Érzelmi Iránytű - Belső biztonság

26/08/2026

26/08/2026

Mi van a nehézség mögött?

Ha a tanulás, figyelem, viselkedés, beszédfejlődés, mozgás, érzelemszabályozás, szobatisztaság, vizelet- és székletszabályozás, utazási rosszullét, szelektív evés vagy az öltözködés területén valami nehezebben alakul, érdemes megnézni, milyen összefüggések állhatnak a háttérben.

Mert sok esetben nem egyetlen okot találunk, hanem több, egymással összefüggő tényezőt.

Az egyik ilyen terület lehet az idegrendszeri érés. Ha bizonyos primitív reflexek még erősebben jelen vannak, az hatással lehet többek között a mozgásra, figyelemre, tanulásra, érzelemszabályozásra vagy egyes hétköznapi készségek alakulására. Ilyenkor személyes felmérés alapján, a gyermek saját lehetőségeihez igazított gyakorlatsort állítunk össze. Az otthoni gyakorlás általában naponta legfeljebb 15 perc.

A pontosság és a megfelelő ismétlésszám fontos – de ez nem katonás gyakorlást jelent. Egy óvodásnál lehet mondóka, mese, játékfigura vagy közös szülő–gyermek kihívás része; egy nagyobb gyermeknél akár egy teljesítendő challenge. A gyakorlatnak a gyermekhez kell alkalmazkodnia, nem a gyermeknek a gyakorlathoz.

Van azonban olyan helyzet is, amikor nem érdemes rögtön újabb feladatokat tenni egy már túlterhelt idegrendszerre.

A folyamatos stressz, a belső feszültség, félelmek vagy olyan érzelmi nehézségek, amelyeket a gyermek még nem tud szavakba önteni, sok energiát leköthetnek. Ilyenkor előfordulhat, hogy előbb helyet kell teremteni a fejlődésnek: csökkenteni a túlterheltséget, segíteni a megnyugvást és hozzáférhetőbbé tenni a gyermek saját erőforrásait.

Ezt életkorhoz igazított, játékos és kreatív módon lehet támogatni. A gyermek nem azt éli meg, hogy „velem baj van, meg kell javítani”, hanem egy élvezetes folyamatban találkozhat a saját érzéseivel, erősségeivel és megoldásaival. Játszva győzhet le egy nehézséget, érthet meg valamit önmagából, és közben megkönnyebbülhet.

Máskor inkább a testi megnyugvás és szabályozás támogatása kerül előtérbe. Gyengéd manuális érintéssel és testfókuszú munkával segíthetjük a feszültségek csökkenését és azt, hogy a gyermek könnyebben kerüljön nyugodtabb, befogadóbb állapotba.

És van, amikor először nem a gyermeknek van szüksége több támogatásra, hanem a szülőnek.

Aki hónapok vagy évek óta próbál segíteni, szakembertől szakemberig jár, újabb feladatokat épít be a hétköznapokba, közben pedig már maga is fáradt, feszült vagy tanácstalan, annak sokszor előbb a saját középpontját és erőforrásait kell visszatalálnia. Nem azért, mert ő okozza a gyermek nehézségét, hanem mert egy kimerült szülőtől nagyon nehéz még több türelmet, következetességet és jelenlétet kérni.

És nem: mindenkinek nincs szüksége mindenre.

Van gyermek, akinél a célzott idegrendszeri fejlesztés kerül előre. Másnál előbb a belső feszültségek csökkentése. Van, akinél testi támogatás egészíti ki a folyamatot, és olyan család is, ahol a szülő megerősítése hozza meg azt a változást, amelyből a gyermek is profitálni tud.

Nem egy kész programba próbáljuk beleilleszteni a gyermeket.
Azt keressük meg, nála mi függ össze mivel – és hol érdemes elkezdeni.

17/08/2026

Ha most érkeztél az oldalra – röviden arról, mi volt eddig, és merre tartok tovább

Eddig amikor a felnőttek megmegkerestek ezt vagy a gyermekükèrt, vagy önmagukèrt tették.
Felnőttek leginkáb saját párkapcsolati és családi konfliktusokkal, testi tünetekkel, belső feszültségekkel vagy nehéz élethelyzetekben kèrtek támogatàst, de már akkor is sokszor megjelent mellettük a gyermek története: óvodás és iskolás gyerekek tanulási, figyelmi, viselkedési, érzelmi, beszédfejlődési, mozgásos vagy vizelet- és székletszabályozási nehézségei. Minél többet dolgoztam velük lehetőség szerint együtt, más esetkben külőn, családokkal, annál világosabb lett számomra, hogy a gyermek és a felnőtt működését nem lehet teljesen különválasztani: folyamatosan hatnak egymásra.

