Sebestény Tibor - homeopátia

08/08/2026

Készülő könyvemből: 10

Címe: Mire használjuk a betegséget?

„A szemlencsénk egyedisége a homeopátiás szereken keresztül" - 1. rész

Ha az életerőnk elhangolódunk, akkor olyan állapotba kerülünk, amely hasonló egy homeopátiás szer által kiváltott állapothoz. Minden ilyen állapotnak, vagyis minden homeopátiás szernek megvan a maga látásmódja, ahogyan szemléli a világot, ami miatt megbetegedett. Ez egy individuális, sajátos világnézet, ami attól függ, hogy abban a bizonyos állapotban az illetőnek milyen félelmei, szorongásai és meggyőződései vannak. Ebből szemléli a világot, ettől függ, hogy hogyan reagál a nehézségekre, a stresszre, miként kapcsolódik vagy kevésbé kapcsolódik magához és a környezetéhez.

De, nézzük előszöris, hogy mitől függ az, hogy egészséges állapotban hogyan látjuk a világot.

Amikor Kolumbusz Kristóf ki akart kötni a Bahamák egyik szigetén, akkor a helyi lakosok nem látták, hogy közeledik, mert korábban még nem találkoztak olyan tengerjáró vitorlás hajókkal, mint amilyenek Kolumbusznak voltak. Hogyan lehetséges ez?
A kutatások azt bizonyítják, hogy az információknak csak 1–2 százalékát észleljük valójában. Agyunk három mechanizmust használ az információk feldolgozására: az információk elhagyását, általánosítását és torzítását. Az összes hozzánk érkező információ szűrőn megy át, mielőtt azt észrevennénk. Csak töredékük jut el hozzánk, a maradék kiesik. Ez a mechanizmus redukálja a környezetünkben az információkat olyan mértékre, hogy az befogadható legyen, és eligazodhassunk benne. Az elhagyás folyamata ugyan segít az agynak az információáradat feldolgozásában, de közben megfoszt minket az új lehetőségek észrevételétől.

Egy másik mechanizmus az információk torzításának a folyamata olyan formában, hogy azok beleilleszkedjenek az általunk ismert mintáinkba. Egyszerűbb és könnyebb egy információt a mi személyes gondolati mintánkba bepréselni, mint azzal részletesen foglalkozni. Annak ugyanis az lehetne a következménye, hogy elfogadott véleményeket vagy gondolatformákat kellene megváltoztatnunk, vagy módosítanunk, amit nem szeretnénk, hiszen van egy szépen felépített világképünk, amit nem szívesen változtatunk meg. (Hiszen mennyit dolgoztunk rajta! 😊 )

A hiedelmeink (meggyőződéseink) korlátok a szó mindkét értelmében – egyrészt segítenek az életben biztonságosan haladni, másrészt – a tudtunk nélkül korlátozzák (szűrik) nemcsak azt, hogy milyen gondolatot engedünk meg magunknak, hanem azt is, hogy mit veszünk észre (hallunk, látunk, illetve szagolunk vagy tapintunk) a környezetünkben – vagyis milyen információ jut el hozzánk.
Egy idő után ezek a hiedelmeink annyira meghatározzák az életünket, hogy abban is gátolnak, hogy befogadjuk az új dolgokat. Például, ha valaki mesél egy számunkra új nézetről, módszerről, akkor az ellenállást válthat ki belőlünk, ha nem illik bele az általunk jól ismert (és jól felépített) világunkba. Az „új” ismeretek, nézőpontok iránt érzett ösztönös elutasítás neurológiai alapokon működik.

A Gestalt pszichológiai irányzat megközelítése szerint „az ember a dolgokat nem egymástól elszigetelve észleli, hanem az észlelési folyamat során jelentéssel bíró egészekké szervezi őket”. Ha belépünk például egy zsúfolt szobába, akkor kiemelkedik valami, miközben minden más a háttérbe szorul. Hogy mi emelkedik ki, az az érdeklődésünktől függ. Ha megváltozik az érdeklődésünk, akkor másképp észleljük a szobát, más fog kiemelkedni, ha pedig teljesen elvesztjük az érdeklődésünket, akkor a szoba egymáshoz nem kapcsolódó tárgyak halmazává esik szét.

