Havasi Mia - Változókor, változó nő - A Mélység Asszonyai, Budapest (2026)

30/08/2026

Jegyezzük meg egy tehetséges fiatal magyar lány nevét – Ivánka Laura
A 15 éves magyar feltaláló Viktória svéd koronahercegnőtől vehette át a Stockholm Junior Water Prize Diploma of Excellence elismerését.

A magyar sajtó eközben feltűnően csendes. Nem látom a szalagcímeket, a hangos büszkeséget. Pedig ha valakinek a teljesítménye megérdemelné, hogy minél többen halljanak róla, akkor Ivánka Lauráé egészen bizonyosan.

A Stockholm Junior Water Prize a világ egyik legrangosabb, vízügyi és környezetvédelmi kérdésekkel foglalkozó ifjúsági tudományos versenye.
A 15 és 20 év közötti diákok számára meghirdetett nemzetközi megmérettetésre több mint negyven ország nemzeti versenyeinek győztesei jutnak el. A zsűri nem pusztán ötleteket keres, hanem tudományosan megalapozott, kipróbált és a valóságban is alkalmazható megoldásokat.

Laura pedig pontosan ilyet vitt Stockholmba.

Projektjének kiindulópontja egy egyszerű felismerés – a tengerbe kerülő műanyag hulladék jelentős része lesüllyed a fenékre, és ott is marad, miközben egyre kisebb darabokra töredezik, végül mikroműanyaggá válik. Ezek az apró részecskék azonban már rendkívül nehezen távolíthatók el, károsítják a tengerfenék élővilágát, bekerülhetnek a táplálékláncba, és hosszú időn át jelen lehetnek az üledékben.

Laura megoldása még azelőtt próbál közbelépni, hogy a lesüllyedt műanyag mikrorészecskékre töredezne. A DIVE&CLEAN rendszerének központi elemei, a kedvelt búvárútvonalak mentén elhelyezhető, speciálisan kialakított víz alatti gyűjtők. A búvárok ezekbe helyezhetik a merülés közben talált műanyag hulladékot, amelyet később szervezetten lehet a felszínre hozni. A rendszer alacsony költségű, a búvárközösségeket aktívan bevonja a tengerek védelmébe, és nem igényel olyan nagyszabású beavatkozást, amely maga is veszélyeztethetné a vízi élővilágot.

A gyűjtők ráadásul nem csupán szeméttárolók. Állandó mintavételi pontként is működhetnek, így segítséget nyújthatnak a mikro-műanyag szennyezés hosszú távú megfigyeléséhez és kutatásához. Laura számításai szerint, ha a víz alá került műanyag eltávolítása az első öt évben megkezdődik, a későbbi mikroműanyag-felhalmozódás több mint 96 százaléka megelőzhető.

Számításai megmutatják, hogy az időzítés életbevágó. Amit ma még egy búvár ki tud emelni, abból néhány év múlva milliónyi, szinte eltávolíthatatlan műanyagrészecske lehet.

A nemzetközi zsűri külön kiemelte Laura gyakorlatias megközelítését.
A projekt kidolgozása során számos lehetséges felhasználói és szakmai csoport véleményét kérte ki, prototípusokat épített, tesztelt, majd az eredmények alapján továbbfejlesztette az eszközt. Fizikai stabilitási vizsgálatokat végzett, a rendszert Máltán, valódi tengeri környezetben is kipróbálta, nemzetközi felméréseket készített, és találmánya szabadalmaztatásán is dolgozik.

Mindezt 15 évesen.

Laura nyolcéves kora óta búvárkodik, emellett versenyszerűen szörfözik. Sok időt tölt tengerparti környezetben, rendszeresen figyeli a szelet, a hullámokat és az időjárási előrejelzéseket. Innen ered a tengeri élővilág és a környezettudomány iránti érdeklődése is. Robotikával is foglalkozik, egy helyi klubban önkéntes, és fiatalabb diákokat mentorál. Egyetemi tanulmányait környezetmérnöki vagy tengerbiológiai területen képzeli el.

Laura jelenleg a British International School Budapest 15 éves diákja. DIVE&CLEAN munkájával 2025-ben első díjat nyert a 34. Országos Tudományos és Innovációs Olimpián. A versenyre abban az évben 428 fiatal összesen 296 pályázattal jelentkezett. Az országos győzelem után 2026 májusában Magyarországot képviselte az Egyesült Államokban megrendezett International Science and Engineering Fairen, az ISEF-en, amelyet gyakran a középiskolás tudományos versenyek olimpiájaként emlegetnek. A közel kétezer résztvevőt felvonultató világversenyen Laura a környezetmérnöki kategória díjazottjai közé került, és érmet szerzett.

