Feketéné Enikő - Kineziológus Miskolc

11/06/2026

Az üres locsolókannával a kézben is lehet nagyon szeretni a virágokat.
Csak megöntözni nem lehet őket.

Ezt valahogy mi, XXI. századi emberek néha elfelejtjük.

Mert szeretjük a családunkat.
A gyerekeinket.
A partnerünket.
A szüleinket.
A kutyát.
A muskátlit.
Meg néha még azt a szomszédot is, - kivéve amikor vasárnap reggel flexszel.

És adunk.

Időt.
Figyelmet.
Türelmet.
Vacsorát.
Tiszta ruhát.
„Semmi baj, megoldjuk”-arcot.

Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem jó szívvel adunk, hanem fogcsikorgatva.

Nem nyugalmat árasztunk, hanem sistergünk, mint a vízforraló.
Nem türelmesek vagyunk, hanem belül teljesen kiégtünk.

És közben persze bűntudatunk van, mert „hát szeretem őket, csak valahogy már minden sok”.

Nem az a baj, hogy szeretsz adni.
Nem az a baj, hogy fontosak neked mások.
Nem az a baj, hogy gondoskodó vagy.

A baj ott kezdődik, amikor közben te teljesen elfogysz.

Mert az üres locsolókanna hiába jószándékú.
Hiába tudja, hogy a virág szomjas.
Hiába áll ott hősiesen öntözésre készen.
Ha nincs benne víz, nem tud adni.

És mi sem.

Nem tudsz nyugalmat adni, ha benned csak feszültség van.
Nem tudsz türelmet adni, ha te már hetek óta túl vagy terhelve.
Nem tudsz mosolyt adni, ha belül csak azt érzed: „elegem van a világból”.

Ezért a feltöltődés nem luxus.
Nem hiszti.
Nem önzőség.
Nem „majd ha minden kész lesz”.

Hanem alap.

Néha igenis el kell menni ahhoz a bizonyos csaphoz.
Megállni.
Levegőt venni.
Pihenni.
Segítséget kérni.
Megnézni azt, hogy valójában te hogy vagy.

Mert csak abból tudsz adni, ami benned van.
És ha újra megtelik a kanna, egészen másképp néz ki a világ.

A gyerek szájából másképp hangzik az „anyaaaa”.
A férj „hol van a…?” mondata.
Már nem olyan legyőzhetetlen a mosatlan.
Kicsit elviselhetőbb a hétfő reggel.

Te mikor érzed azt, hogy kezdesz kiürülni?
Írd meg egy szóval vagy egy mondattal.

09/06/2026

Az agyad felejt(het), de a tested emlékszik.

A lenyírt fű illata számomra mindig a gyerekkor nyarát jelenti.

Hihetetlen.

Elég egyetlen szippantás, és már repülök is vissza az időben.

És ami a legfurcsább: ettől mindig mosolyra húzódik a szám.

Pedig nem hipnotizált senki.
Nem ültem időgépbe.
Nem történt semmi különös.

Csak egy illat.

És mégis pillanatok alatt megváltozik a hangulatom, a testtartásom, sőt egy kicsit az egész világhoz való viszonyom is.

Érdekes, nem?

Mert ugyanez nemcsak a lenyírt fűvel működik.

Elég megérezni valakin ugyanazt a parfümöt, amit egykor az anyósod használt… és hirtelen összeszorul a gyomrod.

Elég elsétálni a régi iskolád előtt… és máris izzad a tenyered.

Elég megkóstolni egy süteményt… és máris ott ülsz gondolatban a nagymamád mellett.

Egy illat.
Egy hang.
Egy íz.
Egy szó.

És a testünk máris emlékezik.

A kineziológiában ezt izommemóriának nevezzük.

A testünk ugyanis sokszor olyan dolgokra is emlékszik, amiket az eszünk már rég elfelejtett vagy szépen elrakott egy poros fiók mélyére.

Ezért van az, hogy néha teljesen érthetetlennek tűnik egy szorongás, egy félelem vagy egy rossz érzés.

Hiszen „nem történt semmi”.

Most.

Csak a tested közben felismert valamit a múltból.

És már küldi is az üzenetet.

A jó hír?

Ugyanígy ott vannak bennünk a kellemes emlékek is.