Ezért a jövőben nagyobb hangsúlyt kap nálam az óvodás és iskolás gyermekek idegrendszeri és érzelmi támogatása. Van, aki már kapott ADHD-, autizmus-spektrum-, szenzoros, diszlexia-, diszgráfia-, diszkalkulia- vagy más tanulási nehézséghez kapcsolódó diagnózist vagy besorolást, és van olyan teljesen „átlagos” gyermek is, akinek egyszerűen bizonyos dolgok sokkal nehezebben mennek. Figyelem, tanulás, viselkedés, szorongás, mozgáskoordináció, biciklizés, úszás, korcsolyázás, síelés, tánc, sport vagy hangszeres tanulás –illetve a tehetség gondozás,- ha egy nehézség tartósan felmerül, azt érdemes megérteni, nem éveken át csak arra várni, hogy majd elmúlik. Amíg egy fejlődési alap nem elég stabil, arra a következő készségeket is nehezebb felépíteni. Van akinek egy kis változás is hatalmas lépés, mert könnyebséget hoz az életükbe, másoknak a speciális tehetségüket segítek még jobban kibontakoztatni, mások utolérik magukat a korosztályuknak megfeleő szinten.

A gyermeknél ezért nem a tünetet kezelem, hanem azt nézem, mi miért nem megy, mi állhat a háttérben. Tehát az okokat tárjuk fel ès ezeket kezdjük el felszámolni. Az idegrendszeri érettség-èretlensèg, az egyensúly, a testérzékelés, a mozgáskoordináció, a két testfél együttműködése, a figyelem, a stressz- és érzelemszabályozás egymással összefüggő rendszer. Az érzelmi biztonság , a sajátos belső gyermeki világból és képzeletből adódó feszültségek.
A Stephens–Sarlós Program reflextréningjében személyes felmérés alapján készül a gyermek gyakorlatsora, nem általános „tünetre adott” torna alapján.
Napi 15 perc otthoni gyakorlàs szüksèges a szülö bevonàsával, támogatásával.

Az érzelmi feszültségeket pedig játékos, a gyermek számára ismerős és biztonságos közegben közelítjük meg, hogy ne azt élje meg: „megint miattam van baj, megint engem kell megjavítani”, hanem megtalálhassa a saját egyensúlyához vezető utat.

A szülő ebben nálam nem sofőr, aki fejlesztésre hordja a gyermekét, és nem is egyszerű végrehajtója egy újabb feladatsornak.
A napi 15 perces reflexgyakorlatokat természetesen otthon végzik, de azt keressük, hogyan lehet ezeket eszközként beépíteni az életükbe, úgy, hogy a gyakorlás egyikük számára se váljon állandó harccá. Ha lehet, a gyermeket érzelmi és idegrendszert tehermentesítő módszerekkel is támogatjuk, a szülő pedig közben megtanulja jobban érteni a gyermekét, saját reakcióit és tartalékait.
Megszabadul olyan stresszeitől is ami nem a gyermekével kapcsolatos, de ettől még elveszi az energiáját, terhet ró rá, befolyásolja az életét. Így nemcsak a folyamatos utazás és szervezés egy része kerül le a válláról, hanem egyre inkább érzi azt is, hogyan tudja valóban támogatnia gyermekét, és jobban élni a saját életét.

Mert ami könnyebb lesz a gyermeknek, az rendszerint könnyebb lesz a családnak is.
Csökkenhetnek a gyakorlás körüli konfliktusok, az aggódás és a tehetetlenség, tehermentesedhetnek a testvérek, változhat a szülő–gyermek kapcsolat és a szülő párkapcsolata is.
És ez fordítva ugyanígy igaz: van, amikor a szülő feszültségének, kimerültségének vagy egy családi konfliktusnak a rendezése teremt több biztonságot és szabad kapacitást a szülőben a gyermek fejlődéséhez. Nem azt keresem, hogy a gyerekkel van-e baj, vagy a szülővel – hanem azt, hol tudunk úgy változtatni, hogy az egész rendszernek könnyebb legyen.

Ezért nem váltottam irányt. Azt csinálom tovább, amit eddig – csak még komplexebben.

Továbbra is fordulhatsz hozzám külön is, felnőttként párkapcsolati, családi vagy élethelyzeti nehézséggel, testi tüneteiddel, ehhez kapcsolódó érzelmi kérdésekkel vagy önismereti folyamattal.

Ha nincs gyermeked, vagy nem miatta jönnél, de ez a szemlélet közel áll hozzád, ugyanúgy szeretettel várlak.

A tartalmak sok esetben rávilágítanak, majd arra milyen kihatásokkal lehet számolni a gyermekkori nehézségeknek, a kèsőbbiekre. Ez neked is adhat önvizsgálati szempontot, jobban meg tudod érteni magad, és felnőtt működésedet.
A jövőben egyszerűen több szó lesz itt arról is, hogyan lehet már gyermekkorban támogatni azokat az alapokat, amelyek először a gyermek életben jelentkeznek, de később az egész életre hatnak.

Nagyon jónak tartom hogy már nem egy mércével mérünk mindent, figyelünk az eltèrő sajátosságokra, de ettől függetlenül, meg kell érteni, hogy a gyerekeknek segíteni kell, hogy kihozzák magukból a lehetőségeikből a maximumot, és ez az idegrendszeri érettségen és érzelmeik kezelésén, saját működésük megismerésén keresztül vezet az út.
Mert az élet egyre kvèsbé lesz támogató, ahogy felnövünk, egyre inkább meg kell tanulni megàllni a lábán fistal felnőttkènt, felnőttkènt, akár a nehèzsègeivel együtt.