Néhány hónappal később pedig már Stockholmban állt a világ legtehetségesebb fiatal vízügyi innovátorai között.

Laura csodás történetének valódi súlya nem a díszteremben és nem is a koronahercegnő személyében rejlik, hanem abban a hatalmas munkában, ami mindezt megelőzte.

Jegyezzük meg a nevét – Ivánka Laura. Adjuk tovább a hírét, ha már azok, akiknek ez volna a dolguk, egyelőre nem teszik meg.

Források:

Stockholm Water Foundation

https://stockholmwaterfoundation.org/stockholm-junior-water-prize/alumni/laura-ivanka?utm_source=chatgpt.com

BME

https://www.bme.hu/en/news/260520/isef-laura-ivanka-bme-mentor-josh-davidson?utm_source=chatgpt.com

23/08/2026

Az életkor múlását még napjainkban is többnyire veszteségekben szokás mérni. Elmerengünk azon, mihez nincs már elég időnk, bátorságunk vagy erőnk.
Pedig az évek múlása nemcsak elvesz – fel is szabadít. Ha nem pusztán csak öregszünk, hanem tudatosan érünk, egyre világosabban látjuk, mi az, amihez már „túl sokat” éltünk. Például ahhoz:

Hogy állandóan megpróbáljunk megfelelni azoknak, akiknek úgysem lehet.
Hogy minden döntésünk mellé háromoldalas indoklást csatoljunk.
Hogy udvariasságból maradjunk ott, ahol már rég nincs dolgunk.
Hogy újra és újra „kevesebbnek” mutassuk magunkat, csak azért, mert valakinek kényelmetlen a valódi énünk.

Éppen eleget éltünk viszont ahhoz:

Hogy valami egészen más kezdődjön az életünkben.
Hogy őszintén kíváncsiak legyünk arra, kik vagyunk most – nem pedig arra, akiknek gondoltuk magunkat, vagy akik lenni akartunk.
Hogy kipróbáljunk valamit, amiről idáig azt gondoltuk, nem vagyunk hozzá elég ügyesek.
Hogy ne a hátralévő időt számolgassuk, hanem arra figyeljünk, mivel akarjuk megtölteni.

Bizonyos életkor után talán már nem akarunk mindent elölről kezdeni.
De nem is kell.

Mert végre elkezdhetünk önmagunk lenni, pontosan akkor és ott ahol éppen tartunk.

21/08/2026

Örömmel nézem azokat az embereket, akik valóban sokat tudnak az anyagról. Akiknek a kezében évtizedek tapasztalata van. Akik nem beszélnek fennhangon a hagyományról, hanem megmunkálják a fát, fonják és szövik a fonalat, verik a fémet, formálják az agyagot – és így életben tartanak, továbbadnak valami fontosat.

Alapvetően furcsa viszonyom van a magyar hagyományokkal.
A hagyományőrzésnek az a változata, amely szerint mi találtuk fel a spanyolviaszt, vagy, hogy a názáreti is népünk gyermeke, de gyakorlatilag a Föld forgását is valamelyik dicső ősünk intézi – na, az engem meglehetősen taszít. Amikor a hagyománnyal a felsőbbrendűségünket akarjuk bizonyítani, amikor az örökségünkből politikai jelmez vagy hangos önimádat lesz, ott megszakad a kapcsolatunk.

A Mesterségek Ünnepét azonban több mint harminc éve rendszeresen látogatom.

Szeretem a lélekkel készített tárgyakat. A mesterség iránti alázatot. A citera hangját és a készítőjét, aki annak idején jóféle pálinkával is megkínált. Ezekben a találkozásokban nincs semmi harsány, mégis súlyuk, mélységük van. Nem akarják bebizonyítani, hogy kik vagyunk. Egyszerűen megmutatják, mi minden született és születik ma is ezen a tájon, emberi kézből, figyelemből és tudásból.

Ez az a hagyomány, amelyhez még én, az alkalmi marslakó is tudok kapcsolódni. Nem azért, mert itt születtem, vagy mert kötelezően az enyém, hanem mert élő, igaz és szép.

Az idei Mesterségek Ünnepének ráadásul külön ajándéka volt, hogy hosszú idő után újra anya–lánya napot tartottunk. A mellékelt kép pedig hűen dokumentálja az egész nap hangulatát. 🥰

20/08/2026

A nők méhe nem áll semmilyen egyházi fennhatóság alatt!
Az Egészségügyi Minisztérium végre szakmai és civil szervezetekkel egyeztet a szívhangrendeletről, majd közlik, hogy a következő körben a papokkal is leülnek diskurálni egyet a témáról. WTF?!