Néha elég egyetlen szippantás, hogy rájöjjünk:

a testünk nemcsak a nehézségeket őrzi.

A legszebb pillanatokat is.

Neked milyen illat, hang vagy íz repít vissza azonnal az időben?

02/06/2026

Nem vagyok ideges.
Komolyan!
De a francért veszed ilyen hangosan a levegőt? 😡

De amúgy semmi baj. 😅

Ismerős?

Amikor nem történik semmi különös.
Senki nem bántott.
Nem omlott össze a világ.
Nem történt tragédia.

Csak azt érzed, hogy már a zokni is rosszul néz rád a padlóról.

Ilyenkor kívül még viszonylag civilizált vagy, belül viszont már villog a viharjelző rendszer.

A gyerek megkérdezi:

„Anya, hol a tornazsákom?”

És te nem azt válaszolod, amit egy nyugodt, kipihent, spirituálisan fejlett szülő válaszolna.

Hanem valami olyasmit, hogy:

„Ott, ahol tegnap is volt, ha esetleg a szemedet nem csak dekorációnak használnád.”

Aztán persze rögtön jön a bűntudat.

Mert nem akartál ilyen lenni.
Nem akartál csattanni.
Nem akartad, hogy mindenki lábujjhegyen járjon körülötted.

Csak egyszerűen már nincs hely benned.

Tele vagy.

- feszültséggel.
- feladatokkal.
- határidőkkel.
- mások érzéseivel.
- saját lenyelt mondataiddal.
- a „majd én megoldom” fáradtságával.
- a „csak még ezt az egyet” végtelenített verziójával.

És amikor az ember tele van, egy apró inger is túlcsordulást okozhat.

Mint amikor a pohár már peremig van vízzel, és valaki még cseppent bele egyet.

Sosem az utolsó csepp a hibás, de attól még úszik az asztal.

Sokszor ilyenkor pont a családtagjaink lesznek a legközelebbi villámhárítók.

Nem azért, mert nem szeretjük őket.
Hanem mert mellettük engedjük el magunkat annyira, hogy kijöjjön, ami egész nap bent maradt.

Csakhogy ettől még fájhat nekik.
És nekünk is.

Mert közben belül lehet, hogy azt érzed:

„Én nem ilyen vagyok.”

És valószínűleg tényleg nem.

Ilyenkor fontos lenne, hogy megnézd:

Mi gyűlt össze benned?
Mit tartasz túl régóta?
Hol lépted át a saját határaidat?
Miből lett túl sok?
Melyik régi minta kapcsol be, amikor mindent neked kell kézben tartani?

Mert az ingerlékenység sokszor nem maga a probléma.

Hanem egy jelzés.

Nálad mi az a bizonyos „utolsó csepp”, amitől túlcsordul a pohár?

31/05/2026

Vasárnap reggel van. Még semmi nem történt, csak felkeltél.
De a gyomrod már tudja, hogy holnap hétfő.

Pedig ma még nincs munka.
Nincs iskola.
Nincs reggeli rohanás.
Nincs „hol a tesicucc?”, „ki ette meg a kiflit?”, „miért most jut eszedbe, hogy kell kartonpapír?”

Mégis ott van az a furcsa nyomás.

Nem fáj igazán.
Nem is tudod pontosan megmagyarázni.
Csak valahogy belül már előre elfáradsz.

A fejedben elindul a hét:

hétfő, suli, ovi, tesicucc, munka, bevásárlás, takarítás, határidők, kollégák, főnök, elvárások és persze a naptár, ami úgy néz ki, mintha valaki bosszúból töltötte volna ki.

Ez a vasárnapi szorongás sokaknál nem este kezdődik.
Van, akinél már reggel bekopog.

Nem vagy furcsa.
Nem vagy gyenge.
Lehet, hogy csak túl sok mindent cipelsz át egyik hétből a másikba.

És néha nem újabb időbeosztás kell.
Hanem az, hogy megnézzük: mi feszít belül ennyire?

Te szoktad érezni ezt vasárnap?
Írd meg egy szóval vagy egy mondattal: nálad mikor kezdődik a hétfő?

29/05/2026

Leültem 10 percre pihenni.
A testem hálás volt.
A lelkiismeretem viszont azonnal rendkívüli ülést hívott össze. 😄

Napirendi pontok:

Miért ülünk?
Ki engedélyezte?
Nem lenne valami hasznosabb dolgunk?
Mi ez a felelőtlen heverészés, miközben a szennyeskosár (is) dugig van.