A szülő nem csak a mai napra neveli a gyermekét

Kisgyermekkorban a szülő még sok mindent kívülről szabályoz. Ha a gyermek elfárad, fél, dühös vagy túlterhelődik, alkalmazkodunk: most nem megyünk, majd később próbáljuk, megnyugtatjuk, segítünk neki átlendülni a helyzeten. Ez fontos – de közben érdemes arra is gondolni, hogy egyszer eljön az idő, amikor már nem leszünk ott minden helyzetben mellette.

Jön a kamaszkor, amikor egyre kevésbé fogadja el a szülő közvetlen segítségét, miközben a feszültségei nem tűnnek el. Aztán jön a felnőttkor, amikor már neki kell helytállnia párkapcsolatban, munkában, konfliktusokban, kudarcok és veszteségek között – a megszokott, védett családi környezeten kívül is. A cél ezért nem az, hogy mindig mi szabályozzuk körülötte a világot, hanem hogy fokozatosan megtanulja saját magát szabályozni benne.

Ha valaki nem talál belső eszközöket a feszültségei kezelésére, könnyebben kezd kívül keresni valamit, ami gyorsan megnyugtatja vagy kikapcsolja: lehet ez alkohol, marihuána, túlzott játék, vásárlás, evés vagy más függőséget kialakító viselkedés. De akàr a munkamánia, az extrèm.helyzetek keresèse, a tàrsfüggőség, a betegsèg tudatba kapaszkodàs, pánik, depresszió, korai kiègès stb..
Ez természetesen nem törvényszerű következmény, de éppen ezért fontos már gyermekkorban megtanítani, hogy mit kezdhet a saját félelmével, dühével, csalódásával, belső feszültségével és teljesítményhelyzeteivel.

A szülő valójában a felnőtt életre készít. Arra, hogy a gyermeke egyszer olyan párkapcsolatban éljen, ahol a másik fél nem alkalmazkodik hozzá úgy, mint anya vagy apa; hogy munkában együtt tudjon működni másokkal, figyelni, dönteni, határt húzni, kudarcot elviselni és újrakezdeni. Pénzügyi dolgokat kezelni, pénztkeresni, beosztani. Nem kell mindenkinek ugyanolyanná válnia, és nem kell minden nehézséget eltüntetni. Abban viszont segíthetünk, hogy a gyermek a saját adottságaival és nehézségeivel együtt a lehető legtöbbet tudja kihozni magából.

Ezért tartom fontosnak, hogy gyermekkorban, az életkornak megfelelő módon támogassuk az érzelemszabályozást, az idegrendszeri érést, az önismeretet és a képességek kibontakozását. Nem azért, hogy minden helyzetet könnyűvé tegyünk neki, hanem hogy egyre több olyan helyzetet tudjon később önállóan megoldani, amelyben ma még szüksége van ránk.

Mert végül csak az számít, milyen belső eszközeink vannak ahhoz, hogy kezdjünk velük valamit a nehézségeinkben is.
A pillanatnyi küzdelmen túl ezt a távolabbi célt is érdemes látni: nem egyszerűen egy könnyebb gyermekkort szeretnénk adni, hanem egy olyan alapot, amelyre később egy önállóbb, kapcsolódásra képes és saját életét alakítani tudó felnőtt építhet.

Folyamatosan tanulok és bővítem az eszköztáramat – pedagógiai és fejlődéslélektani szemlélettel, kineziológiával, CranioSacralis megközelítéssel, SzomatoDrámával, Ultrarövid Terápiával, test- és érzelemközpontú munkával, idegrendszeri fejlesztéssel, légzéssel, bél-agy tengely figyelembevételével, és Stephens-Sarlós reflextréninggel, Integratív babaterápiával...

Nem azért, mert egy korábbi módszer „nem elég”, hanem mert nem hiszek egyetlen mindenkire érvényes megoldásban. Más embernek, más élethelyzetben, más sorrendben lehet szüksége segítségre – és számomra az is szakmai feladat, hogy felismerjem, amikor valakinek más irány vagy más szakember lenne megfelelőbb.
Ez nem verseny. Ez támogatás.

Várlak szerettel a konzultációra, hogy mihamarabb előbbre tudj lépni az életedben. Mielőbb elinduljon a változás a gyermeked életében is.

29/05/2026

Még mi nem kellene neki? Nem tudom…

Ma egy termálfürdőben voltam.

Hétköznap volt, nem volt sok ember, de a meleg vizes medence elég kicsi volt, így azért eléggé tele lett.

Két férfi hangosan beszélgetett. Látszott rajtuk, hogy nem igazán érdekli őket, ki hallja és ki nem. De az is látszott, hogy valóban tehetetlenek abban, amiről beszélnek.

