05/06/2026
Csoport-képeink
1703 körül Berlinben a svájci festékkészítő, Johann Jacob Diesbach vörös pigmentet próbált előállítani egy akkor népszerű festékhez. A várt helyett azonban egy addig ismeretlen, mélykék szín jelent meg, ami teljesen eltért az elképzeléstől. Ez a kék lett az első szintetikus, jól használható festék és később saját névvel ellátott, ikonikus színné vált. Híres festők sora használta és használja ma is. Ez a festék élénk volt, tartós, jól kezelhető, és a korábbi kék pigmentekhez képest olcsó. A művészetben jelentősebb nyomot hagyott, mint a vörös festék, aminek elkészítésén Diesbach eredetileg dolgozott.
A poroszkék (berlini vagy párizsi kék) tehát nem szerepelt a tervben. Ahogyan megesik dolgokkal, amik valahogy megtörténnek, létrejönnek az életben.
Vajon mit lehet kezdeni a váratlanul megjelenő újjal, különösen az emberi kapcsolatok sokszínű palettáján?
Nemcsak a szakirodalomból tudjuk, hanem a saját közösségeinkben is átélhetjük, hogy egyszerre vágyunk stabilitásra és változásra. Szükségünk van arra, hogy a dolgok kiszámíthatóan működjenek és arra is, hogy időnként megjelenjen valami, ami gyarapodást, jobb megoldást, új színeket hoz. A családi és csoportos folyamatokkal foglalkozó Murray Bowen ezt az összetartozás és az önállóság egyidejű szükségleteként írja le, ami ellentétes irányba mutat.
Ez a két igény mégis többnyire békében megfér egymás mellett, egészen addig, amíg a változást a bőrünkön nem tapasztaljuk.
Amikor az újdonság nem elképzelésként, hanem egy létező ember, változtatás vagy váratlan festékszín formájában jelenik meg, összetettebbé válik a helyzet, bonyolultabbá az érzéseink.
A változás és az állandóság közötti egyensúly keresése jól kitapintható a csoportok mindennapi működésében is.
Minden közösség - munkahely, sportklub, baráti társaság, család, iskolai osztály - kialakítja a maga szokásait, természetes válaszait és történeteit arról, hogy mi működik, mi nem illik, és minek lehet együtt örülni. Ezek a szokások többnyire azért születnek, mert segítenek eligazodni, döntéseket hozni, együtt lenni és elérni a csoport céljait.
Közben viszont észrevétlenül olyan elemek is a működés részévé válhatnak, amik bár eredetileg jó okkal születtek, a jelenben már nem feltétlenül hasznosak. A megbeszélés, amiről tudható, hogy ritkán vezet döntéshez, adminisztráció, ami több energiát vesz el, mint amennyi hoz. Vagy a megbecsülés olyan formája, ami nem okoz örömöt annak, akinek szól. Például az óvónő hatodik gravírozott vázája.
Ezek nem feltétlenül azért maradnak fenn, mert a legjobb megoldások, hanem sokszor azért, mert ismerősek. Ugyanakkor emellett különböző formákban nagyon is jelen van a gyarapodás igénye, hogy a csoportjaink, a munkánk vagy az életünk valamiképpen jobbá váljon. A bevált szokások és a változás iránti vágy között pedig feszültség keletkezhet.
A céges közösségek ezt a feszültséget gyakran egy új munkatárs érkezésekor élik át a leglátványosabban.
Egy munkahelyre általában nem azért vesznek fel valakit, hogy még egy hasonló emberrel bővüljön a csapat. A legtöbb helyen kifejezetten örülnek, ha az új kolléga tudást, tapasztalatot hoz magával. Az friss tekintet azonban olyasmit is észrevesz, ami a régebb óta ott dolgozóknak már nem tűnik fel. Edgar Schein, a szervezeti kultúra egyik legismertebb kutatója szerint ezek a magától értetődőnek vett működések alkotják a szervezet kultúrájának legmélyebb rétegét.
Ahogy elkezdődik az új munkatárs beilleszkedése, ő fokozatosan megtanulja, hogyan működnek a cégben a dolgok. Eközben a közösség tagjai is folyamatosan kisebb-nagyobb döntéseket hoznak arról, mit kezdenek azzal, amit az új ember hoz magával. Ha az első hetekben az érkező kollégának feltűnik valami, ami mások számára már láthatatlan és van tér a kérdéseiről, meglátásairól beszélnie valakivel, abból a cég jelentősen profitálhat. Ismeretlen színnel gazdagodhat.
Az a tapasztalat, hogy azok a közösségek tudnak könnyebben élni az újdonság előnyével, melyek elég magabiztosak ahhoz, hogy ne akarják rögtön megszelídíteni. Hogy egy másik nézőpontot, szokatlan kérdést ne fenyegetésként, hanem lehetőségként tudjanak látni. Hogy amikor az új ötlet hirtelen több kérdést kap, mint amennyi kíváncsiságot, legyen mód megvizsgálni, vajon a felvetés vagy inkább a változás váltja-e ki az ellenállást.
Érdemes figyelni arra, hogy amikor egy közösség kifejezetten azért hív valakit, mert változást szeretne, mit kezd azzal, amikor az el is elkezdődik.
Tudva, hogy a kétely, a gyanakvás vagy ellenállás megjelenése természetes reakció, talán könnyebb értelmezni ezeket a helyzeteket. Wilfred Bion nyomán ezt úgy is nézhetjük, mint a csoport önfenntartó törekvését; a kísérletet, hogy a közösség megőrizze régi működését akkor is, amikor valami új jelenik meg benne.
A vita ilyenkor tehát nem mindig magáról az új elképzelésről szól. Sokszor inkább arról, hogy a változás milyen bizonytalanságot ébreszt azokban, akiknek újra kell gondolniuk a megszokott rendet.
Az újdonság egyszerre lehet izgalmas és kényelmetlen. A közösség ezért időnként éppen azzal szemben kezd védekezni, amire korábban szüksége volt.
Az a bizonyos mélykék végül saját nevet kapott, mert valaki felismerte az értékét annak, ami váratlanul megjelent.
Amikor a közösségek életében is felbukkan egy új ötlet, nézőpont vagy ember, kérdés, hogy gyarapodás lesz-e belőle vagy elutasítás.
Ez sokszor azon múlik, képesek vagyunk-e elég kíváncsian nézni ahhoz, hogy meglássuk az új színt.
Képek: Katsushika Hokusai - A nagy hullám Kanagavánál - a MET (The Metropolitan Museum of Art's) oldaláról mentve
Vincent Van Gogh: Csillagos Éj - A MoMA (The Museum of Modern Art) oldaláról másolva
