj, semmit sem várok, nem erről van szó.

Az nem lehet oké, hogy nem vagyok teljesen jól, még akkor is, ha egyértelmű fizikai fájdalmam vagy külső jelei nincsenek?
Ha van olyan beszélgetés, amikor valóban nem tudok a szemükbe nézni, de nem azért, amit te mondasz, hanem mert nem tudom tartani a fókuszt vagy a túl erős figyelmet?
Ha random megszédülök és egy hirtelen nyomás tör a mellkasomra, mert megijedek ezektől a tünetektől és hevesebben ver a szívem?

Amiket persze nem mondok ki senkinek. Miattad.

“…jójó, oké, igen, ezek vannak… de basszus te vagy a Mitli Attila, ember. Te vagy a szuper szervező, meg összefogó, meg irányító. Te vagy a csoportvezető és milyen jó visszajelzéseket kapsz, milyen jól tartasz meg embereket, empatikus vagy, átlátsz mindent, erős is vagy meg…”

Nem.

Ez mind te vagy. Vagyis, persze általad én is, de olyan, mintha te azt hinnéd, hogy csak te létezel, csak te létezhetsz. Én nem akarom, hogy megszűnj, mert fontos vagy nekem, de szeretném, ha fontos lehetnék én is.

Nem gyenge akarok lenni, de szeretném, hogy engedd, hogy lássanak engem is. Szeretnék olykor nem én szervezni, olykor nem én irányítani. Szeretnék nem én vezetni, csak megélni a vezetettséget. Amikor az én kezemet fogják és nekem mutatják az irányt. Amikor engem tartanak és én tényleg meg tudom engedni az ölelést. Amikor könnyeden tudom kifújni a levegőt, mély lélegzetet venni és lehunyni a szemem, mert tudom, hogy semmi baj nem történhet.

Szeretném elhinni és megengedni, hogy ez nem sok, amit kérek. És ezt nem mástól kérem, hanem magamtól. Tőled.

Mert amikor engeded, amikor engedem, akkor jön… tudom.

“…”

Erre már nem jött válasz. Ezt nem ő fogja engedni, mert neki nem ez a dolga. Ez rajtam áll, tőlem függ. Igen, ő megnehezíti, nem akarja, hogy megtörténjen, nem akar más látszatot fenntartani és mutatni, de valójában nincs hatalmában nem engedni… sosem volt. Őt én teremt***em és ezt az egészet én tartom fenn.

Jogomban áll, erőmben áll és képes vagyok letenni, amikor nem szolgál. Képes vagyok engedni, hogy máshogy legyek, mást érezzek, beleálljak vagy épp engedjek, irányítsak vagy épp kövessek, megtartsalak vagy épp érezzem az ölelésed, mosolyogjak vagy épp sírjak, nevessek vagy üvöltsek, cselekedjek vagy csak létezzek.

Lássalak és látva legyek. Szeresselek és engedjelek téged közel.

Már csak egy lépés maradt. A lépés maga.

És ezt felismerni a legfélelmetesebb mind közül.

30/04/2026

Nem tudom pontosan, hogy miért írom le ezeket a sorokat.

Illetve egészen pontosan inkább csak azt nem, hogy miért osztom meg. Hogy valójában te most miért láthatod ezt?
Ahogy gépelni kezdtem, már önmagában a gépelés maga valójában máshol van bennem, máshonnan szól, más gondolatokat és érzeteket indít el, mint ami miatt egyáltalán elkezdtem. És mégis, mintha ez jelentene valamit. Valami fontosat. Nekem.

Azt gondolom, azt hiszem, legalábbis most így tudom megmagyarázni saját magam számára is, hogy voltaképpen az írással dolgozom fel a traumáimat.

Háttérből előtörő gondolati mellékszál1:

…és persze ezzel nem vagyok egyáltalán egyedül vagy bármilyen szempontból speciális. Ez egyáltalán nem újkeletű dolog.

Az önismeretben jártasabbak, önfejlesztés és pszichológia iránt érdeklődök pontosan tudják, azaz tudod, hogy az írás, a naplózás, az önkifejezés ezen írott formája (a számos egyéb közül) mindig is gyógyító erejű volt. Az, amit kimondok, leírok, kifejezek, már nem csak bennem létezik, már nincs végtelennek általam hitt ereje, hanem egyszerűen megosztom veled is, és így már nem kell egyedül tartanom a terhét.