Ismerős?

Amikor végre lenne tíz perced.

Nem dől össze a ház.
Nem sípol a sütő.
Nem kér senki semmit.
Nem kell azonnal indulni.

Leülsz.

És ahogy a tested megérkezne a kanapéra, belül megszólal a hang:

„Na szép. Mások dolgoznak, te meg itt ülsz.”

Vagy:

„Jó, jó, csak előbb még azt az egy dolgot…”

Aztán abból az egy dologból lesz öt.

Mire újra leülnél, már este van, mindenki fáradt, te pedig úgy érzed magad, mint egy mobiltelefon, amit egész nap használtak, de egyszer sem dugtak töltőre.

Csak neked közben még vacsorát is kellett adnod másoknak.

Sok embernek nem az a baja, hogy nincs szüksége pihenésre.

Hanem az, hogy nem tud nyugodtan pihenni.

Mert a pihenés helyett jön a bűntudat:

„Még nincs kész minden.”
„Majd ha rend lesz.”
„Majd ha mindenki jól van.”
„Majd ha nem lesz ennyi dolgom.”
„Majd ha megérdemlem.”

Csakhogy ez a „majd” néha olyan, mint a mesebeli királyfi.

Mindenki várja, de valahogy sosem ér ide - pláne nem fehér lovon.

Közben a test már rég jelez.

Feszül a váll.
Rövidül a türelem.
Könnyebben jön a sírás.
Apróságokon robbanunk.

Aztán este jön a bűntudat.

Mert türelmetlenek voltunk.
Mert csattantunk.
Mert megint nem úgy reagáltunk, ahogy szerettünk volna.

És másnap kezdődik elölről.

Pedig a pihenés nem luxus.

Nem jutalom a tökéletes teljesítmény után.

Hanem alapfeltétel ahhoz, hogy ne egy kifacsart, morgó, belül recsegő változatunk próbálja szeretni azokat, akiket egyébként tényleg szeretünk.

Mert néha nem az a nehéz, hogy van-e időnk pihenni.

Hanem az, hogy merünk-e nem hasznosak lenni pár percre.

Nem intézni.
Nem reagálni.
Nem megoldani.
Nem fejben már a holnapot pakolgatni.

Csak ott lenni, és azt mondani:

„Most töltődöm.”

Ez nem önzés.
Nem gyengeség.
Nem lustaság.

Hanem néha az egyetlen módja annak, hogy ne a leharcolt darabkáink jussanak azoknak, akiket szeretünk.

Mert pihenni nem akkor kell, amikor már totál kimerültél.

Hanem akkor, amikor te még nem mentél teljesen tönkre közben.

Te tudsz bűntudat nélkül pihenni?
Vagy nálad is összeül ilyenkor a belső válságstáb? Írd meg egy szóval vagy egy mondattal.

27/05/2026

Van az a pont, amikor már nem lehet tovább úgy tenni, mintha nem szakadna ránk a ház.
Sokszor van, hogy nem akkor javítjuk meg a dolgokat, amikor először megreccsennek, jeleznek, hogy baj van.
Hanem amikor már majdnem ránk szakad a plafon.

Ismerős?

Van az a lelki „lakásfelújítás”, amit évek óta halogatunk.

Málik a vakolat.
Szorul a zár.
Valami csöpög.
Valami lóg.
Valamit már három éve „majd jövő héten” megcsinálunk.

És közben mi teljes nyugalommal közlekedünk a lelki romhalmazunkkal, mondván:

„Á, nem olyan vészes.”

Pedig de.
Csak már megszoktuk.

Érzed, hogy valami nem jó.

Nem tegnap kezdődött.
Nem is múlt héten.

Már régóta ott motoszkál.

Egy kapcsolatban.
Egy munkában.
Egy családi helyzetben.
Egy mondatban, amit mindig lenyelsz.
Egy érzésben, amit mindig elpakolsz későbbre.

És azt mondod:

„Majd foglalkozom vele.”

Aztán nem foglalkozol.

Mert:
- most sok a munka.
- jön a szünet.
- kezdődik az iskola.
- szülinap lesz.
- majd januárban.
- majd hétfőn
- majd, ha nyugi lesz.