A Gestalt pszichológiai irányzat szerint figyelmünk úgy működik, mint egy zseblámpa. Csak bizonyos dolgokat világít meg, azokat, amik a fénysávba esnek, és azokat is attól függően, hogy milyen állapotban vagyunk, milyen szükségletünket kell éppen kielégíteni. Ha mondjuk egy nyári reggelen elmegyünk egy kávézó mellett, akkor az, hogy éppen a gyönyörű elárusító lány üdesége, illata tűnik fel nekünk vagy a kávé hívogató illata, az attól függ, hogy éppen melyik szükségletünk erősebb vagy kielégítetlenebb. 😊

Ha egy információ nem illik a hiedelemrendszerünkbe, akkor észrevétlenül megváltoztatjuk. Addig módosítjuk, faragjuk, gyúrjuk, amíg bele nem sikerül tuszkolni a jól ismert világunkba. Vagyis amit látunk, érzékelünk, az a lehetőségeink, világunk csupán egy kis szelete.

Amint azt a bejegyzés elején írtam, amikor szellemi elhangolódásban vagyunk, akkor az az állapot lefedhető valamilyen növényből, állatból vagy ásványból készült homeopátiás szer hasonló állapotával. Minden szerállapotra jellemző egy individuális, sajátos érzékelés. Az adott homeopátiás szer állapotában lévő ember szemlencséje függ a hiedelemvilágától, a félelmeitől, a szorongásaitól és a gyerekkorban kialakult túlélési stratégiáitól. Ezek hatnak nemcsak az érzékelésére, de a viselkedésére is.

A Sepia, a tintahal tintájából készített homeopátiás szer állapotában lévő ember gyakran élheti meg, hogy a családtagjai túl sokat követelnek tőle. Úgy érezheti, hogy állandóan adnia kell, gondoskodnia kell másokról, miközben ő maga egyre jobban kiürül. Arra vágyik, hogy hagyják békén. Nem feltétlenül azért távolodik el másoktól, mert nem szereti őket, hanem mert úgy érzi, nincs több energiája kapcsolódni. Minden tehernek tűnik számára. Azok a feladatok is, amelyeket korábban örömmel végzett, most kötelességnek és nyomasztónak tűnik. A szerettei iránti szeretet megmaradhat mélyen, de nehezebben tudja megélni vagy kimutatni. Emiatt bűntudata is lehet. Hajlamos úgy érezni, hogy semminek nincs igazi értelme, az élet elvesztette a színeit. Emiatt apróságok is könnyen felbosszanthatják, különösen, ha kimerült. Erős késztetést érezhet arra, hogy ne függjön senkitől, és senki ne függjön tőle.

A Phosphorus homeopátiás szer állapotában lévő ember gyakran úgy érzékeli a világot, hogy az tele van kapcsolódási lehetőségekkel. Ha egyedül marad, könnyebben szoronghat vagy bizonytalanná válhat. Nemcsak társaságra vágyik, hanem valódi érzelmi közelségre. A Phosphorus állapotban lévő emberek, az érzelmek és az élmények rendkívül fontosak. Nyitott, érdeklődő, könnyen lelkesedik, és gyakran úgy érzi, hogy minden emberben van valami szerethető. A Phosphorus általában érzékeny és optimista, ugyanakkor könnyen megijedhet. Erősen reagálhat mások szenvedésére, rossz hírekre vagy tragédiákra, mintha ezek személyesen is érintenék. Az öröm, a zene, a művészet, a természet, az emberi kedvesség – mind mély érzelmeket válthatnak ki belőle. Ugyanilyen mélyen érintheti a csalódás vagy az elutasítás is. Nyitottsága révén könnyen beleéli magát mások helyzetébe. Néha annyira átveszi mások érzéseit, hogy nehéz eldöntenie, mi az övé és mi a másiké. Gyakran nagylelkű, segítőkész, és örömét leli abban, ha másoknak örömet okozhat. Időnként azonban túl sokat adhat magából, és emiatt kimerülhet.

Mivel örül az élet adta szépségeknek ezért érthető, hogy nemcsak, hogy értetlenül hallgatja a (mindent) kritizáló embereket, de a sok kritika le is húzza az energiáját. Elsősorban azért igyekszik mindig jó hangulatot teremteni maga körül, hogy az ilyenfajta megnyilvánulásoknak elejét vegye.

A homeopátiás gondolkodás minket arra is tanít, hogy elfogadjuk azt, hogy, ha egy tőlünk teljesen különböző viselkedésű, gondolkodású, habitusú emberrel találkozunk, akkor ne arra gondoljunk, hogy ő mennyire szörnyű és elviselhetetlen, hanem arra, hogy egy homeopátiás szer hatása alatt áll. A félelmei, a gyanakvásai, a meggyőződései és a gyerekkorban megtanult túlélési stratégiája folytán másként érzékeli a külvilágot, másként viselkedik, mint mi. Így sokkal megértőbbek és elfogadóbbak lehetünk.

