17/06/2026
A padokban van valami különös.
Különösen a vízparton, erdőben vagy hegytetőn. Nekem legalábbis.
Mindig vonzottak. Mintha azt mondaná: Állj meg! Ne menj tovább! Maradj egy kicsit! Mindig leülök ilyenkor.
A padok nem pusztán ülőhelyek. Inkább amolyan néma tanítók, mert amikor leülsz és megállsz, ráláthatsz azokra a dolgokra, amikre a rohanásban nem. Észre veszed a pillanatot. Vagy tanúk, akik elbírják a megfáradt testünk, a lelkünk súlyát.
A pad sosem kérdez. Nem érdekli ki vagy. Honnan jössz? Hova mész?
Csak helyet ad a lelkednek. Megtartja a tested.
Ez egy érdekes pillanat a képen. Talán a fények miatt, a víz miatt. Mert ugyan a Nap átsüt a felhőkön, de akár lehetne vihar is ebből. Nem lett.
Az életünk is ilyen, hol béke van, hol nagy vihar.
De ha leülnénk olyankor, amikor összecsapnak felettünk a hullámok, minden könnyebb lenne.
Mert amikor leülünk, akár a lelkünk képzeletbeli padjára és feltesszük a kérdést: Istenem mit szeretnél itt tanítani nekem?
Hamarabb tisztulna a kép, vonulna el a vihar, hogy újra kisüthessen a Nap🌞💛.
Figyeltem délután kik ülnek le erre a padra. Két fiatal srác sörrel a kezükben. Egy csapatból váltak ki pár percre, hogy csináljanak egy kis videót. A fiam jutott erről eszembe. Ugyanazok a mondatok, ugyanaz a rezgés. Amilyenek anno mi is voltunk…
Aztán egy vékony, nagyon vékony férfi melegítőben, kendővel bekötött fejjel. Szemlélte a vizet szeretettel. Mindent megnézett, mintha már semmit sem szeretne elmulasztani… megélte a pillanatot…
Te is észre veszed a padokat? Szoktál leülni ilyenkor?
Táncolunk tovább…