Dió Gyógyszertár

Dió Gyógyszertár Dió Gyógyszertár, Gyógyszertár/drogéria, Gárdonyi Géza Utca 18, Diósd elérhetőségei, térképes helyadatai és útbaigazítási információi, kapcsolatfelvételi űrlapja, nyitvatartási ideje, szolgáltatásai, értékelései, fényképei, videói és közleményei.

24/07/2026
25/05/2026

Őt kidobták, mert túl kicsi volt. Túl gyenge. Túl beteg ahhoz, hogy valaha szánhúzó kutya lehessen.

Tizenkét évvel később ugyanaz a kis kutya 420 kilométert futott végig egy -65°C-os hóviharban… és megmentette egy egész város gyermekeinek életét.

A neve Togo volt.

1913-ban született az alaszkai Nome városában, Leonhard Seppala kenneljében. Beteges kölyök volt. Kicsi. Nyápic. Duzzadt torokkal. Seppala egy pillantást vetett rá, és azt mondta:
— Ez a kutya soha nem lesz alkalmas a trailre.

Ezért odaadta egy helyi asszonynak házi kedvencnek.

De Togo nem ezt akarta.

Néhány nappal később kitörte az ablakot, megszökött, és kilométereken át rohant vissza a hóviharban Seppala kenneléhez. Leült a kapu elé, és addig várt, míg vissza nem engedték.

Mintha tudta volna:
ott van dolga.

Ahogy nőtt, csak a baj volt vele. Harapdált. Civakodott. Folyton feszegette a határokat. Seppala egyszerűen csak így nevezte:
„egy szent őrület.”

Aztán egy napon, nyolc hónapos korában befogta a szán elé.

Togo azon a napon 120 kilométert futott.

Estére már a vezető kutya mellett haladt.

Seppala ekkor értette meg:
nem egy gyenge kutyát látott…
hanem egy született vezért.

Eltelt tizenkét év.

1925 telén Nome városára halálos árnyék borult.

Diftéria.

Gyerekek kezdtek megfulladni. Az antitoxin elfogyott. A várost jég és hóvihar zárta el a világtól. Nem volt repülő, ami felszállhatott volna. Nem volt hajó. Nem volt út.

Csak a kutyaszánok maradtak.

A gyógyszert több mint 1000 kilométeren kellett átvinnie 20 musherekből és 150 kutyából álló váltónak, a Föld egyik legkegyetlenebb vidékén.

A legveszélyesebb szakaszt Seppala kapta.
És az élre Togo állt.

A szél 130–170 km/órával tombolt.
A hőérzet -65°C alá zuhant.
A sötétben Seppala semmit sem látott.

Az életük egyetlen kutya ösztönein múlt.

Togo vezette őket.

A Norton-öböl jegén átvágni őrültség volt. A jég recsegett alattuk. A tenger fekete víze időnként feltört a repedésekből.

De kerülni nem lehetett.
A gyerekek addigra meghaltak volna.

Aztán megtörtént az, amiről alig beszél a történelem.

A jég leszakadt alattuk.

A csapat egy sodródó jégtáblán rekedt a jeges tenger közepén.

Seppala egy kötelet kötött Togo hámjára, majd átdobta a kutyát a nyílt víz fölött a stabil jégre.

Togo átért.

Megfeszült.
Húzott.
Küzdött.

A kötél elszakadt.

A legtöbb állat ilyenkor menekülne.

Togo nem.

Belevetette magát a jeges vízbe, úszott a sodródó kötél után, a fogai közé kapta, majd visszahozta.

Újra befogták.

És ez a 22 kilós, öregedő kutya addig húzta a teljes jégtáblát — rajta az emberekkel, a szánnal, a többi kutyával és a szérummal — míg elég közel nem kerültek ahhoz, hogy átugorjanak a biztonságos jégre.

Három órával később az egész jégtábla darabokra tört és elsodródott a tengerben.

Togo aznap nemcsak gyógyszert vitt.

Életeket cipelt a fogai között.

Összesen több mint 420 kilométert futott a küldetés során — majdnem ötször többet, mint bármely más csapat.