Az egyik azt mondta:

„Az volt a baja, hogy nem vagyok otthon, nem vagyunk együtt. Az igaz, hogy dolgozom, de hát akkor miből lenne az a rengeteg minden? És amikor nem dolgozom, folyamatosan úton vagyunk, kirándulunk, nyaralunk. Egyszer azon akadt ki, hogy én motorfesztiválra akartam menni, ők meg nem. De hát nekem ez tetszik. Annyi program van nekik is, bírják ki…”

A másik, szikárabb férfi is belekezdett:

„Nem tudom, mi kellene nekik. Külön laktunk, minden hétvégén ott voltam nála, füvet nyírtam, javítottam, amit kellett. De nem jókor, nem jól, és szerinte nem is erre van a legnagyobb szüksége. Persze, hogy külön lakunk, hisz mindkettőnknek megvan a maga élete. Neki is van gyereke, így jobb. Megvan a magunk világa és a közös is…”

Aztán kisvártatva ismét felhangosodott:

„Nyomkodja a mobilt, kinyílt a csipája, azt mondta, nem én vagyok az apja. Hát nem is én vagyok. Nem vagyok alkoholista, és nem is vagyok az apja, mert akkor más lenne a stílusa. Nem kell szeretnie, én sem vagyok érte oda, de tisztelnie kell, mint egy felnőttet.”

A másik férfi csak hallgatott. Öblösebb hangja halk morajként eltűnt valahol a medencék között.

Hangosak voltak, de csak annyira, hogy ne lehessen nem meghallani őket.

És csak annyira, hogy érezni lehessen: valóban fogalmuk sincs, mit kellene tenni.

Az is kiérződött, mintha talán meg szeretnék hallani a választ. Vagy mintha abban reménykednének, hogy ha így, hangosan hallják önmagukat, akkor talán belül megszülethet valami válasz.

És ez csak egy véletlen volt.

Ugyanígy hallhattam volna nőket is, hasonló kétségek között. Felháborodva, lemondóan, dühösen, feladóan beszélni a férfiakról.

Így 45–50 évesen érezni lehetett, hogy ez nem az első próbálkozásuk.
De azt is, hogy már nem igazán van kedvük belekezdeni egy komolyabb keresésbe.
Azt is kiérezni, hogy nem a szex a központi téma, nem szeretnének lemondani a kapcsolódásról, arról hogy valakivel megoszthassák az életüket. És nem akarnak egyedül élni-nem akarnak "szinglik lenn". De azt sem értik főleg nem érzik ezekben az új helyzetekben hogy lehetne jól kapcsolódni.

Valahogy meg is fogalmazta az egyik:

„Mert ki tudja, mi kellene nekik…”

Sajnos, ha ez így marad, még évtizedeket élhetnek le felesleges próbálkozásokkal, feladott reménnyel, sértődötten keresve a válaszokat.

És talán el is megy az élet.

Vagy akár egyre többször néznek majd a pohár aljára, egyre több főzős-iszogatós, férfias bográcsozáson.
A fogyasztói társadalom megoldja hogy legyen "cél" valamit venni, építeni, és élvezni, dolgozni, stb ahelyett amit nem tudunk megoldani-a kapcsolódást.

Pedig rendes, életerős, célt, értelmet és kapcsolatot kereső férfiaknak tűntek.

Talán nem mindenről van kapcsolattámogató elképzelésük.

De az látszott, hogy mint a gyerekek a homokozóban a sütőformákat, úgy próbálgatják a viselkedéscsomagokat:

Milyenek kellene lenn?
-Visszafogottabb, segítőkész, macsós, lehengerlő, nagyvonalú, úton lévő, szabadidő-központú, apapótló… ??

De nem válik be hosszú távon egy sem- sajnos ezek mind csak próbálkozások.

És még ha be is jönne az egyik ideig óráig, egy életen át nem lehet egy felvett szerepből jól működni, ha nem az ember eredeti, belülről hiteles változata jelenik meg az életben.

És a válasz, amire várnak, talán ott van bennük, ott van a két ember között.

Gondolom, sokakban megfogalmazódott ott a medencében többféle válasz.

De a tanács, csak az mindenkinek a saját válasza a saját nézőpontjából. És ez azért nem segít mert nem lehet átvenni, nem illik bele a másik ember Puzzle-jebe.

Ha valóban tudni szeretnék, akkor "CSAK" annyit kellene tenni, hogy egyszer, kétszer, háromszor valóban ránéznek erre az életre egy másik szemmel.

Ma már nem csak a tecnika fejlődik, nem csak a szervek válnak a CT képen láthatóvá. Ma más van olyan támogatás amikor az életedet is lehet három D-ben látni. ÉS arra is van lehetőség, hogy a fenti lehetőségeket kipróbáljuk, haogy bele tudj helyezkedni helyzetekbe, hogy az mit jelentene, neked, és a másiknak. Ez nem játék, de mégis egy tapasztalás, ami segít hogy megérts megérezd saját magad másképp, ahogy egyébként saha nem tudod. Akár azokra a variációkra is ráláthatsz, megérezheted, amiket képzeletdben vag valódi próbálkozásaidban , kínlódásaidban felvonultatsz. ögé láthatsz ezeknek, miért nem működne,és mi lenne a te valódi utatad. Mert sokszor valóvan szeretne két ember kapcsolódni, és érdemes addig elindulni egy ilyen lehetőség felé, mielőtt feladnád, hogy teljes életet élej.
Ránézhetnének. Beleérezhetnének.

Megértheted , magadat és másokat is, -és főleg azt amit most annyira szeretnél, miért nem megy ez neked, és Őket is.

Ki mit szeretne?