Fotó: pixabay

25/07/2026

Egyik kedvenc könyvem Paolo Coelho Tizenegy perc című regénye. Elgondolkodtató, amit ír a szerelemről, a szexualitásról, a férfi-női kapcsolatokról és, úgy egyáltalán az életről. Ez az idézet az egyik kedvencem:

„Sokáig álltam a hullámvasút előtt, és észrevettem, hogy az emberek többsége izgatott várakozással száll fel rá, de amikor elindul, majd’ meghalnak félelmükben, és kiabálnak, hogy állítsák le a gépet. Akkor most mit akarnak? Ők választották az izgalmat! Hát nem elég elszántak, hogy végigcsinálják? Talán azt gondolják, hogy e helyett az esztelen száguldozás helyett jobban tették volna, ha felülnek egy körhintára, és egyhelyben forognak? Ha egyszer arra ébrednék, hogy hullámvasúton ülök, vajon mit éreznék? Hát igen, az első gondolatom biztos az volna, hogy fogságba estem, és halálra rémülnék minden kanyartól, hányingerem lenne, és ki akarnék szállni. De ha bízom abban, hogy minden kanyar a sorsom része, hogy Isten irányítja a gépezetet, akkor a rémálomból kaland lesz. Pontosan az lesz belőle, ami kezdettől fogva volt: hullámvasút, biztonságos játék, egy utazás, amely véget ér egyszer, de amíg tart, addig arra késztet, hogy gyönyörködjek a tájban, és sikoltozzak örömömben.”

Ennek az idézetnek az az esszenciája, hogy „vágyunk az izgalomra és közben félünk, hogy valami borzalmas dolog történik”.

Ha beírjuk a reperóriumba, hogy „izgalmakra vágyik”, „szereti a kalandot” és „fél attól, hogy valami szörnyű dolog történik”, akkor ezekben a rubrikákban a közös homeopátiás szer a Medorrhinum mellett, érdekes módon, a Carcinosinum.

A karcinotikus miazma modellbetegsége maga a rák. Az ebben állapotban lévő embernek az a meggyőződése, hogy egy idegen entitás folyamatosan uralkodik az életén és diktál neki. Feláldozza az igényeit. Fogalma sincs, hogy miért csinálja. Nem áll kapcsolatban a szükségleteivel, nem kapcsolódik a testi érzeteihez és az érzéseihez. Azt gondolja, hogy rajta nem múlik semmi, és nem képes megváltoztatni az életét. A karcinotikus miazma alapnozódája a Carcinosinum, amit rákos szövetből készítenek. Kialakulhat a karcinotikus állapot, ha hosszú ideig tart a szülői elnyomás. Ebben az állapotban egy idő után nem tudjuk, hogy kik vagyunk. Amikor valaki karcinotikus állapotban van, nemcsak, hogy nem érzi a vágyait, de az érzéseit és a testi érzeteit sem. Elgyengülünk, vagyis egy reakcióképtelen állapotba kerülünk. A test nem tudja kifejezni magát. A karcinotikus állapotba lévő gyerek állandóan beteg, reakcióképtelen, a betegségek nem törnek elő, mindent túlteljesít, túlzott felelősségvállalás jellemzi és mindenben készséges. Folyamatosan fizikailag és mentálisan is gyenge. Lemondott már mindenről. Karcinotikus állapotban lévő embernek erős a kötelezettségtudatuk, nehezen mondanak nemet, érzékenyek, romantikusak, együttérzőek, maximalisták, szeretik az állatokat és szeretnek táncolni. Imádják a vajat és a csokoládét.

Fotó: Pixabay

22/07/2026

Készülő könyvemből: 9

Címe: Mire használjuk a betegséget?

„A betegség mint eszköz az áldozatiság fenntartására"

Életünk során megélhetjük azt, hogy áldozatai vagyunk a külvilágnak, és azt is, hogy minden tőlünk függ (ezt az állapotot most, az egyszerűség kedvéért „teremtő”-nek). Ezen két pólus között ingázhatunk akár egy napon belül is. Ha jól mennek a dolgaink, energiadúsak, életteliek és egészségesek vagyunk, bizakodva nézünk a jövő felé. Elönt minket az érzés, hogy csakis tőlünk függ, hogy mi történik velünk, mi irányítjuk az életünket. Ha valami nem sikerül úgy, ahogy elterveztük, vagy leesik az energiaszintünk, esetleg csökken az életteliségünk, betegek vagyunk, tehetetlennek érezzük magunkat, sok a nehézség, akkor azt gondolhatjuk, hogy nincs választásunk, és elkezdjük a külvilágot okolni. Ekkor áldozatnak érezzük magunkat. Honnan ismerem fel, hogy áldozatként tekintek magamra vagy teremtőként? Honnan ismerem fel, hogy éppen hol vagyok ezen a skálán, ami azt jelképezi, hogy mit gondolok, mekkora befolyással vagyok az életemre? Ha például elkezdek panaszkodni vagy másokat hibáztatni, akkor inkább az áldozati pólushoz vagyok közelebb.