És mégis…

A világ nem rá emlékezett.

A dicsőséget Balto kapta, a kutya, aki az utolsó szakaszon befutott Nome-ba. Szobrot kapott New Yorkban. Újságcímeket. Ünneplést.

Togót szinte elfelejtették.

Pedig Seppala egész életében azt mondta:
„Soha nem volt jobb kutyám Togónál.”

Togo 16 éves korában pusztult el.
Seppala a karjaiban tartotta, amikor örökre lehunyta a szemét.

Másnap egy apró újságcím jelent meg:
„A hős kutya utolsó útjára indult.”

És talán ez a történet legszebb része:

A világ végül mégis utolérte az igazságot.

Évtizedekkel később szobrot kapott.
A Time magazin minden idők leghősiesebb állatának nevezte.
A történetét filmre vitték.

De Togo valószínűleg soha nem vágyott hírnévre.

Ő csak futott.

A viharban.
A sötétben.
Az emberekért.

Mert néha a legnagyobb hősök nem a legerősebbek.
Nem a leghangosabbak.
Nem azok, akikről azonnal szobrot emelnek.

Hanem azok, akiket egyszer túl kicsinek tartottak ahhoz, hogy bármit is számítsanak.
UPDATE!Sokan kértétek a film címét :Togo (2019) ❤️ Kövess, ha szereted az igaz, emberi sorsokról szóló megható történeteket. 🌿 https://www.facebook.com/tortenetekanagyvilagbol.official

10/05/2026

Szóval úgy kezdődött ez a május 10., hogy ültem a kávémmal az erkélyen, a tökéletes, puha, madaras napsütésben, és sírtam. Aztán nevettem. Aztán újra sírtam, azaz egyszerre csináltam a kettőt, sós lett a könnyektől a kávé íze a számban. Mert hogy néztem közben a facebook feedemet – néhány tegnapi videót most először, másokat többedszer - és azt éreztem, felrobban a szívem. Nem, az nem jó szó, hogy felrobban. Nem is akarok rá szót. Elég az érzés, végre most elég, végre nem kell magyarázni, végre csak bele lehet dőlni a MOST virágos, puha füvébe, és hagyni, hogy legyen, ami van, mert most úgy van, hogy minden rendben lesz. Hogy oda lehet bízni magunkat - persze nem végleg hátradőlve, hanem hát pontosan úgy, ahogy az elhangzott tegnap.

Ahogy mindig is gondoltam, hogy kellene, abban az épp megfelelő arányban.

Néztem ennek a szőke férfinak a hol megilletődött, hol rendíthetetlen, hol fáradt, hol ragyogó, hol lágy, hol kemény, hol bölcs, hol kíváncsi, hol aggódó, hol kisfiúsan boldog arcát, aki mostantól a Miniszterelnökünk. Nem csak azért, mert megválasztottuk, hanem mert azzá vált az elmúlt két év alatt. Véres-verítékes könnyedséggel.

Hallgattam, hogy végigmondja mondatról mondatra, amit én (és sokan mások) hosszú évek (évtizedek) óta szajkóztam, kiabáltam, suttogtam, írtam, mondtam, gondoltam, éreztem arról, hogy kellene (lenne jó, lenne életmentő) egymással bánni ebben a közös hazában, ezen az egyetlen Magyarországon. És amiről egyre kevésbé hittük el, hogy nagyban sikerülhet. Hogy ez lehet a „nagy üzenet” is egyszer. Nem pedig az ellenkezője.

