05/06/2026
Előre szólok, nagyon megérintett *Robert Thurman könyve, hatása alatt vagyok és nem félek kiadni magamból. 😁
Sokáig azt hittem, hogy amit átéltem, annak nincs különösebb jelentősége. Csak az én történetem. Egy élet a sok közül, örömökkel, veszteségekkel, tévedésekkel, újrakezdésekkel. Aztán ahogy egyre többet beszélgettem emberekkel, rájöttem, hogy a félelmeink sokszor ugyanazok. Az önbizalomhiány, a megfelelési kényszer, a szégyen, a veszteségek, a testünkkel való küzdelem, az a bizonyos érzés, hogy valami nincs rendben velünk. Csak a történetek díszletei különböznek.
Eddigi életem során (koravén vagyok, aki ne ismerne 😁) sokféle választ kerestem. Kerestem őket a sportban, a tanulásban, a munkában, a kapcsolataimban, a sikerekben és a kudarcokban. Kerestem könyvek lapjain, hosszú beszélgetésekben, és azokban a csendes pillanatokban is, amikor már nem maradt más, csak önmagam és a gondolataim az imádott naplementéim szemlélése közben. Sokáig azt hittem, hogy a megoldás valahol rajtam kívül van. Hogy egyszer majd találok valakit vagy valamit, ami végérvényesen rendet tesz bennem.
Az élet azonban újra és újra megmutatta, hogy a legfontosabb kérdések elől nem lehet kitérni. A veszteségek, a betegségek, a félelmek és a bizonytalanságok nem azért érkeznek, hogy megtörjenek bennünket, hanem hogy szembenézzünk mindazzal, amit addig igyekeztünk elkerülni. Akár életeken át - ezt mindenkinek a képzeletére, befogadóképességére bízom, attól függően éppen hol áll a fejlődésben.
Amikor tüdőembólián estem át, hirtelen nagyon közel került hozzám az elmúlás gondolata. Olyan valóság lett belőle, amelyet már nem lehetett félretenni vagy elhallgattatni. Sok minden, ami addig fontosnak tűnt, elvesztette a jelentőségét. Más dolgok pedig, amelyek korábban szinte láthatatlanok voltak, váratlanul felértékelődtek. Leginkább a csillapíthatatlan vágy, hogy tudjam miért vagyok. Az idő, az egészség, a kapcsolatok, egy nyugodt reggel, egy őszinte beszélgetés, egy ölelés vagy akár egy csendes séta egymagamban az éjszaka kellős közepén.
A gyógyulás nem csupán a testemről szólt. Vagyis én úgy érzem, hogy azt észre sem kellett volna vennem. Sokkal inkább arról, hogy megtanuljam más szemmel nézni önmagamat és az életemet. Megértettem, hogy a szenvedés nem valami rendkívüli kivétel, hanem az emberi lét igenis fontos építő eleme és része. Ahogyan azt is, hogy a legtöbb fájdalmat nem maga az esemény okozza, hanem az a görcsös ragaszkodás, amellyel azt szeretnénk, hogy minden más legyen, mint amilyen. Hogy ezt a fájdalmat egy pillanat alatt at tudjuk keretezni - csak gyakorolni kell. Kezünkben a kulcs, de senki sem tanított meg minket hogyan használjuk. Mert nem is lehet megtanítani erre senkit. Eszközöket kapunk, találunk, de csak és kizárólag magunk tudjuk, hogyan formáljuk át a tudatunkat.
A buddhista tanításokkal való találkozás ebben az időszakban különösen mély hatással volt rám. Nem azért, mert kész válaszokat adtak volna. Sokkal inkább azért, mert segítettek másképp feltenni a kérdéseket. Arra hívtak, hogy figyeljem meg saját elmém működését, a félelmeimet, a vágyaimat, a szokásaimat és a történeteket, amelyeket újra és újra elmesélek magamnak.
Lassan kezdtem megérteni, hogy az éberség nem valamiféle különleges állapot, hanem annak képessége, hogy jelen tudjunk lenni a saját életünkben. Hogy észrevegyük, mi zajlik bennünk anélkül, hogy azonnal menekülnénk előle vagy azonosulnánk vele. Hogy felismerjük: nem minden gondolat igaz, amely megjelenik a fejünkben, hogy rengeteg perspektíva létezik és mind igaz.