Sokszor nem azért nem változtatunk, mert nem tudjuk, hogy kellene.

Hanem mert félünk attól, mi történik, ha tényleg hozzányúlunk.

Mi van, ha nagyobb a baj?
Mi van, ha ki kell mondani valamit?
Mi van, ha változtatni kell?
Mi van, ha valaki megsértődik?
Mi van, ha ezzel tényleg szembe kell nézni?

Ezért inkább kerülgetjük.

Mint azt a dobozt a sarokban, amiben már senki sem tudja, mi van, de valamiért minden költözésnél jön velünk.

Csak a lelki dobozokkal az a baj, hogy nem maradnak csendben örökké.

Először csak feszítenek.
Aztán jeleznek.
Aztán már nem kérnek időpontot, csak berúgják az ajtót egy teljesen átlagos hétköznap.

És mi állunk ott:

„Nem értem, miért borultam ki ennyire.”

Pedig lehet, hogy nem az az apróság volt túl nagy.

Csak túl sok minden állt már mögötte sorban.

A stresszoldásban nem kell mindent egyszerre felforgatni.

Nem kell másnap reggel új frizurával, új munkahellyel, új személyiséggel és egy motivációs bögrével ébredni. 😄

Elég lehet azzal kezdeni, hogy ránézünk:

Mi az, amit túl régóta cipelsz?
Mi az, amit mindig félretolsz?
Mi az, amire azt mondod, „nem olyan vészes”, de belül összeugrik tőle a gyomrod?

Változtatni nem mindig nagy ugrással kezdődik.

Néha csak azzal, hogy végre kimondod:

„Ez így nekem már nem jó.”

Nem kell rögtön tudni a megoldást.
Nem kell rögtön mindent átrendezni.
Nem kell egyetlen délután alatt lelki generálkivitelezővé válni.

Elég lehet az első őszinte pillanat.

Amikor már nem simogatod tovább a repedést a falon azzal, hogy:

„Ilyen ez a ház.”

Hanem megállsz előtte, és azt mondod:

„Jó. Akkor nézzük meg, mi van mögötte.”

Neked mi az a „majd foglalkozom vele” dolog, amit már túl régóta kerülgetsz?

26/05/2026

Kamaszt nevelek.
Illetve van egy tizenéves gyerekem.
Vagyis ugyanabban a házban lakom egy tinédzserrel.

Elvileg.

Mert néha olyan érzés, mintha a diplomáciai kapcsolataink ideiglenesen szünetelnének.

Ha nálatok is így néz ki a szokásos napi párbeszéd:

– Milyen napod volt?
– Jó.
– Mi volt a suliban?
– Semmi.
– Ettél?
– Aha.

És ezzel a napi sajtótájékoztató hivatalos része véget is ért.

Aztán becsukódik az ajtó.

Nem feltétlenül csattanva.
Néha csak úgy finoman, de határozottan, mint amikor egy minisztérium jelzi, hogy további kérdésekre nem kíván válaszolni.

Te pedig ott maradsz a folyosón azzal az érzéssel:

„Én csak szeretném tudni, mi van vele.”

Mert nem a kíváncsiság hajt.
Hanem az aggodalom.

Látod rajta, hogy valami van.
Hogy fáradt.
Hogy ideges.
Hogy valahogy más lett.

Látod, hogy néha bent ragad a saját kis világában.

És közben nem tudod, hogyan menj közelebb úgy, hogy ne toljon még messzebb.

Mert a kamasz néha olyan, mint egy sün pulóverben.

Látszik, hogy szeretetre vágyik, de ha rossz szögből közelítesz, megszúrod magad.

A szülő ilyenkor billeg.

Kérdezzek, vagy hagyjam?
Menjek utána, vagy adjak teret?
Szóljak rá, vagy várjak?
Aggódjak, vagy bízzak?
Öleljem meg, vagy inkább ne is nézzek rá, mert a szemkontaktust is támadásnak veszi?

A kamaszkor nemcsak a gyereknek nehéz.
A szülőnek is az.

Mert egyszerre kellene elengedni és megtartani.

És közben ott van egy csendes gyász is, amiről ritkán beszélünk.

Mert az a kisgyerek, aki régen mindent elmesélt, egyszer csak nem mesél el mindent.