Az egyházaknak joguk van elmondani a saját híveiknek, mit tartanak erkölcsösnek. Ahhoz viszont semmilyen joguk nincs, hogy hittételeik alapján beleszóljanak a nők testét érintő kérdésekbe. A szívhangrendelet soha nem volt egyéb, mint megalázó érzelmi nyomásgyakorlás egy eleve válságos helyzetben. Az eltörléséről egészségügyi szakemberekkel, illetve az érintett nőket képviselő szervezetekkel kell tárgyalni! Pont!

Nem pedig olyan intézményekkel, amelyeknek nincs szakmai kompetenciájuk, ellenben nagyon határozott szándékuk van mások életét a saját hittételeik szerint szabályozni.

Sajnos úgy tűnik, hogy az új kormány nem akar konfrontálódni az egyházakkal és a konzervatív szavazóikkal, ezért „széles társadalmi egyeztetésként” igyekszik keretezni a dolgot. Csakhogy ettől ez még súlyos hiba.
A papok meghallgatása ugyanis nem egyszerű gesztus. Intézményes rangot ad annak az elképzelésnek, hogy egy nő autonóm döntése fölött a vallási testületeknek is van valamiféle legitim mérlegelési joguk. Hát, pedig NINCS!!!

Aki hívő, a saját döntésénél figyelembe veheti egyháza tanítását. Aki pedig nem az, annak az életébe nem szivároghat be semmilyen hittétel egy jogszabály formájában.

Ideje lenne kitakarodni az egyháznak a nők méhéből.

És lehetőleg az állam törvényhozó szobáiból is.

03/08/2026

Nem esőt kell varázsolnunk, csak elfelejteni, hogy valaha is irányíthatjuk a természetet.

A hopik úgy tartják, hogy a felhők élő, eleven lények, rokonaink, akikkel kapcsolatban állunk. Esőt kérő táncaik nem arra szolgálnak, hogy „rávegyék” valamire az eget. Az emberek nem akarnak parancsolni a felhőknek.
A táncaik célja nem az időjárás manipulálása, hanem a kapcsolat fenntartása ég és föld, ember és természet között. Nem az eget akarják megváltoztatni, a természettel való kapcsolat megbomlott egyensúlyát akarják visszaállítani.

A taoista hagyomány egyik esőcsináló története is valami nagyon hasonlóról beszél. Amikor hosszú szárazság sújtott egy falut, minden pap és varázsló kudarcot vallott, akkor egy öreg esőcsinálót hívtak segítségül. Ahelyett azonban, hogy látványos szertartásokat mutatott volna be, kért egy üres kunyhót, és bezárkózott. Amikor a harmadik napon előjött, az eső is esni kezdett.

A csodálkozó falusiak pedig azt kérdezték, mit csinált odabent? Az öreg esőcsináló így felelt:

Nem én csináltam esőt. Amikor ideérkeztem, ez a vidék kibillent a Tao rendjéből, és én is kibillentem vele együtt. Három napig csak azon dolgoztam, hogy újra összhangba kerüljek. Amikor bennem helyreállt a rend, a természet is visszatért a saját rendjéhez.

A legendák megőriztek számunkra egy mély emberi felismerést – nem uralhatjuk a természetet. Tetteinknek következménye van, és az emberi világ torzulásai sohasem maradnak elszigetelt jelenségek.

Amikor majd újra meghalljuk saját, belső ritmusunkat, akkor újra kapcsolódhatunk az élet hatalmas szövedékéhez. Újra összhangba kerülhetünk a világ rendjével.

Talán azért is érezzük olyan mélyen igaznak ezeket az ősi történeteket, mert emlékeztetnek arra, hogy az élet nem pusztán események sorozata, hanem kapcsolatok szövedéke. Amikor ebből a szövetből kiszakadunk, kiszáradunk. Akárcsak a Föld, amelyen élünk.

Nem esőt kell varázsolnunk, csak elfelejteni, hogy valaha is irányíthatjuk a természetet. Amikor újra alázattal fordulunk majd az élő világ felé, amikor elengedjük azt a régi képzelgést, hogy minden fölött uralkodhatunk, akkor újra ráeszmélünk majd a világban elfoglalt helyünkre és újra megérezzük a kapcsolódás erejét.

És talán a bőséges eső is megérkezik...