Te mit kersel ebben a kapcsolatban és Ők mit keresnek?

Mert ez néha olyan, hogy kívülről, logikusan elemezve az életet, szinte esélytelen rájönni.

Ezek a modern életvezetési megoldások olyan lehetőség ami kívül esik az eddigi komfortzónánkon-neked, nekem, mindenkinek .. mert ne tanultuk, nem tapasztaltuk, és nem láttunk ilyet életünkben. És más ki sem merjük próbálni. A bátorság hiányzik, hogy nevetségessé válunk, hogy már megint feleslegesen engedtünk valamit közel a sebezhető belső világunkhoz.
-Ezért jön elő bennünk az ellenállás, a jobban tudom, a nevetségesek ezek a dolgok nézet... és ezzel a felnőttenek tűnő-fölényesviselkedéssel védjük magunkat-ami azért van mert ezt a lehetőséget sem ismerjük-mert ismeretlen és ami ismeretlen azzal szemben bizalmatlanok vagyunk. Szóval biztonsángra törekszünk, mert nincs elég bátorságunk nyitni az újra, és úgy nyilatkozunk valamiről, hogy nem ismerjük.

Ez van a párkapcsolatban is. Olyasmiről nyilatkozunk, a párunkról , a gyermekekről a kapcsolatban és még magunkról is amit valójában nem ismerünk. ÉS ez az ami miatt veszett fejsze nyele..

Ha ezt bárki felvetné nekik, hogy talán egy új nézőpontot egy valóban támogató lehetőséget, ami kifordíthatja eddigi meggyőződéseinket a négy sarkából, - megtennénk-e, mert attól még nem lennénk nevetségesek, mint amitől félünk. Hanem új meglepő tapasztlatokkal lennénk gazdagabbak.

Elkezdhetnék egészen másképp látni.

Még akkor is, ha kívül az életben nem történnek azonnal nagy változások.

Mert ha az ember az átélt élményein keresztül megérti magát, a másikat, a gyerekeket, a kapcsolatokat, akkor legközelebb már másképp kapcsolódik, másképp kezdeményez, vagy éppen ad teret amásiknak, másképp hallja a másikat.

Mert észreveszi, mi zajlik benne és körülötte.

Ahelyett, hogy dühösen, kétségek között, a saját igazáról meggyőződve elmegy mellette az élet.

Tudom, mekkora szakadék van a klasszikus nézőpont és aközött a belső szem között, amit akkor tudsz használni, ha valaki megmutatja hozzá az utat.

Semmi hókuszpókusz.

Csak kitartás, nyitottság és bátorság az újr a valódi válaszokra.

Mert ehhez néha több kell, mint egy újabb randi valaki mással.

És akkor az élet valóban elkezdhet változni.

Nem csak úgy általában.

Hanem hozzád, köréd rendeződni.

Úgy, hogy közben már érted is, érzed is, mi történik.

És nem csak próbálkozol tovább a következő két-három évtizedben.

20/05/2026

Aggódás, felelősségvállalás vagy menekülőút? Te is ezen jársz?

Megfigyelhető egy mintázat, amikor valaki a családban felveszi azt a szerepet, hogy „ő van mindenkiért”.

Ő az, aki:

mindenkiért aggódik,
mindenben igazságot akar tenni,
mindenben igazságos akar lenni,
mindenkinek a kívánságát teljesíteni akarja,
úgy akar szervezni, ahogy mindenkinek jó,
végül pedig mindenért felelősnek is érzi magát.

Csak ebben a „mindenkiért”-ben valahogy kimarad az, hogy neki is jó legyen.

Sokan úgy fogalmaznak:
„Nekem akkor jó, ha mindenkinek jó. Ha mindenki rendben van.”

Ez elsőre jól hangzik. Valóban olyan, mintha együttérző és felelősségteljes működés lenne. Közben pedig sokszor nem az.

Mert ez a működés felszabadítja a gondoskodó személyt attól, hogy saját magáért vállaljon felelősséget. Innentől kezdve ugyanis ami nem jó, az mindig mások miatt van. Nem értékelik, nem vigyáznak, nem rakodnak el, kihasználnak, nem fiygelmesek,... stb..

Közben ott van a remény, hogy a sok gondoskodást, törődést majd egyszer visszakapja, mert erre vágyik. Ezért adja ezt.
De ez a remény sokszor sosem teljesül. Mert a többieknek ez a „mindenkiért vagyok” szerep sok esetben ugyanúgy nem jó.

Valahol érződik, hogy ez nem tiszta.

Benne van az érzésben, hogy aki mindenkiért itt van, az valójában elégedetlen, és nincs benne igazi öröm.

Megjelenhet a gondoskodás öröme, a „szükségük van rám” öröme. De ez nem tud valódi örömmé válni, ha közben az ember nem tud nyugodtan saját magáért is itt lenni, és mérlegelni, hogy a többiek mit tehetnek meg saját magukért.

Ezen gondolkodni sokszor olyan, mintha fel kellene adni a „fontos vagyok” pozíciót.

Pedig sokszor nem te vagy a fontos, és nem is te kellesz igazán, hanem a szolgáltatás. És sokszor még az is terhes: visszautasítani is, elfogadni is.