Izgalmas kérdés, hogy vajon miért megyünk bele az áldozati energetikába? Ennek valószínűleg több oka lehet. Amikor megszületünk, egyfajta „mindenhatósági érzéssel” születünk, de ezt hamar elveszítjük, hiszen gyermekkorunkban nagyon kiszolgáltatottak vagyunk a szüleinknek. Megtanuljuk azt, hogy akkor vagyok szerethetőek, ha jól viselkedünk, ha azt tesszük, amit mondanak. Így lemondunk a teremtő pozícióról, az életteliségről és inkább áldozatok leszünk. Inkább olyan vagyok, mint amit mások elvárnak, mert (úgy érzem) csak akkor vagyok elfogadva, szeretve. Később ez az elvárásoknak való megfelelés folytatódhat a tanárokkal és más olyan emberekkel, akiktől függünk. Ebből a szerepből azért nehéz kimászni, mert azt gondoljuk, hogy akkor elveszíthetjük a szeretetet.

Felnőttként az áldozati pozíciót többek között használhatjuk arra, hogy elérjük, hogy jobban ránk figyeljenek, hogy jobban szeressenek, hogy gondoskodjanak rólunk, hogy kiszolgáltatva érezhessem magam, hogy feltehessem a kezem, hogy nem rajtam múlnak a dolgok, nem vállalok felelősséget. Sokszor azért is használjuk ezt az áldozati pozíciót, mert a másik pozíció (a teremtő) esetleg félelmetes, vagy ott erősödhet más érzés, mint például a bűntudat (én jól vagyok, bezzeg szegény öcsém mennyit betegeskedik).

Az áldozatiság egy közösségi játék része lehet – ilyenkor az az elfogadott, aki benne van a játékban, és aki ugyanolyan mint a többiek. Egyszer Londonban egy olyan, magyarok lakta albérletben laktam, ahol az volt a módi (tehát egy közösen elfogadott normalitás), hogy panaszkodunk, arról beszélünk, hogy nekünk milyen rossz az életünk, mennyit dolgozunk, és milyen nehéz nekünk. Furcsán néztek rám a lakótársaim (és nem is nagyon fogadtak be), amikor azt mondtam, hogy milyen jól vagyok, és milyen boldog, pedig akkor fizikai munkát végeztem Londonban. Azt vettem észre, hogy akkor vagyok elfogadva, ha én is panaszkodom. Először akaratlanul bele is mentem a játszmába, beálltam a normalitásba és panaszkodtam, csakhogy szeressenek, de amikor tudatosult bennem, hogy mit csinálok, elköltöztem, és olyan albérletet kerestem, ahol nem kellett szégyellnem, hogy jól érzem magam, és beszámolhatok a jó dolgokról is.
A betegek is, ha a környezetükben sok más beteg van, belemehetnek ebbe a játékba. Egy idősebb ismerősőm a betegségeit az áldozatiságának megerősítésére használja annak érdekében, hogy kapcsolódjon az emberekhez. Állandóan nagy élvezettel mesél arról, hogy neki milyen betegségei vannak, és hogy az orvos legutóbb milyen diagnózist állapított meg. Szerintem teszi ezt azzal a szándékkal, hogy együttérzést váltson ki az emberekből. Egyébként, sok magányos idős ember előszeretettel használja a betegségét kapcsolódási lehetőségnek. Sőt, a fiatalok is használják a témaként, ha mélyebb dolgot nem akarnak megosztani.
Ha úgy tekintek a nehézségeimre, mint az utamba álló akadályokra, hogy azt mind én csináltam magamnak (a tudatalattiból irányított döntéseimmel), akkor érezhetem, hogy az a sorsom része, és már másként gondolhatok rá. Az a kaland része. Ha úgy tekintek az életemre, mint egy regényre, amit valaki írt, akkor már megnyugszom.

Az áldozatiságként a betegség lehet egy oda-vissza játék. Minél betegebb vagyok, annál jobban áldozatnak érezhetem magam és minél jobban áldozatnak érzem magam, még inkább beteg leszek. Ha úgy tekintek a betegségre, hogy azt én hoztam létre, akkor gyorsabban gyógyulok, mert a gyógyulást is képes leszek elérni. És, ha sokat járok orvoshoz, akkor kiadom a felelősséget a kezemből.

Fotó: pixabay

11/07/2026

Készülő könyvemből: 8

Címe: Mire használjuk a betegséget?

„Kommunikációs játszma?"