A szeretet és az együttérzés jelentése is átalakult bennem. Egyre kevésbé foglalkoztat, hogy mit gondolnak rólam mások, és egyre jobban érdekel, hogyan tudok jelen lenni azok mellett, akik éppen nehéz időszakon mennek keresztül. Nem azért, mert erősebb vagy bölcsebb lennék náluk, hanem mert én is jártam ott. Tudom, milyen érzés félni. Tudom, milyen érzés elveszíteni a talajt a lábunk alól. Tudom milyen érzés, amikor azt érzed senki sem ért meg, amikor látszólag minden rendben kellene hogy legyen, mégis úgy érzed egy világ omlik össze éppen benned es körülötted…. és tudom, milyen sokat jelent, amikor valaki ítélkezés nélkül meghallgat bennünket.
Ahogy telnek az hónapok, egyre világosabbá válik számomra, hogy az ember fejlődése nem egyenes vonalú történet. Inkább egy hegyi tó tükörképe jelenik meg előttem. Mögötted a hegy, a felfelé és lefelé ívelő kontúrokkal, amelyek szimbolizálhatják a mély és csúcspontjainkat, te pedig ott térdelsz a tó tükre felett, a víz felszíne zavaros, a mélybe tekintve pedig a sötétséget látjuk tele a múlt történéseivel, amelyek meghatározzák a mögöttünk futó felfelé és lefelé ívelő éleket. Ha mélyen magunkba tekintünk, egyszerre minden kitisztul majd és a totális kép amit látunk alul és felül is tiszta lesz.
Vannak időszakok, amikor tisztábban látunk, és vannak olyanok is, amikor ismét eltévedünk. Vannak visszaesések, kétségek és bizonytalanságok. De minden tapasztalat hordoz magában valamilyen tanítást, ha hajlandók vagyunk figyelni rá.
Ma sem érzem úgy, hogy megérkeztem volna. Nincs olyan pont, ahol az ember hátradőlhet, és kijelentheti, hogy most már mindent ért. Én sem lettem más ember attól, hogy túléltem egy tüdőembóliát, vagy attól, hogy sok könyvet elolvastam. Ugyanaz az ember vagyok. Csak ma már hamarabb észreveszem, amikor a félelmeim beszélnek helyettem. Hamarabb észreveszem, amikor egy régi seb próbálja irányítani a döntéseimet. Egyre jobban bízom benne, hogy a válaszokat nem kívül, hanem magamban kell keresnem.
Ha van valami, amit ezekből az évekből magammal viszek, az nem valamiféle végső igazság. Inkább annak felismerése, hogy az élet folyamatos tanulás. Hogy a tudatosság nem célállomás, hanem gyakorlat. Hogy az együttérzés nem gyengeség, hanem az egyik legnagyobb erő, amelyet emberként birtokolhatunk. És hogy a valódi változás mindig belül kezdődik.
Néha megkérdezik tőlem, mi az, amit ennyi év keresés, olvasás, kutatás és tapasztalás után biztosan tudok.
Hogy senki nem tudja helyettünk végigjárni ezt az utat.
Nem tudja helyettünk szeretni magát.
Nem tudja helyettünk meggyógyítani a sebeinket.
Nem tudja helyettünk felismerni a saját igazságunkat.
De egymás kezébe adhatunk egy lámpást.
Megmutathatjuk, merre találtunk ösvényt a sötétben.
És néha ez éppen elég ahhoz, hogy valaki tovább tudjon menni, másokat felkarolni és végül együtt jobbá teremteni 🫂
*Robert Thurman (teljes nevén Robert Alexander Farrar Thurman) amerikai buddhista tudós, író és egyetemi professzor. A tibeti buddhizmus egyik legismertebb nyugati szakértőjeként tartják számon. Évtizedeken át tanított a Columbia University egyetemen, ahol az indo-tibeti buddhista tanulmányok professzora volt