Talán, de csak talán már nem nyom össze. Kicsit könnyebb. Kicsit jobb.

Háttérből előtörő gondolati mellékszál2:

…a trauma itt nem kifejezetten a nagybetűs esemény, a Trauma. Nem az életeket felülíró gyermekbántalmazások, fizikai- és/vagy verbális abúzus, erőszak, családi tragédia, halál vagy halálközeli élmény és még sorolhatnám. Egyszerűen azok az életesemények, szerencsétlenségek, balesetek, hirtelen és nem várt esetek, amik akár csak egy milliméterre is, de eltántorítanak az eddig biztosnak és igaznak hitt életed végtelenbe tartó egyenesként értelmezett irányából.
És tudod, lehet bármilyen felfoghatatlanul nagy is ez a végtelen, az egyenes útról egy hajszálnyival is módosított útvonal a végtelen időhorizont egy pontján valójában már tökéletesen más életet eredményez, mint amerre eddig tartottál.
(Egyébként nem véletlenül hívják a klasszikus orvoslásban traumatológiának. Meg is tartottam magamnak a kórházban kapott karszalagot, mert nagyon szimbolikusan és egyszerűen írja le, hogy miben vagyok jelenleg. TRAUMA.)

Oké, köszönjük Mitli Attila, nagyon okos vagy megint, szépeket írtál, jók a gondolatok... Mi történt pontosan?
(Ja, ez amúgy a belső kritikusom, aki most helyre akar tenni, hogy már kurvára nem arról írok, ami miatt elkezdtem és amúgy is hosszúra nyúlik megint a szöveg, ennyit senki nem szívesen olvas el… vagyis elolvasna, ha a lényegre térnék…)

2 héttel ezelőtt volt egy balesetem.

Edzés után hirtelen rosszul lettem (lement a vérnyomásom/vércukrom?), elveszt***em az eszméletem (ne szépítsük, elájultam) és szinte álló helyzetből alapvetően kontrollálatlanul a földre zuhantam, miközben az arcommal, fejemmel ütköztem a szemközti falon, illetve a földön.

Igen, leírva is szörnyen hangzik, még akkor is, ha egy újabb személyiségrészem közben azzal traktál, hogy…
“Jó, oké, tényleg szörnyű, nem arról van szó, de azért más is élt már át ilyet, meg azért ennél vannak durvább esetek is, meg hát komolyabb baj is lehetett volna, de valójában nem lett, nem igaz?”

Nem tudom. És talán ez a lényege most ennek a pár bekezdésnek, aztán majd valamikor folytatom.

Merthogy igen, a fizikai tünetek “egyszerűek”. Több helyen tört el az arccsontom, másnap a járomcsontot műteni kellett, hogy a megfelelő helyen forrjon össze, rágni és rendesen enni talán most a napokban kezdek majd tudni teljesen és bár közvetlen, direkt, tipikus és egyértelmű jelei nem voltak az agyrázkódásnak, mégis… elég valószínű, ha úgy bebasztam a fejem a falba és a földbe, hogy több helyen eltört az arccsontom…

Hogy mi van most bennem a számos gondolat mellett érzés szintjén?

Félelem. Félek a még mindig fennálló tünetektől, félek az egyelőre bizonytalan és ismeretlen következményektől, félek a következő lépésektől.

És ahogy leírom, egy kicsit jobb… de azért annyira nem. Viszont ez az igaz. Ez van most.

És nekem jelenleg ez az életem, amit választottam. Ez a munkám, ez a hivatásom, ez a működési módom, ez a szemléletem, ez az, amit a legfontosabbnak tartok.

Az őszinte, nyers, radikális igazság.

Az, hogy félek, hogy nem vagyok jól, hogy egyedül vagyok ebben. És miközben ez mind igaz, egyszerre igaz az is, amit szintén tudok látni és tudok érezni olykor…

…hogy valójában nem vagyok egyedül. Valójában, ha kérek és ha engedem, akkor van segítség, van támogatás, van szeretet, ami felém érkezik. És szeretném hinni, hogy ez most egy átmeneti állapot, ami valahol nem csak erről a traumáról, erről a kézzel fogható és elmével érthető fizikai világbeli eseményről szól, hanem valami nagyobb átrendeződésről az életemben, aminek ez egy ugyanolyan szükséges lépése, mint bármi, amit elmével tervezek lépésről lépésre…

Szerintem írok majd arról még, hogy mitől félek még…

20/02/2026

Hogy hol találkozhattok velem az elkövetkező időszakban Bodyway csoportokban?