Bárhova megyek, nem vesznek észre. Körben állunk, mindenki beszél magáról, csak engem nem kérdez senki. Csak hallgatok és egyre magányosabb vagyok. Szomorúan megyek haza. Ma sem kellettem senkinek! Ma sem érdekeltem senkit.

Történet egy fiúról, akit négyéves korában elhagyott az apja. Nem volt fontos, nem számított. Aztán az anyja összejött egy férfival, és sokat időt töltött vele. A fiú megint azt érezte, hogy nem fontos. Legalábbis ezt élte meg. Akárhányszor társaságba ment, újraélte ezt az érzést. A magányt. Amit ő idézett elő. A kommunikációjával. Kértem, hogy mutassa meg, miként érkezik meg egy baráti eseményre. Lehajtotta a fejét, leengedte a vállát és belépéskor alig hallhatóan köszönt a 28 éves férfi.

A kommunikáció eszköz, a belsőnk kivetülése és kapcsolódási lehetőség is egyben. Eszköz arra, hogy elérjük azt, amire vágyunk. Ez a fiú mindent megtett, hogy olyan magányosan érezhesse magát, ahogyan gyerekkorában. Testének összegörnyedésével, fejének lehajtásával, halk beszédével könnyen elérte óhatatlanul is, hogy semmibe vegyék. Tehát nem a kommunikációt kell gyógyítani, hanem ami miatt így rejtőzködik, a gyerekkori elhagyatottság érzését. Az elhagyatottságból adódó fájdalmát kell gyógyítani homeopátiás szerrel.

A kommunikációval eláruljuk magunkat. Nem csak azt, hogy miként gondolkodunk a világról, a másikról, de azt is, hogy vélekedünk magunkról.

Ha valaki halkan beszél, ha nem nyitja ki a száját és emiatt nehezen érthető, ha folyamatosan beszél és nem hagy szóhoz jutni az valamilyen mélyebb patológia megnyilvánulási formája, tehát a homeopátiás totalitás része. Éppen úgy, mint amikor tudattalanul el akarjuk érni, hogy a másik ne értsen meg. Azzal, hogy beszéd közben:
• túl bonyolultan fogalmazunk;
• homályos utalásokat teszünk;
• túl gyorsan vagy halkan beszélünk;
• ugrálunk a témák között;
• ködösen fogalmazunk;
• félbehagyott mondatokat mondunk;
• csapongóan beszélünk.

És akkor elindul a kommunikációs tánc, hiszen kommunikáció olyan, mint a tánc. Közelítünk, elfogadunk, visszautasítunk, belevágunk. Lassan vagy gyorsan. Jó a ritmus vagy szédülünk. Lehetne gyorsabban végre? Mire vársz? Közeledünk-távolodunk, felpezsdülünk, unatkozunk. Mikor lesz már vége? És miért nem szólok, hogy nekem nem jó vagy hogy jó? Ketten hozzuk össze az izgalmast, a flowsat, ahogy a kellemetlent is. Valamivé válok a táncpartnerem által. És ő is általam. Ahogy egy beszélgetésben is.

Ahogy szüleink a dolgokhoz viszonyulnak, azok lesznek az első mintáink, amik alapján majd felépítjük saját énképünket és a világról alkotott nézetünket. Az én- és a világképünk határozzák meg nem csak azt, hogy mit tartunk lehetségesnek és mit nem, hanem befolyásolják azt is, hogyan reagálunk az eseményekre. Például azt is, hogy az emberi kapcsolódásról miként vélekedünk, a kommunikációban mit tartunk helyesnek és mit nem. Mit mondunk el, mit nem mondunk el, hogyan reagálunk a másik ember mondandójára, egyáltalán mit hallunk meg abból. Mit tudunk belőle befogadni, és az milyen érzelmi hatást vált ki belőlünk. Ahogy belül vagyunk, az határozza meg például, hogy ki merjük-e mondani a tudatos vágyainkat vagy nem, mert attól félünk, hogy elveszítjük a kapcsolatot, vagy dühös lesz a másik.

Foto: pixabay

05/07/2026

Készülő könyvemből : 7

Munkacíme: Mire használjuk a betegséget?

„Hol kezdődik az elhangolódás?"

Létezik egy olyan világ, amiben már minden benne van, de még nem jött létre belőle semmi? A lehetőségek világa. Ebből a világból a különböző erők határozzák meg, hogy mi lesz? Nehéz eldönteni, hogy mi miből következett, mi hatott mire, mi okozta a betegséget, hol billent meg az összhang, mi indította el a repedést. Valakit a betegsége tart életben, nélküle védtelen lenne. Van, aki úgy érzi, a betegsége teszi tönkre, sorscsapás, érthetetlen végzet.

