10/05/2026
Ma a Normafa csendes ösvényein egy különösen finom női tér született 🌿
Nem a teljesítésről szólt.
Nem arról, hogy “jól csináljuk”.
Nem arról, hogy fejlődjünk vagy megérkezzünk valahová.
Hanem arról, hogy egy kis időre végre letegyük mindazt, amit nap mint nap tartunk.
Lassan sétáltunk az erdőben.
Figyeltük a fényeket a leveleken, a szél mozgását, a talajt a lábunk alatt.
Volt csend.
Olyan csend, ami nem üres, hanem megtartó.
Beszélgettünk arról, milyen nehéz sokszor nőként mindig készen lenni, figyelni, vinni, szervezni, jelen lenni mindenki számára — és milyen ritka az a tér, ahol egyszerűen csak létezhetünk.
Az egyik legszebb pillanat az volt, amikor a résztvevők szimbolikusan letették azt, amit már túl régóta cipeltek magukkal.
Az erdő pedig csendben megtartotta mindezt.
A relaxáció alatt lefeküdtünk a fák között, és miközben a lombok fölöttünk lassan mozogtak, megszületett egy mélyebb nyugalom.
Egy olyan állapot, ahol végre nem kellett semmit sem csinálni.
A mese a nőről szólt, aki egész életében egy nehéz kosarat hordott magával — tele feladatokkal, elvárásokkal és kimondatlan terhekkel — míg egy nap az erdőben végre letette.
És rájött, hogy a világ attól még nem esik szét.
Annyira megható volt látni, mennyire megérkeztek ebbe a puha, megtartó térbe.
A visszajelzésekből éreztem:
erre óriási szükség van.
Arra, hogy néha ne kelljen erősnek lenni.
Ne kelljen tartani mindent.
Csak lélegezni.
Létezni.
Kapcsolódni önmagunkhoz és a természethez.
Hálás vagyok minden nőnek, aki ma velem tartott 🌿✨
