10/05/2026
Szóval úgy kezdődött ez a május 10., hogy ültem a kávémmal az erkélyen, a tökéletes, puha, madaras napsütésben, és sírtam. Aztán nevettem. Aztán újra sírtam, azaz egyszerre csináltam a kettőt, sós lett a könnyektől a kávé íze a számban. Mert hogy néztem közben a facebook feedemet – néhány tegnapi videót most először, másokat többedszer - és azt éreztem, felrobban a szívem. Nem, az nem jó szó, hogy felrobban. Nem is akarok rá szót. Elég az érzés, végre most elég, végre nem kell magyarázni, végre csak bele lehet dőlni a MOST virágos, puha füvébe, és hagyni, hogy legyen, ami van, mert most úgy van, hogy minden rendben lesz. Hogy oda lehet bízni magunkat - persze nem végleg hátradőlve, hanem hát pontosan úgy, ahogy az elhangzott tegnap.
Ahogy mindig is gondoltam, hogy kellene, abban az épp megfelelő arányban.
Néztem ennek a szőke férfinak a hol megilletődött, hol rendíthetetlen, hol fáradt, hol ragyogó, hol lágy, hol kemény, hol bölcs, hol kíváncsi, hol aggódó, hol kisfiúsan boldog arcát, aki mostantól a Miniszterelnökünk. Nem csak azért, mert megválasztottuk, hanem mert azzá vált az elmúlt két év alatt. Véres-verítékes könnyedséggel.
Hallgattam, hogy végigmondja mondatról mondatra, amit én (és sokan mások) hosszú évek (évtizedek) óta szajkóztam, kiabáltam, suttogtam, írtam, mondtam, gondoltam, éreztem arról, hogy kellene (lenne jó, lenne életmentő) egymással bánni ebben a közös hazában, ezen az egyetlen Magyarországon. És amiről egyre kevésbé hittük el, hogy nagyban sikerülhet. Hogy ez lehet a „nagy üzenet” is egyszer. Nem pedig az ellenkezője.
Néztem Oláh Ibolyát, aki nekem abban a percben beleégett a lelkembe, hogy először megláttam a Megasztárban anno. Nem csak az elemi erejű tehetsége miatt, hanem a makacs, kiírthatatlan önazonossága miatt is, és mert Magyarországon élő gyerekek százezreinek a sorsa volt a tekintetében. Az erejében, a törékenységében, a páncéljában, a védtelenségében.
Olyan gyerekekéinek, akikről én is annyit írtam, sokszor kétségbeesve, könnyezve, aggódva, tehetetlen düh-vel, és egyre kevesebb reménnyel, hogy lehet egyszer jobb sorsuk, életük.
És most az én csodálatos, a lelkemben azóta is ott világító Ibolyám elénekelte a Parlament lépcsőjén azt a dalt, amiről nem is olyan rég ő maga is azt mondta csalódottan, a kiábrándultság hangján, hogy soha nem fogja már elénekelni. Hogy nincs itt annak helye. Azt a csodálatos dalt, amit ha meghallottunk korábban, akkor a pulzusunk nem csak a megilletődöttségtől gyorsult fel, hanem a reményvesztettség szorításától is.
És most először utóbbi nem rondított bele a megilletődöttségbe, sőt, színtiszta boldogság, büszkeség és bizalom, remény jött a helyére.
Hát mégis, csakazértis lett helye ennek a dalnak. Most először hallottunk így, és… erre megint nincsen szó.
Néztem a boldog, ragyogó arcokat, a hirtelen sokkal napszínűbbé vált levegőt, lobogókat, teret, várost, országot. Néztem az öleléseket, és észrevettem, hogy azok, amiket én kaptam tegnap a téren, még mindig itt vannak a bőrömön, sőt, bekúsztak a böröm alá.
Néztem a táncot. A rendszerváltó, új magyar örömtáncot mindenfelé. A Parlement lépcsőjén, az utcákon, az erkélyeken, a réteken, külföldi főtereken, tenger-és óceánpartokon. Ahogy mindenhova odaillett, mintha oda teremtették volna.
Nézem a SUGO tamburazenekart, ahogy előadják az ülésterem közepén a cigány himnuszt és a Tavaszi szelet. Megint a tekintetükban az a sok százezer gyerek. Benn, a Parlementben. Álló taps közepette. (Most nem hagyom, hogy a mihazánk belerondítson ezekbe a képekbe az agyamban, így erre nem térek ki, bocsánat.)
És eszembe jut róluk az Ároktői kórus, akikről pár évvel ezelőtt írtam. Hogy ott, a világvégén (ahogy ők nevezték), az egyik széphangú, tehetséges cigány kisfiú, amikor megkérdeztem, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, azt felelte: „Miniszterelnök! Hogy sok pénzem legyen, és mindent megtehessek!” Aztán a többiek lelkesen bólogattak rá. Másvalaki meg azt mondta, hogy persze rossz, hogy vannak napok, amikor kenyérre is alig jut, de még mindig inkább ez, mint hogy megerőszakolják a gyerekeiket és asszonyaikat a migránsok. Eszembe jut annak a riportnak is a szomorú, reménytelen vége.
Most elővettem, újraolvastam. És ettől is sírok. Hogy most először, milyen más színek kerültek ebbe a szövegbe (is). A remény színei. (Meg is osztom ezt a riportot egy külön posztban, akinek kedve van, olvassa majd.)
Közben megnőtt itt az erkélyen a nap ereje. Kicsit mintha égetne is. De abban a pillanatban, hogy kellemetlenné válna, itt terem egy finom kis szellő. Simogat.
Nem hiába irigykedik most ránk a világ. (Izlelgessük a szót: irigykedik!!!)
(ps: esküszöm, hogy végig eszembe sem jutott, hogy Orbán Viktor nem volt jelen. Most is csak azért, mert nagyon-nagyon sokadik posztként feldobta a fb)
Fotó: Huszti István - Telex - Dr. Hegedűs Zsolt tánca
Péter Magyar, tudjuk, hogy nem lesz egyszerű. Nagyon-nagyon nem... De a bizalom most megvan. És mi is itt vagyunk. 🙏