Következő hét pénteken Szegeden, áprilisban Kecskeméten, majd májusban irány EGER! 🥳

S vajon mit tartogat még a nyári időszak? 😉

Üdvözöllek! Jó, hogy itt vagy! Ezen rövid jelentkezési lap kitöltésével és elküldésével fejezed ki érdeklődésed és szándékod a workshopon való részvételre. Az itt megadott személyes adataid kizárólag a workshopra való jelentkezésed és a veled való kapcsolafelvétel tekin...

12/02/2026

Szuper hírrel érkezem! 🥳

Győr és Szeged után legközelebb áprilisban Kecsekmét városába utazom és ismertetem meg a bodyway módszerét a leendő lelkes érdeklődökkel, a módszert talán kicsit már ismerőkkel vagy épp nyitott, az önismeret útján járókkal egyaránt! 😇

Kecskeméti, lajosmizsei, kiskunfélegyházi, ceglédi vagy környékbeli ismerőseimhez szólok elsősorban, illetve akár azokhoz, akik a februári végi szegedi alkalomra végül már nem jutnak be vagy épp pont nem jó számukra az az időpont. ✨

Szeret***el várlak benneteket ezen az alkalmon, s ha úgy látod, hogy mást is érdekelhet, kérlek egy megosztással segítsd ennek a lehetőségnek az eljutását azok számára, akiknek még adhat. Köszönöm és hálás vagyok érte! 🙏

-

Kérdezhetnéd egyúttal, hogy és egyébként hogy sikerült a győri alkalom? Meséljenek pár gondolattal a résztvevők 🫶

“A nap dinamikája, sokszínűség, érintések, kapcsolódások!”
“Az Egység megtapasztalásának élménye. Meg hogy akkor is hatok a világra, mikor azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok.”
“Annak az élménye, hogy itt minden érzés megfér egymás mellett, ítélkezés nélkül megtartjuk egymást.”
“Leginkább a módszerre voltam kiváncsi, és mindenképpen férfi vezetőt szerettem volna. A vezetés profi, megértő, megtartó volt!”
“Végig biztonságban éreztem magam.”

🪷

Üdvözöllek! Jó, hogy itt vagy! Ezen rövid jelentkezési lap kitöltésével és elküldésével fejezed ki érdeklődésed és szándékod a workshopon való részvételre. Az itt megadott személyes adataid kizárólag a workshopra való jelentkezésed és a veled való kapcsolafelvétel tekin...

29/10/2025

Megint az az ismerős érzés. (Mély belégzés.)

Ugyanazok a körök.

Annyira tudtam, hogy ez lesz megint. (Sóhajtva kifúj.)

Oda kéne menni. Egyszerűen csak odamenni, kapcsolódni, leülni, beszélgetni. Csak simán megosztani magamból, magamról, ahogy érzem magam, amit gondolok. Semmi felhajtás, csak természetesen.

- Menj, ülj oda. (Más hangon szólt. Egy másik térben született.)

Már most érzem, hogy feszülök. Emelem a kezem. Hevesen ver a szívem, szorít a mellkasom. Odateszem, finoman kívülről is szorítom.
Cikáznak a gondolatok. Egyszer ez jön, aztán más. Forró a fejem. Kevés a levegő.
Igazából már nem is érzem jól magam ettől az egésztől, hagyjuk a francba…

- Várj, most mi történt, hol vagy? Hova mész? (Villámcsapásként szikrát gyújtó félelem.)

Áh, mintha már nem is itt lennék.
Ez van. Ez vagyok. Máshol járok. Elengedtem. Befordulok. Mindegy már, ismerem magam, tényleg hagyjuk…
(Összeszűkülő szívből születő összeszorult torokban ébred a hang, ami keserű szavakat formál.)

…majd egyedül jobb lesz…

- Kérlek, ne mondd ezt. Ez fájdalom. Szorítás. Érzem. Megbénít.