Néztem Oláh Ibolyát, aki nekem abban a percben beleégett a lelkembe, hogy először megláttam a Megasztárban anno. Nem csak az elemi erejű tehetsége miatt, hanem a makacs, kiírthatatlan önazonossága miatt is, és mert Magyarországon élő gyerekek százezreinek a sorsa volt a tekintetében. Az erejében, a törékenységében, a páncéljában, a védtelenségében.
Olyan gyerekekéinek, akikről én is annyit írtam, sokszor kétségbeesve, könnyezve, aggódva, tehetetlen düh-vel, és egyre kevesebb reménnyel, hogy lehet egyszer jobb sorsuk, életük.
És most az én csodálatos, a lelkemben azóta is ott világító Ibolyám elénekelte a Parlament lépcsőjén azt a dalt, amiről nem is olyan rég ő maga is azt mondta csalódottan, a kiábrándultság hangján, hogy soha nem fogja már elénekelni. Hogy nincs itt annak helye. Azt a csodálatos dalt, amit ha meghallottunk korábban, akkor a pulzusunk nem csak a megilletődöttségtől gyorsult fel, hanem a reményvesztettség szorításától is.
És most először utóbbi nem rondított bele a megilletődöttségbe, sőt, színtiszta boldogság, büszkeség és bizalom, remény jött a helyére.

Hát mégis, csakazértis lett helye ennek a dalnak. Most először hallottunk így, és… erre megint nincsen szó.

Néztem a boldog, ragyogó arcokat, a hirtelen sokkal napszínűbbé vált levegőt, lobogókat, teret, várost, országot. Néztem az öleléseket, és észrevettem, hogy azok, amiket én kaptam tegnap a téren, még mindig itt vannak a bőrömön, sőt, bekúsztak a böröm alá.

Néztem a táncot. A rendszerváltó, új magyar örömtáncot mindenfelé. A Parlement lépcsőjén, az utcákon, az erkélyeken, a réteken, külföldi főtereken, tenger-és óceánpartokon. Ahogy mindenhova odaillett, mintha oda teremtették volna.

Nézem a SUGO tamburazenekart, ahogy előadják az ülésterem közepén a cigány himnuszt és a Tavaszi szelet. Megint a tekintetükban az a sok százezer gyerek. Benn, a Parlementben. Álló taps közepette. (Most nem hagyom, hogy a mihazánk belerondítson ezekbe a képekbe az agyamban, így erre nem térek ki, bocsánat.)

És eszembe jut róluk az Ároktői kórus, akikről pár évvel ezelőtt írtam. Hogy ott, a világvégén (ahogy ők nevezték), az egyik széphangú, tehetséges cigány kisfiú, amikor megkérdeztem, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, azt felelte: „Miniszterelnök! Hogy sok pénzem legyen, és mindent megtehessek!” Aztán a többiek lelkesen bólogattak rá. Másvalaki meg azt mondta, hogy persze rossz, hogy vannak napok, amikor kenyérre is alig jut, de még mindig inkább ez, mint hogy megerőszakolják a gyerekeiket és asszonyaikat a migránsok. Eszembe jut annak a riportnak is a szomorú, reménytelen vége.
Most elővettem, újraolvastam. És ettől is sírok. Hogy most először, milyen más színek kerültek ebbe a szövegbe (is). A remény színei. (Meg is osztom ezt a riportot egy külön posztban, akinek kedve van, olvassa majd.)

Közben megnőtt itt az erkélyen a nap ereje. Kicsit mintha égetne is. De abban a pillanatban, hogy kellemetlenné válna, itt terem egy finom kis szellő. Simogat.

Nem hiába irigykedik most ránk a világ. (Izlelgessük a szót: irigykedik!!!)

(ps: esküszöm, hogy végig eszembe sem jutott, hogy Orbán Viktor nem volt jelen. Most is csak azért, mert nagyon-nagyon sokadik posztként feldobta a fb)

Fotó: Huszti István - Telex - Dr. Hegedűs Zsolt tánca
Péter Magyar, tudjuk, hogy nem lesz egyszerű. Nagyon-nagyon nem... De a bizalom most megvan. És mi is itt vagyunk. 🙏

Cím

Gárdonyi Géza Utca 18
Diósd
2049

Nyitvatartási idő

Hétfő 08:00 - 19:00
Kedd 08:00 - 19:00
Szerda 08:00 - 19:00
Csütörtök 08:00 - 19:00
Péntek 08:00 - 19:00
Szombat 08:00 - 13:00

Telefonszám

+3623380526

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Dió Gyógyszertár új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Vállalkozás Elérése

Üzenet küldése Dió Gyógyszertár számára:

Parancsikonok

Megosztás