07/09/2026
"Ajándék a kezem alatt elengedő szöveteknek. Ajándéka bent ragadt könnyeknek. Ajándék a sajgó , elengedni nem akaró izmoknak és a normalitást oly sokszor rabul ejtő elmének, mely nem hagyja nyugodni emberek millióit a folyamatos belső monológok kínzásával."
Kb egy éve a hétfő ikonikus napja lett a hétnek.
Nagy nehezen minden munkát és munkavállalási kedvet, halaszthatatlanság érzést és belső nyomasztódást sikerült áttennem a hét többi napjára és pure pihenést beépíteni.
Ez idén jellemzően termálozás, szaunázás, szauna szeánszok látogatása, vagy az otthon Borsodban töltött hetek kezdő vagy záró napja, ami szintén a természetről, a napsütésről a töltődésről szól.
Rá kellett jönnöm, hogy a végletességem erre is kiterjed. Egy darabidejig egészen imádom a hangos zenét, majd más pillanatokban a hűtő zúgása egészen kihoz a béketűrésből. Gyakran csak emiatt füldugóval alszom. Azt, hogy a szomszédok meg éjfélkor húzzák ki a kukáa a zúzott kövön a ház mögött, meg már nem is említem.
Nade. Ami fontos. A nagy teljesítmény, sok kezelés, magas koncentráció és intenzivitástűrés amiben megtalálom az izgalmat. A nehéz lelki folyamatok kísérése. A megérintődés és a megtartás határának tapasztalása, csoportok dinamikájának érzékeny letapogatása és a saját határaim szem előtt tartása mellett a csendes, visszahúzódó, a saját szemhéjamon belül megjelenő áramlatok figyelése, a természet égbe törő csodájának vizslatása, a víz érzése a bőrömön legalább ilyen fontos lett.
Vagyis fontos volt mindig. De most újra előtérbe került és csodásan terel közelebb a lelkemhez, miközben a lelkem egyre közelebb ér és segít közelebb menni a zenéhez, a testemhez, a valódi értékekhez. A valósághoz.
A napsütés az arcomon, a szeretteim megérintése. A barátaim meghallgatása vagy őszinte beszéd hozzájuk.
Őszintén felengedni mindazt az ellentmondásos lávát ami az elmém kínzó belső katlanában felfortyanni képes.
Ott lenni magamnak. Ott lenni a testemben, a testemnek a földi Andor-nak. Megadni, kimondani, megengedni azt ami van és elhelyezni oda ahová való.
Segítőként két dolgot elsődlegesnek tartok. Az önmunkát, hogy a saját lelki sárcunamijaim ne sodorjanak el mint tehetetlen bábut kíméletlenül leszakadó moréna. (Eddig még mindig egyben maradtam, pedig volt egykét necces időszak.)
A másik amiről ez a poszt inkább szól, maga a töltődés és a pihenés.
Ajándék magamnak, hogy rendezettebb legyen a belsőm, a küldöm, az idegeim.
Ajándék nektek, mert ilyenkor van ihletem írni. Van időm és szándékom megosztani magamból egy darabot így is.
Ajándék magamnak azokra a napokra amikkr 3-4-5 kezelést csinálok és sorba érintek meg nehéz helyzeteket, nehéz elakadt érzelmi blokkokat, régóta fájó testeket és testrészeket.
Ajándék a meleg a melegben a hidegben. Ajándék az érzékenység amit a kezelések közben a tenyereimben fókuszálok. Ajándék a kezem alatt elengedő szöveteknek. Ajándéka bent ragadt könnyeknek. Ajándék a sajgó , elengedni nem akaró izmoknak és a normalitást oly sokszor rabul ejtő elmének, mely nem hagyja nyugodni emberek millióit a folyamatos belső monológok kínzásával.
..
Köszönöm hogy jöttök, és tesztek magyarokért egy lépést. Más sajnos nem teszi meg helyettünk, ahogy más helyett sem tehetünk valójában semmi valósat.
Segítő kezet nyújtani, segítő kézért nyúlni nem könnyű feladat. Ha megteszed, lehetsz büszke magadra.
Én őszintén az vagyok! Mindenkire akivel a saját praxisomban találkozom, akár azt hallom, hogy bárki ki mert nyúlni a szűk "üregéből" a fény felé.
Általában ehhez sok szégyen és tanult tehetetlenség tartozik. Nem kell hogy így maradjon!
A kép a lipóti termálban készült.
A kommentek közt egy izgi lendületet adó számot likelek, hátha pont erre van most szükséged a lépéshez!