És még ha a családtagok ringatóznak is a kiszolgálásban, akkor sem tanulják meg a legfontosabbat: másokat figyelembe venni, és önmagukért felelősséget vállalni.

Idővel ez a gondoskodás terhessé válik. Sok leszel. A többiek menekülőre fogják, vagy berendezkednek erre az életre.

Nem úgy, hogy bármit visszaadnak belőle, hanem úgy, hogy elkezdik kihasználni.

Valójában azzal, hogy semmit sem tesznek, nekik sincs sikerélményük. Nincs motivációjuk. És bár sokszor maguk sem tudják, mi történik, kényelmetlenül érzik magukat.

Nincsenek értelmesen lekötve az energiáik. Ahelyett, hogy jól lennének, elégedetlenkednek, mert nem tudják, mi a bajuk — csak azt érzik, hogy ők sincsenek jól.

Neked pedig közben ugyanúgy hiányzik a felelősségvállalásod saját magadért.

Azért is, hogy a családtagokat nekik megfelelően lásd el — vagyis nem helyettük, hanem úgy, hogy meghagyd nekik a saját részüket.

A gyerek rakodjon el maga után. Készítse be a füzetét. Tegye el a tízórait, a tornazsákot. Színezze ki, írja meg, gyűjtse össze, ami az ő feladata.

Mert ha nem, akkor rossz jegyet kap, beírást kap.

Igen. És ezt ő kapja, nem te.

Itt is könnyű belekeveredni, mert a színfalak mögött úgy érezheted, hogy ezek a jegyek, ezek a beírások téged minősítenek.

De nem.

Ezek hozzátartoznak ahhoz, hogy megtanuljon felelősséget vállalni a dolgaiért és saját magáért. Hogy ne mást hibáztasson érte. Hogy megtanulja: magáért ő van itt. Nem lehet mindig mástól elvárni.

Így tanulja meg megtenni a kötelességét. És később így tanulja meg megadni magának azokat a dolgokat is, amelyek jók neki.

Mondhatnád, hogy a te felelősségvállalásod rendben van. Hiszen sosem voltál elkényeztetve. Sőt, már gyerekkorodban is sokat segítettél. Olyan dolgokban is, amelyek nem a te dolgaid lettek volna.

És itt van a lényeg.

Már akkor is mások miatt aggódtál. Ezt megtanultad valahonnan: több terhet vinni, mint ami a tiéd.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet összefogni a családban. Nem azt jelenti, hogy nem lehet segíteni egymásnak.

De alapvetően a gyerek nem csinálja a felnőtt dolgait, és a felnőtt meghagyja a gyereknek, a párjának a magáét.

Sosem volt meg ez az egyensúly az életedben. Honnan is várhatnád, hogy ezt te érzésből tudni fogod?

Lehet, hogy nincs is meg a fejedben az egészséges egyensúly képe.

Ha ez meglenne, sok minden egyszerűbb lenne.

És ez megteremthető.

A változás akkor lehet viszonylag gyors, ha ebben nem passzívan, hanem aktívan veszel részt. Akkor fog történni valami, ha direkt ezért fogsz tenni, és nem elkerülő manőverekbe kezdesz.

Ha elkötelezed magad emellett, és kibírod, hogy ez nem egyik napról a másikra megy, akkor elindulhat az átalakulás.

Ki fogja váltani a többiek ellenállását is, mert nemcsak magadat mozdítod ki a megszokásból, hanem őket is.

Ezt is el kell viselni az átalakulás idejére.

Ez azért nehéz, mert olyan, mint lakást vagy házat átalakítani úgy, hogy közben benne laksz. Annak minden kellemetlenségével, felfordulásával, porával, zajával és kényelmetlenségével együtt.

Pont ilyen a családban, kapcsolatban élve a változás mellett dönteni.

Nem kívülről, nyugodt távolságból rendezed át az életedet, hanem benne vagy. Minden nap találkozol a régi mintákkal, a régi reakciókkal, a többiek ellenállásával és a saját bizonytalanságoddal is.

Ezért nem elég csak eldönteni, hogy mostantól másképp lesz. A változást ki is kell bírni. A felfordulást, az átmenetet, azt az időszakot, amikor már nem akarod a régit, de az új még nem állt össze teljesen.

Erre kell körülbelül fél-egy év.

Ez sok?

Hány éves vagy?

Ha ott, ahol most állsz, ez a választó, akkor érdemes kitartani egy évig, mire átállítódnak a dolgok. Akkor is ha úgy érzed már idős vagy, minden perc megéri amit az új életedben élhetsz.

Ez a kitartás ez az idő nem elsősorban ahhoz kell, hogy kívül átállítódjanak, hanem ahhoz, hogy belül.

Körülbelül ennyi idő kell ahhoz, hogy támogatás mellett — havi 2-4 óra új élménnyel, mély önismerettel, valódi kíséréssel — elkezdjen átíródni az, ami eddig automatikusan és hibásan működött.

Hogy miért kell ehhez támogatás?

Azért, mert ahol valami elromlott, vagy nem megfelelő irányt vett az életed, azokban a szituációkban mindíg egyedül voltál, vagy egyedül maradtál. Senki nem támogatott.