Hol kezdődik az elhangolódás? Hol kezdődik a félresiklás? Lehet, hogy nálam ott, amikor 38 éves koromban, a születésnapomon otthagyott az a barátnőm, akivel két éve osztottam meg az ágyamat, az életemet? Akkor kezdődtek a betegségeim, attól a ponttól lett nehezebb a pénzkereset, megjelent az életemben az egzisztenciális szorongás. Vagy már korábban is szorongtam, csak nem vettem észre? Ez az eredendő traumám vagy a szakítás csak aktivizált egy korábbi traumámat? Esetleg a születési traumámat, amikor a nyakamra tekeredett a köldökzsinór és meghaltam? Netán egy előző életből örökítettem át valamit? Vagy aktivizálódott a miazmám, az elődeim kezeletlen betegségei? Mit kell oldani, hogy visszaálljon az életem egy harmónikusabb kerékvágásba?

A homeopátiás esetfelvételek során a kliensek többsége meg tudja mondani, hogy mi történt mielőtt beteg lett, mihez köti a betegségét. Valami történt, valaminek történnie kellett. Szerelmi csalódásnak, gyásznak, sérülésnek, testvérszületésnek, a munkahely elvesztésének, vagy valami más bántó dolognak.

Egy ismerősöm középkorú nővérének nincs állása, állandóan piál, az anyjával él, annak a nyugdíjából. Csak vegetál. Mi történt vele? Hol, melyik ponton indult el a lecsúszás, hol siklott félre az élete? Melyik ponton történt az elhangolódás? Minden olyan jól indult. Kitűnővel végezte el szülőhelyén, egy vidéki városban, a gimnáziumot, majd nagy lelkesedéssel vágott neki a jogi egyetemnek egy másik városban. A háromnegyedénél abbahagyta, és visszaköltözött az anyjához. És egyre lejjebb csúszik, iszik, elhanyagolja magát, alig talál munkát, ahonnan állandóan kirúgják. Pedig olyan szépen indult az élete.

Sors? Miazma? Mi vagy ki alakítja az életünket? Mennyit alakítunk mi, és mennyit sodródunk? Az élet elszenvedői vagyunk vagy formálói?

Fotó: pixabay

02/07/2026

Készülő könyvemből :6

Munkacíme: Mire használjuk a betegséget?

„Az adott szó kötelez"

Egy 56 éves férfi kiújuló nyelvdaganatára kért homeopátiás segítséget. A daganat kialakulásának okaként a feleségével való kapcsolatát nevezte meg. „Van egy száz főt alkalmazó vállalkozásunk, ahol én vagyok az ügyvezető igazgató és a feleségem a könyvelő. Mindig kritizálta a vezetési stílusomat. És ráadásul mások előtt. Mondtam neki, hogy többször nem teszem be a cégbe a lábamat, ha még egyszer kritizál. Egy darabig betartotta, aztán újra kritizált. Otthon is mindent ő tudott jobban. Ő akart lenni a főnök.”

„Nem gondoltál a válásra, mint lehetőségre?” – kérdeztem a férfitől. „Nem tehetem meg, mert annak idején azt mondtam neki, hogy mindenben kitartok mellette és számomra az adott szó kötelez. Amit én mondok, arra lehet számítani.” A férfi inkább a nyelvdaganatot „választotta”, minthogy megszegi a szavát. A meggyőződés gúzsba kötötte. Inkább választjuk (tudatalatt) a betegséget, minthogy engedjük el a meggyőződésünket. Az első nyelvdaganatból felépült a férfi. Mivel nem változtatta meg a helyzetet, nem vált el, vagy nem állt ki magáért, ezért a nyelvdaganata kiújult.

A repertóriumban van egy rubrika, „loyal in relationship” vagyis hűséges a kapcsolataiban, ami úgyis fordítható, hogy betartja az ígéretét. A férfi az esetfelvétel során azt mondta, hogy „én mindent betartok, amit egyszer kimondtam, a házassági ígéretet is”. Nem volt boldog, a felesége megalázta, de nem hagyta el őt. A „loyal in relationship” rubrikában található a Staphisagria nevű homeopátiás szer, ami megfelelő szer volt a nyelvdaganat gyógyítására.

Fotó: pixabay

23/06/2026

Készülő könyvemből 5:

Munkacíme: Mire használjuk a betegséget?

„Cselekedni szabadon”

Az egyik nézőpont szerint akkor leszünk betegek, ha életünk valamely területén nem tudunk szabadon cselekedni. Azért nehéz ilyenkor szabadon cselekedni, mert helyzethez kapcsolódóan valamilyen győződésünk gúzsba köt. Emiatt visszafogjuk a természetes késztetésünket az egészséges reagálásra, vagyis a rendelkezésre álló természetesen szabadon reagáló spektrumból semmit sem használunk.