Mindegy. Úgysem értenének. Te sem értesz… de várj, állj, állj…
(Újként nyíló tapasztalásból ébred a tudat, miközben felteszi a kérdést.)
Te ki vagy? Hol vagy? Kivel beszélek?

- Igazán hallasz engem? Tényleg hallasz? Ez hihetetlen! Szörnyen régóta várok erre a pillanatra!

Ki vagy te?!

- Hogy ki vagyok én? Tudod, igazából. Nem tudom...
Még soha senki nem t***e fel nekem ezt a kérdést. Oly' régóta itt vagyok és még soha nem t***ed fel nekem ezt a kérdést.
Nem is tudom. Én azt hiszem, hogy csak vagyok. Egyszerűen csak itt vagyok és hallak téged. Látlak téged. Érzem, hogy most nehéz. Mindig is éreztem. Mindig is éreztelek.
Olyannak érzem, mintha csak a sajátom lenne, mintha csak az én szívem facsarodna és az én mellkasom szűkülne ebben a fájdalomban.
Együtt vagyunk ebben.

Ne, ne. Ne folytasd! Nem akarom hallani. Te nem vagy itt, nem érted. Erősnek kell lennem. Tartanom kell. Tartom is. Képes vagyok rá, hogy tartsam.

- Mi az, amit tartasz? (Szinte fájóan tiszta a kérdés, ‘mi az együttérzésben születik.)

A könnyeket. Hogy kiborulok, hogy összetörök. Nem tudom mi ez. Valami szúró fájdalom. Kaparja a torkom. Nagyon szorít. Nem hagyom!

- Elpusztít, ha hagyod?

Engem biztosan nem!

- Akkor, hogy hogy félsz tőle?

Én nem félek! (Dühöt gerjesztő tűz gyúlt a szavak nyomán.)

- Akkor miért kell erősnek lenned, ha nem félsz? Miért kell tartanod, ha téged nem pusztít el úgysem?
Mit is tartasz pontosan?

Nem tudom bazdmeg, kurvára nem tudom… Hagyjál!
Tartom ezt a szart, fájdalmat, szomorúságot, ezt a magányt.
Nem tudom. Ezt ismerem. Ez vagyok.
(S a pusztítás apránként kétségbeesetten fordul legbelül.)
Hát nem értesz?

- Tényleg magányos vagy?

Nem. Vagyis… valójában én nem. Igazából ő magányos…
(Finoman a távolba tekintő visszavonulás.)

- Ki az az ő? Ki van itt?

Hát ő. Ott hátul.

- Ott nagyon sötét van… de látom már. Ő nagyon kicsi. Nagyon fél. Egyedül van.
Én látom őt, de ő nem lát engem. Nézd csak, téged se lát igazán. Ő valóban elhiszi, hogy egyedül van. Nincs senki körülötte. Nincs aki érezze, hallja, lássa őt.

Én vigyázok rá.

- Hogyan vigyázol?

Nem engedem, hogy bántsák. Senki nem bánthatja többé.

- Akkor csak az láthatja, aki szeret***el fordul felé?

Nem, nem, állj. Ez nem így működik. Nem mehet oda senki.

- Akkor egyedül marad...

Igen, de így nem fáj neki.

- Most egyedül van. És mégis fáj. Érzem a távolból bekúszó jéghideg remegést. Hallom az elcsuklóan szűnő hangot. Látom a némán ordító szemeket legbelül. Hogy van ez?

Te ezt nem érted. Ez nem ilyen egyszerű. Ez a biztosabb. Így nem lehet bántódása.

- És nem lehet kapcsolódása sem.
Nem szeret és más sem szeretheti. Nem érezheti, nem tapasztalhatja, hogy milyen is a világ körülötte.
Nincs senki és semmi, amiben képes lenne megmutatni magát, meglátni az életét mások szemében. A fájdalmát mások könnyeiben. Az örömöt mások mosolyában. Osztozni a fájdalmas szívek szorításában. A szabad nevetés tágasságában. Az igaz találkozások mélységében. A szavak és az elme keretén túli világ érintésében. A távolság és közelség finom hullámzásában. Az élet születésében és az elmúlás szentségében.