Most is gyenge vagy ezeken a pontokon, ezért is kerülöd őket, és ezért nem megy egyedül. Ha most is elkerülöd, akkor nem lesz változás, csak port kavarsz és minden megy tovább.

A magad megismerése, a mély önismeret teszi lehetővé, hogy az életed rutinjai átírd, majd finomhangolódjanak. Az önismeret félreérthető, most is tudod ki vagy, de akkor azt is megismerheted, aki lehetnél már rég óta. És ezt most megváltoztathatod.

Ez egy új életet hozhat el neked. Akár ugyanebben a családban, akár — ha arra van szükség — egy hozzád méltó életben.

De választhatod azt is, hogy marad minden a régiben.

Vagy csak kicsit kozmetikázol rajta. De ettől valójában semmi nem változik.

Ez is a te felelősséged.

Eddig talán nem figyeltél erre. Vagy nehéznek találtad egyedül belevágni. De most már tudod, hogy ez a te felelősséged és a te választásod, még akkor is, ha eleinte kényelmetlen.

15/05/2026

Menopauza és a kapcsoltainak-
A változó test nem szégyen, hanem az élet folyamatának része

A menopauza, vagy annak előszobája, a perimenopauza sokszor nemcsak új testi tüneteket hoz, hanem a már meglévő tüneteink fellángolását is.

Megjelenhetnek, vagy felerősödhetnek mozgásszervi panaszok, felszedett kilók, vizeletcsepegés, inkontinencia, bőrproblémák, álmatlanság, libidócsökkenés, ráncok, testi diszkomfortérzetek. Ezek sok esetben nemcsak a testünkben okoznak nehézséget, hanem abban is, ahogyan meg tudunk jelenni az életünkben.

Az emberek között.
A kapcsolatainkban.
A párkapcsolatunkban.
És önmagunk előtt.

Sokszor ezek a tünetek oda vezetnek, hogy már nem szeretünk, nem merünk, vagy nem úgy tudunk megmutatkozni, ahogyan szeretnénk. Mintha nem az az ember látszana a világban, az intim helyzetekben, aki korábban voltunk. Vagy aki belül még mindig ott van.

Ilyenkor kézenfekvőnek tűnik, hogy a tüneteket akarjuk megszüntetni.

Le akarjuk adni a kilókat.
Meg akarjuk szüntetni az inkontinenciát.
Vissza akarjuk kapni a régi testünket.
A régi működésünket.
A régi önmagunkat.

És ez teljesen érthető. Hiszen ezek a testi változások sokaknak egy egyébként sem könnyű új időszakot tetéznek. Olyan, mintha ez egy büntetés lenne, amivel mostantól együtt kellene élni, és ez elsőre nagyon ijesztő lehet.

De ha maradunk egy kicsit ebben az állapotban, és megnézzük, milyen érzéseink vannak, akkor sok esetben a tehetetlenség, a düh, a szégyen, a kilátástalanság, a korlátozottság kavarog bennünk. És legfőképp ezektől az érzésektől szeretnénk megszabadulni.

Az érzéstől, hogy „már nem az az ember vagyok, aki voltam”. Szeretnénk mindennel együtt még mindig jól érezni magunkat a bőrünkben, a magunkhoz való viszonyunkban.

Ez egy kétirányba ható dolog.

A testi tünetek hatnak a lelkiállapotunkra, a lelkiállapotunk pedig sokszor tovább erősíti a testi tüneteket is. A szégyen, a szorongás, a feszültség, az önmagunkkal való harc nem marad következmények nélkül. A testben is nyomot hagy.

Nehéz ezzel szembenézni. És nem látszik, hol tudnánk kiszállni ebből az ördögi körből.

Sokszor arra gondolunk: ha elmúlna a tünet, akkor az érzéseink is elmúlnának. Ha elmúlna a vizeletcsepegés, ha leadnánk a kilókat, ha visszatérne a régi alvás, a régi energia, a régi libidó, akkor újra jól lennénk.

Aztán eljutunk oda, hogy már az is jó lenne, ha mindennel együtt legalább a lelkünk helyreállna, nem éreznénk magunkat kevesebbnek, és nem hatnának ránk ezen a téren ennyire a testi változások.

És persze jó lenne, ha minden tünet enyhülne.

De van valami, ami a változások egy részét visszafordíthatatlanná teszi. Amin biztosan nem tudunk változtatni, az pedig az, hogy az idő halad.

És ez mindig így volt. Gyerekből felnőttek lettünk, és így tovább. Ez már korábban is hozott megoldandó feladatokat.

Az idő meghozza a testi változásokat. Ennek egyik ilyen állomása a menopauza, vagy annak előszobája, a perimenopauza. És ha azt vesszük észre, hogy már nem úgy működünk, vagy nem úgy nézünk ki, mint korábban, akkor ugyanúgy megjelenhet ez az érzelmeinkben is: tehetetlenségként, szégyenként, diszkomfortérzetként.

Sokszor ez a két dolog követi egymást.
A menopauzás tünetek mellett megjelennek az ehhez kapcsolódó egyéb tüneteink is, vagy a már meglévők felerősödnek. Van, hogy érzünk összefüggést. Van, hogy nem.