Például, ha valaki folyamatosan megaláz minket, akkor a természetes reakció az lenne, hogy kiállva magunkért határozottan megkérjük, hogy ezt többet ne tegye, vagy ordítva megütjük, habitusunknak megfelelően. Ha a két cselekvési lehetőség által behatárolt, ún. szabad cselekvési spektrumból semmit sem teszünk, csak tűrjük a megalázást, akkor benyeljük a dühünket. Nagy valószínűséggel az elfojtott düh megbetegít minket és valamilyen fizikai (pl. gyomorsav, fejfájás, stb.) vagy/és mentális tüneteteket okoz (pl. tikkelés, éjszakai felébredés, szorongás, st.). Ilyenkor a minket gúzsbakötő meggyőződést kell feloldanunk, annak érdekében, hogy gyógyuljunk. Abban kell támogatnunk a klienst, hogy a meggyőződését felismerve, majd elengedve elég bátor legyen ahhoz, hogy kiálljon magáért. Ebben tudja őt támogatni a megfelelő homeopátiás szer. Tehát a homeopátiás beszélgetés során nem csak a fizikai és a mentális tüneteket kell összegyűjtenünk, hanem a kliens gúzsbakötő meggyőződését is. A tünetek és a meggyőződés lehetővé teszik azt, hogy megtaláljuk a legalkalmasabb homeopátiás szert az illetőnek.

A szer bevétele után egyszerre csökken a meggyőződés ereje, és, ezzel párhuzamosan, a gyógyulás gyanánt a fizikai és mentális tünetek is csökkennek, majd megszűnnek. Ekkor a kliens testében csökken a stressz, visszatér az életereje és kisimul a világ.

A homeopátiás szer megtanítja az embert arra, hogy ezentúl, hasonló helyzetben, a meggyőződését elengedve, szabadon tudjon cselekedni.

Minden homeopátiás szer esetében tudottak a meggyőződések, vagyis azon szer állapotában lévő embernek milyen téveszméi vannak.

Fotó: pixabay

18/06/2026

Egy korábban írt novellám a kapcsolódó homeopátiás szerrel.

Résen lenni mindíg

Imbolyogva jött. Pia szaga volt. Kiszámíthatatlansága rémísztő. Az állandó rettegés. Vagy ütött vagy elnyúlt a rekamién. A részeges apám. Pici voltam. Féltem. Hiába bújtam anyámhoz. Negyven éve nem alszom. Rosszabb, mióta börtönben voltam. Másfél évig előzetesben. Gandzsát termesztettem. Eleinte azért, hogy végre aludjak. De csak altatóval megy. Néhány órát csak. Be akarnak korlátozni ezzel a hülye maszkkal is. Állandóan tennem kell valamit. Az segít. Elvesztettem a hitemet. Ahogy az anyám nem védett meg, az apám megvert, az istenre sem számíthatok. Lassan megőrülök!

Homeopátiás szerválasztás

A kliens gyerekkorában az estéket csak úgy tudta túlélni, ha állandóan készenléti (alert) üzemmódban volt. Ez a túlélési stratégia, ez a működési mód ivódott bele a lelkébe és a testébe. Felnőttként már nem lenne erre a működési módra szüksége, hiszen egy életerős férfivá vált, aki minden körülmények között meg tudja védeni magát, biztonságban van. Ennek ellenére képtelen még most is nyugodtan aludni, hiszen (legfőképpen) éjszaka résen kell lennie. Ezt szokta meg kisgyerekként.
A Lachesis muta, a brazil néma csörgőkígyó (vagy szurukuku) mérgéből készült homeopátiás szer olyan embereknek segíthet, akiknek az a téveszméje, hogy a világ csak úgy működhet, ha kontrollálja azt. Állandóan készenléti állapotban kell lennie, mert ez az életben maradás záloga.
A Lachesis állapotban lévő embernek képesnek kell lennie arra, hogy felszabadítsa az energiáit (pl. menstruáció, ejakuláció, vizelés, állandó beszéd, stb.) mert, ha ez nem sikerül, akkor következik be az elnyomás. Nehezen visel bármilyen korlátozást, a kliens állapota ezért rosszabbodott a börtönben, és ezért bírja nehezen a maszk viselését is.
A Lachesis homeopátiás szer megtanítja az embert arra, hogy megnyugodhat, az életben nem kell állandóan résen lenni ahhoz, hogy biztonságban legyen. A mentális esszenciát és a fizikai tüneteket figyelembe véve, első szerként, a kliens Lachesist kapott, LM3-as potenciában.

17/06/2026

Készülő könyvemből 4:

Munkacíme: Mire használjuk a betegséget?

