09/06/2026
Azért jó a BKV-n utazni, mert amíg ott ülsz és nézel ki az ablakon van időd elmélkedni. Mint nekem a 7-es buszon a jóság illuziójáról.
A jókislányság nem mindig erény. Sokszor inkább egy túlélési stratégia, amit olyan korán megtanulunk, hogy felnőttként már észre sem vesszük.
Senki nem szól rád, ha mindig mosolyogsz. Senki nem sértődik meg, ha mindig alkalmazkodsz. Senki nem haragszik rád, ha mindig figyelsz másokra. Csak közben valahogy eltűnsz saját magad mellől.
Ismerem ezt a működést belülről. Mi vagyunk azok, akik pontosan tudják, ki mit érez. Ki az, akinek nehéz napja van. Ki az, akit most kímélni kell. Fejben tartjuk mások érzelmi menetrendjét, és ezt érzékenységnek nevezzük. Néha valóban az.
De sokszor csak arról van szó, hogy a másikra figyelni biztonságosabb, mint magunkra.
Az igazi gond ott kezdődik, amikor valaki egyszer csak megkérdezi: “De te mit szeretnél?” Én ilyenkor azt mondtam: nekem bármi jó. Pedig nem volt bármi jó. Csak nem tudtam még megfogalmazni, mi nem jó.
Aztán az ember elkezd olvasni. Podcastokat hallgat, terápiára jár, És megjön a felismerés: határok kellenek. Nemet szabad mondani. Az önszeretet nem önzőség. Ezt már tudjuk, bólogatunk rá, még tovább is küldjük.
De aztán egyszer valaki nekünk mond nemet. Meghúzza a határt velünk szemben. És bennünk valami összeszorul. Megjelenik egy ismerős érzés: a sértettség, hogy nem szeretnek, az elhagyatottság és hirtelen az összes elmélet elpárolog.
Nem azért mert képmutatóak vagyunk hanem mert igazából a régi program még mindig fut a háttérben, miközben az újat próbáljuk telepíteni.
Mert a jókislányság valójában nem viselkedés. Hanem egy meggyőződés: én magamért nem vagyok szerethető. Csak akkor, ha hasznos vagyok. Ha nem okozok gondot. Ha odaadom, amit kérnek. És amíg ez a meggyőződés él, addig a másik határai fájnak, mert azt üzenik, amit a leginkább félünk hallani: most nem vagy elég fontos.
Holott a másik csak ugyanazt csinálja, amire mi is tanítani próbáljuk magunkat.
Az oxigénmaszk szabály nem azt mondja, hogy a másik nem számít. Azt mondja, hogy ha te elveszted az eszméleted, neki sem tudsz segíteni. Ez nem metafora. Ez tényleg így működik, a repülőn és azon kívül is.
Nem az a kérdés hogy mások elé helyezed magad, hanem az, hogy benne vagy-e egyáltalán a képben.