Aki régen az öledbe mászott, most lehet, hogy a szobájába vonul.

Aki régen azt mondta:
„Anya, nézd!”
most azt mondja:
„Anya, ne már.”

És ez tud fájni.

Akkor is, ha természetes.
Akkor is, ha érted.
Akkor is, ha tudod, hogy ez a dolga: nőni, leválni, keresni önmagát.

És néha nem a nagy, drámai beszélgetések indítják el a változást.

Hanem apró mozdulatok.

Egy kevésbé feszült kérdés.
Egy el nem mondott kritika.
Egy jól elkapott pillanat.
Egy autóban elejtett félmondat.
Egy vacsora közbeni mosoly.
Egy ajtó, ami nem záródik be teljesen.

Lehet, hogy a kamasz továbbra is kamasz marad.

Nem fog minden kérdésre költői részletességgel válaszolni.
Nem biztos, hogy holnaptól családi kerekasztal-beszélgetést kezdeményez.
És valószínűleg a „semmi” szó még egy darabig stabil része marad a kommunikációs repertoárnak.

De talán egyszer csak nem érzi támadásnak, ha közeledsz.

És talán te sem érzed kudarcnak, ha éppen csendben van.

Mert a szülő-kamasz kapcsolat nem mindig attól él, hogy folyamatosan beszélünk.

Néha attól, hogy a másik érzi:

„Akkor is itt vagyok, amikor nehéz hozzád kapcsolódni.”

És néha egy kamasz szívéhez nem ajtóstul kell berontani.

Elég, ha nem adjuk fel a kopogást.

Nálatok mi a leggyakoribb kamasz-válasz?
„Jó”? „Semmi”? „Aha”?

26/05/2026

24/05/2026

Apa fáradt. Anya fáradt. A mosógép viszont meglepően motivált.

Vasárnap reggel.

Elvileg pihenés. (Elvileg az Úr is megpihent a hetedik napon, nem?)
Gyakorlatilag: most kezdődik csak a munka!

Mosás indul.
Mosogatógép bepakol.
Gyerek éhes.
Másik gyerek nem éhes, csak öt perc múlva lesz az.
Valaki eltűnteti a fél pár zoknit.
A konyha szalad - szívem szerint én is szaladnék vele (el innen valahova).

És közben ott van az a soha-el-nem-múló kis remény:
„Ma talán pihenek egy kicsit.”

Aztán délután négykor jön a felismerés: a pihenés annyi volt, hogy állva megettél három falatot a hűtő előtt.

És még bűntudatod is van, mert türelmetlenebb vagy.
Mert nem mosolyogsz folyamatosan.
Mert nem vagy olyan anya/feleség/nő, mint a reklámokban, ahol mindenki lenvászon ruhában nevet a napsütésben.

Hát igen.

Néha az is siker, ha senki nem sír, nem üvölt, és megvan a távirányító.

A hétvégi feszültségek sokszor nem a hétvégéről szólnak.
Hanem arról, hogy egész héten tartottad magad.

Nálatok mi a szombati túlélőmondat?

23/05/2026

Eljött a hétvége. A tested otthon van. Az agyad még mindig a munkahelyeden robotol.

Ismerős?

Végre nem csörög az ébresztő. - semmi gond, megoldja az ébresztést a hétköznap 9-ig is aludni képes gyerek hétvégén 6(!!)-kor!
Nem kell rohanni oviba, suliba, munkába, boltba, postára, idegbajba. - Csak a nagyihoz, rokonokhoz, házimunkához!

És mégis. Az agyad elfelejtette, hogy hétvége van. Dolgozik. A múlt vagy a jövőheti projekten. Tovább kattog.

Mi lesz jövő héten?
Mit felejtettem el?
Kinek kell írni?
Mit kell befizetni?
vagy
Miért néz így a szennyeskosár?
És miért olyan a alkás, mintha 10 önkéntes lakásfoglaló amortizálta volna le?

Papíron hétvége van.
A lelkedben meg még mindig munkanap.

Ilyenkor nem az a baj, hogy „nem tudsz pihenni”.
Hanem lehet, hogy az idegrendszered annyira megszokta a készenlétet, hogy akkor sem áll le, amikor végre lehetne.

Te mennyire tudsz hétvégén kikapcsolni?
Írd meg egy szóval: pihenés vagy kattogás?