„Találkozások-kapcsolódások-intimitások”

Vagyunk. Megyünk. Találkozunk. Kapcsolódunk. Továbbmegyünk. Mi történik? Hagyjuk, hogy hasson ránk a másik? Vagy csak megyünk tovább? Lesz-e igazi kapcsolódás? Lesz-e igazi találkozás?

Az egyik legfőbb vágyunk, hogy kapcsolódjunk másokhoz, hiszen az jelenti számunkra a biztonságot, a szeretetet, a jó együttlétet. Sokunknak azonban ez nehéz, nemcsak azért, mert a tabutémák akadályozhatják az őszinteséget, hanem azért is, mert a kapcsolódás korábban sérült, és ha most kapcsolódunk az olyan, mintha hozzáérnénk egy korábban keletkezett mély sebhez. Fáj. Ilyenkor nehéz a megnyílás, mert biztonságosabb a zártság, akkor nincs fájdalom.

Kapcsolódáson a mély emberi együttlétet értem, amikor láthatóvá válunk egymás számára az érzéseink, gondolataink kimondása által, amikor szabadon ki tudjuk fejezni, hogy mit érzünk a másik irányában, akármilyen jellegűek is azok.

Különbözőek vagyunk a kapcsolódás sebességét illetően. Valaki gyorsabban tud és akar kapcsolódni, valaki a lassabb kapcsolódást tartja biztonságosnak, valakinek meg az a biztonságos, ha nincs kapcsolódás. Valaki meg tudja adni a másiknak a kapcsolódáshoz szükséges hangulatot, a pszichológiai biztonságot, valaki kevésbé.
Egyszer eljött hozzám egy pár, akik nem olyan régen voltak még csak együtt. A férfi azt mondta, hogy ugyan nagyon vonzódnak egymáshoz, de közben azt élik meg, hogy nehéz, indulatokkal teli az együttlétük.

A férfi, elmondása szerint, nem tudja követni a nő beszédét, mert azt éli meg, hogy a mondat felénél belekezd a következő mondatba, vagy nincs alany, vagy éppen nincs állítmány a mondatában. Pedig nagyon figyel a nőre, és szeretne kapcsolódni hozzá, de hogy dühös lesz, amikor együtt vannak, mert képtelen követni a beszédét.

A homeopátiás beszélgetés során kirajzolódott a nő traumája. Kapcsolódási nehézsége van, mert az a mélyen gyökerező meggyőződése, hogy akit megszeret, és intim kapcsolatba kerül vele, mélyen kapcsolódik hozzá, az mindig elhagyja vagy meghal. Annak a kapcsolatnak vége lesz ezért számára biztonságosabb a nem kapcsolódás. A tudattalanja azért fejlesztette ki „eszközként” a zavaros beszédet, mert az meggátolja a másikat abban, hogy mélyebben kapcsolódjon hozzá, mert úgysem fogja megérteni, sőt, még dühös is lesz, így nem alakulhat majd ki az intimitás, tehát nem okoz a kapcsolódás fájdalmat a nőnek.

A természetben előforduló ásványok közül a natrium az az alkáli fém, ami mindenáron kötődni akar. Az általános iskolában a kémia órán megfigyelhettük, hogy ha nátrium kockát tettünk a vízre, az azonnal elkezdett cikázni ide-oda a víz felszínén, mert mindenáron kapcsolódni akart a víz oxigénjével. Petróleum alatt kellett tartani a nátriumot, akkor nem tudott kötődni. A Natrium chloratum (vagy Natrium muriaticum), a tengervízből készült homeopátiás szer egyik esszenciája az, hogy egy kapcsolat kezdetében benne van a vége is. A nő fizikai tünetei, a vörös, égő folt a combon és a visszatérő herpeszek az ajkán, is ezt a homeopátiás szert támasztották alá. Ez a homeopátiás szer tanította meg a nőt arra, hogy az intimitás megengedett, nem feltétlenül lesz vége egy kapcsolatának vagy nem végződik halállal.

A beszélgetés során a férfi részéről az világlott ki, hogy ő viszont nagyon szeretne kapcsolódni, mert neki ez jelenti az életet, ekkor érzi, hogy él. Az ő meggyőződése az, hogy a nem kapcsolódás egyenlő a halállal, és ezért van az, hogy a nem kapcsolódás esetén dühös lesz, hiszen ez maga a nemlétezés. Ez a téma a Natrium sulphuricum nevő homeopátiás szer sajátja.

Lelkünk a magunkhoz és másokhoz való kapcsolódáson keresztül gyógyul. Az igazi kapcsolódás biztonságot nyújt, abban azok lehetünk, akik igazából vagyunk.

Fotó: pixabay