De a lelkünkben mindenképpen történik valami.

Ilyenkor a legnehezebb önmagunkhoz elfogadóan és kedvesen fordulni.

Mégis talán éppen itt lenne érdemes megállni, és megnézni: miért ez a nagy ellenállás bennünk olyan dolgainkkal kapcsolatban, amelyekért nem vagyunk felelősek? Amelyeket nem mi választottunk, hanem az élet hoz?

A ráncok.
A libidócsökkenés.
Az inkontinencia.
A mozgásszervi problémák.
Az álmatlanság.
A test változása.

Miért lesz ezekből ilyen könnyen szégyen?
Miért érezzük azt, hogy ettől kevesebbek lettünk?
Miért hisszük azt, hogy amit nem tudunk kontrollálni, azt el kell rejteni?

Mert ez már egy másik dolog.

Nemcsak a tünetről szól.
Hanem arról, ahogyan viszonyulunk hozzá.
Ahogyan magunkra nézünk, ahogy magunkat látjuk benne.
Ahogyan harcba állunk valamivel, ami az élet folyamatának része.

És ha megtaláljuk magunkban azt az ellenállást, ami miatt nem tudunk elfogadóan fordulni önmagunk felé — amiért nem érezzük magunkat szerethetőnek, elfogadhatónak, továbbra is rendben lévőnek mint embernek —, akkor elindulhat valami más.

Nem örömmel.
Nem tagadva.
Nem úgy, mintha könnyű lenne.
Hanem megengedve, hogy ez most nem könnyű.

Ez nem azt jelenti, hogy nem keresünk megoldást. Nem azt jelenti, hogy nem kérünk segítséget. Nem azt jelenti, hogy nem akarunk jobban lenni.

Azt jelenti, hogy közben nem bántjuk magunkat azért, mert változunk.

Ebben a pillanatban a tünet már nem szégyenként jelenik meg, hanem tényként. És ezzel már lehet mit kezdeni.

Egy tényként, amivel lehet foglalkozni.
Egy állapotként, amihez lehet segítséget keresni.
Egy változásként, amihez lehet új viszonyt kialakítani.

És akkor már nem mi leszünk elviselhetetlenek.
Sem magunknak, sem másoknak.
Nem mi leszünk azok, akiket nem lehet megmutatni.
Hanem egy elfogadott embernek érezhetjük magunkat, akit meg lehet mutatni a nehézségeivel együtt is.

Ez valahogy olyan, mint amikor a gyerekünk szépséges tízévesből egyszer csak keze-lába lógó, pattanásos, bizonytalan tinédzserré válik.

Ettől még ugyanúgy szeretjük.

Eszünkbe sem jut, hogy ne mutatkozzunk vele, otthon hagyjuk, bezárjuk, eldugjuk mások elől. Nem gondoljuk azt, hogy most szégyellnivaló lett. Talán még több együttérzés és elfogadás is megjelenik bennünk iránta.

Bátorítjuk őt, ha takargatná magát.
Mellé állunk, ha visszahúzódna a kapcsolataiból.
Emlékeztetjük arra, hogy nem lett kevesebb attól, hogy változik.

Talán önmagunkkal is ezt kellene megtanulnunk.

Nem elrejteni magunkat.
Nem szégyellni magunkat.
Nem harcolni a testünkkel.

Hanem észrevenni, hogy az élet folyamatában vagyunk.

És ebben a folyamatban nem az a cél, hogy mindenáron visszaállítsuk a régit.
Hanem hogy megtaláljuk az új egyensúlyt.

Azt az új egyensúlyt, amelyben már nem ugyanúgy működünk, mint korábban, de mégis jelen tudunk lenni.

Valahol dühösek vagyunk — mint amikor valamiért magunkat hibáztatjuk. Támadásba lendülünk, hogy átformáljuk, vagy visszahúzódunk, de leginkább azt érezzük, hogy egyedül maradtunk ezzel az egésszel. A testünkkel, de leginkább azzal, amit most érzünk.

És ez a legnehezebb. Mert amitől félünk, az az, hogy már nem tudunk teljes értékűen kapcsolódni.

Ez is egy ördögi kört indít el, önmagában a segítségkérésben is, pedig az érzéseinket, a megrogyott belső világunkat most így tudnánk helyreállítani.

Ezért fontos, hogy segítséget tudjunk kérni, hogy ismét kiteljesedhessünk. Fellélegezhessünk.

Hogy gondoskodni tudjunk magunkról nemcsak racionális, szervezési dolgokban, hanem az érzelmi világunkkal kapcsolatban is.

És ne veszítsük el önmagunkat csak azért, mert a testünk változik.

Mert nem attól leszünk kevesebbek, hogy változunk, és nem attól szenvedünk leginkább.

Hanem attól szenvedünk igazán, ha mindezt szégyenben, kilátástalanságban, ellenállásban és egyedül próbáljuk végigcsinálni.

Valójában nem akarjuk elveszíteni megszokott kapcsolódásainkat, a megjelenésünket a világban és önmagunkat.
Ez az életérzés belülről, az egyensúlyunkból fakad, és ebben kell ismét visszatalálnunk önmagunkhoz.