24/08/2026
🙏🏻🙏🏻🙏🏻
A lelki utamra visszatekintve az első emlékem tizennégy éves koromhoz vezet.
A pacséri református templomban, a konfirmációm ünnepi, átszellemült pillanataiban történt valami, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni. Felnéztem, és mély bizonyosság töltött el: jelen van valami nálam nagyobb, és én biztonságban vagyok.
Ma úgy érzem, talán akkor érintettem meg először igazán a lelkemet.
Azóta valahol mélyen mindig ott volt bennem egy belső iránytű. Az évek során néha elhalványult. Az élet tapasztalatai, a döntések, a veszteségek és a vágyak időnként eltakarták. De a válságos pillanatokban mindig újra megéreztem: nem vagyok egyedül. Akkor is, amikor még nem tudtam, minek nevezzem ezt a jelenlétet.
Az élet pedig tanított.
Felemelt, majd leejtett. Megtanított szeretni, elveszíteni, csalódni és újra hinni. Voltam szerelmes, és megtapasztaltam a fájdalmat is. Munkát választottam, örömöt találtam benne, majd elfáradtam, szenvedtem, vágytam az elismerésre, míg lassan megértettem: nem kívül kell megtalálnom azt, ami belül már régóta ott van.
Aztán megszülettek a gyermekeim.
Ők lettek az életem legnagyobb ajándékai. Általuk még mélyebben tanultam meg a szeretetet, az odaadást, a jelenlétet. Általuk és életem csodálatos párja által. Ma már az öröm és a hála minden reggel együtt ébred velem, és este velem alszik el.
És egyszer csak a jóga útjára vezetett az élet.
Különös érzés volt felismerni, hogy amit a jóga filozófiája tanít, valahol már régen ott volt bennem. Még középiskolásként egyetlen mondatot ragasztottam a szekrényemre:
„Találd meg a középpontod.”
Talán már akkor is kerestem.
Azóta is keresem – iskolákon, tanfolyamokon, tanításokon, csendeken és belső felismeréseken keresztül. Egyre inkább azt érzem, hogy az út nem arról szól, hogy valahová megérkezzek, hanem arról, hogy visszataláljak ahhoz, aki mindig is voltam.
És most elérkeztem egy újabb lépcsőfokhoz.
Tanítvány lettem.
És kaptam egy lelki nevet.
Subhadrā – Szubhadrā.
Egy név, amely számomra nem egyszerűen egy szó. Egy emlékeztető arra, hogy van bennem egy belső középpont, ahová mindig visszatérhetek. Arra, hogy a lelki út nem kívül kezdődik, hanem bennem.
Hálával tekintek mindarra, ami ide vezetett.
A találkozásokra.
A szeretetre.
A veszteségekre.
A gyermekeimre.
A párommal.
A tanítóimra.
A jógára.
És arra a láthatatlan jelenlétre, amelyet tizennégy éves koromban, egy templom csendjében már egyszer megéreztem.
Talán akkor kezdődött.
Most pedig egy új fejezet nyílik.
Szubhadrā.
Hála. 🙏