Hagyd abba! Kurvára hagyd abba! Hánynom kell! Nem bírom!
(Az őrület határán táncolva lobban újra a pusztító tűz.)
Egy életet épít***em fel arra, hogy megvédjem magam. Megvédjem őt! Hogy erős legyek érte és magamért! Az életemet t***em fel arra, hogy soha többé ne fájjon!

- S milyen áron épít***ed ezt az életet? Milyen volt így élni?

Nehéz volt. Sokszor nehéz volt. S ha engedem, most is megtalál ez az érzés, ez a szorítás, ez a bizonytalanság.
Többször is megjelent egy hang bennem, ami kérdéseket tett fel amire… várj, basszus!
Ez végig te voltál! Te végig itt voltál velem!
Miért csak most szólsz? Hol volt eddig a segítséged? Miért csak most jössz?

- Hiszen most mondod, hogy én mindig is itt voltam. Mindig is tudtad, de most engeded igazán. Engeded, hogy közelebb lépjek és most végre, te is itt vagy. Megérkeztél.
Most hallasz igazán. Most látsz igazán. Most érzel igazán. Engem, téged, őt.

Igen… hallak téged… látlak téged… Látom magam. Látom őt. Látom, hogy mit t***em.
(Elcsuklik 'mi épített, könny áztatja a belső tájat.)
Hidd el, kérlek, én csak segíteni akartam!

- Tudom.
És ő is tudja.
Nézd csak. Most már ő is lát téged. Ott vagy a szemében, a nehezében, a fájdalmában és közben már tudja, hogy nincs egyedül.

Nincs egyedül. Nem vagyok egyedül. Mintha csak együtt lennénk ebben. Mintha ez mindig is így lett volna, ahogy te is mindig itt voltál. Ahogy ő is mindig itt volt.
Itt vagyok. Megérkeztem. Hazaértem.
Magamhoz. Hozzád. Hozzá. Mind együtt vagyunk ebben.
S már itt vagyok amikor fáj és itt vagyok amikor nehéz, de talán… Talán egyszer itt lehetek majd egy pillanatban, amikor megszületik az öröm, amikor megszületik a vágy...
hogy újra szabad legyek.

- Igen. Pont így. Erről szólhat most az élet. Ha te is akarod…

Akarom.

Az életet választom. Szabadon. Természetesen.

Egyszerűen csak leülök most és elmondom...

10/03/2025

Nevezzük önismereti munkának, terápiának, coachingnak, mentoringnak, konzultációnak, egyéni ülésnek vagy épp pszichológusi találkozónak... az egyik, ha nem a legfontosabb eleme mindnek a rapport.

A rapport jóval több, mint egy szakmai kritérium.

A rapport maga a valódi találkozás két ember közt.

Valódi figyelem, odafordulás, együttérzés. Az együttérzés itt nem jelent beleragadást egy érzelembe, nem jelenti, hogy átveszem a másiktól vagy viszem tovább, ami az övé. Az együttérzés, ahogy maga a rapport is egy minőség, egy állapot, amiben valóban két ember oly’ módon találkozik, hogy egyszerűen csak tudják... abban a pillanatban épp ugyanott, ugyanúgy vannak.

S amikor valaki megérzi ennek a találkozásnak az erejét, az maga a segítői minőség. Az maga a támogatás, a gyógyulás, valami, ami utat mutathat. Egy lehetőség valami másra, mint eddig. Ez pedig több, mint a használt szavak ereje vagy a technikák és módszerek összessége.

Hiszem, hogy eljön az az idő, amikor ezekre a fent nevezett találkozásokra már nem lesz ilyen “mesterkélt” módon szükség, mert két ember valóban így tud majd együtt lenni otthon, a családban, a barátok körében, egy kávézóban vagy akár egy munkahelyi megbeszélésen is. Tényleg hiszem, de ez az idő még nem jött el.

Ahogy sokszor mondani szoktam. Nem kell elhinned semmit, amit az imént leírtam; inkább tapasztald meg magad. Erre hívlak a következő sorokkal, melyek pontosan ilyen találkozások során szület***ek egy “önismereti utazó tollából”.

S ha hív ez az út; ha túllépnél a csak egyedül, csak erőből, csak én oldhatom meg, csak az én feladatom "történetéből", akkor itt az idő, hogy kiszólj belőle. Van, aki már meghallja; akár én is itt lehetek...

https://mitliattila.hu/