30/07/2026

A nyár furcsa évszak. Egész évben el lehet bújni néhány réteg ruha mögé. Nyáron azonban a testünk kilép a napfényre. És mire eljutunk oda, hogy végre belemerüljünk a vízbe, már hónapok óta ömlenek ránk a reklámok, és azt hallgatjuk, milyen testtel kellene megérkeznünk a strandra. Csakhogy a sok ismételt üzenetnek van egy különös tulajdonsága – előbb-utóbb belső hanggá válik.

Mert egy olyan termékeny talajra találnak bennünk, amit talán egy kamaszkorban odavetett megjegyzés, a női magazinok vagy a közösségi média már régen előkészítettek. És ott van az a sok-sok apró ítélet, amely a hosszú évek alatt belénk ivódott, s amelyből végül egy szigorú belső bíró született.

Pedig a gyerekkoromból egészen más strandokra emlékszem.

A vízre. A lángosra. A naptej illatára. A hideg dinnyére. A kavicsokra, vagy éppen a homokos, iszapos partokra. Arra, hogy addig maradtunk a vízben, amíg vacogni nem kezdtünk. Igaz, elég régen voltam gyerek, de nem emlékszem rá, hogy a Balaton partján ülve a testeket elemeztük volna.

A női test már elég régóta közügy.

Mindig akad valaki, aki megmondja, milyen legyen. Mit kellene eltüntetni rajta. Mit kellene megőrizni. Mit kellene feszesebbé, fiatalosabbá tenni. Egész iparágak épültek arra, hogy meggyőzzenek bennünket – női testünk folyamatos javításra szorul. A legtöbb nő számára ötven felett már nemcsak az aktuális trendek és az idő múlása jelent erőteljes nyomást, hanem a testének a változása is, ami valóban átformálja az alakot, a bőrt, az izomzatot.

Sebaj, máris itt van az újabb elvárás – küzdj az öregedés ellen! És gomba módra bukkannak fel a „hatásosabbnál hatásosabb” javaslatok. Mintha a változó női test egy kiküszöbölendő probléma lenne, nem pedig az élet természetes része.

De ki döntötte el, hogy a nő testének egy egész életen át ugyanúgy kell kinéznie?

Ha nagyon őszinték vagyunk, akkor nyugodtan kimondhatjuk, nem az a legnagyobb baj, hogy a testünk változik hanem, hogy évtizedeken át azt tanultuk, szégyellni kell.

Játsszunk el egy kicsit a gondolattal.

Mi lenne, ha nem úgy tekintenénk a testünkre, mint egy kirakatban lévő termékre, hanem úgy, mint egy társra, aki az egész élettörténetünket magában hordozza? Amely végigkísérte az örömeinket, a veszteségeinket. Amely szeret, dolgozik, talán kihordott egy vagy több gyermeket, talán betegségekből épült fel, talán éppen most tanul együtt élni a változás kihívásaival vagy egy új egyensúllyal.

Ez a test nem hibátlan… És éppen ez az, amit egy olyan kultúra nehezen tud értékelni, amelyet a tökéletesség kényszere hajt, és amely szinte kizárólag a fiatalságot ünnepli.

De a testem nem egy kirakati tárgy. Ez a test teszi lehetővé, hogy élvezhessem a nyár szabadságát, a vizet, a napsütést – mindenféle feszengés és mentegetőzés nélkül.

Jó lenne, ha eszünkbe jutna, hogy a vizek úgy fogadnak el bennünket, ahogy vagyunk.

És talán elérkezett az idő, hogy végre lecsendesítsük annak a szigorú belső bírónak a hangját.

29/07/2026

Csodaszép napokat töltöttünk együtt a qigong elvonulásunkon, a gyönyörű Zalában. Miközben gyakorlásaink során figyeltem a mozdulatainkat, arra gondolkodtam, mennyire csodálatos, amikor úgy viszonyulunk a testünkhöz, hogy nem ellenségnek, nem csupán eszköznek, hanem az élet hordozójának tekintjük?

A nyugati kultúrában gyakran két véglet között találjuk magunkat. A test gyakran projektté válik, amit uralni, formálni kell és olykor „megjavítani” mondjuk, mint egy meghibásodott járművet, vagy csak felesleges nyűg, ami gátat jelent a „magasabb dimenziók” elérésében. A testet a szellem ellenfelének, a vágyak forrásának vagy a földi létezés börtönének tekintik.

Szerintem pedig a testünkkel való viszony egy élő, eleven kapcsolat, amely mindössze annyit kér, hogy tanuljunk meg újra párbeszédet folytatni vele. Amikor a testtel való viszonyról van szó, számomra a taoista szemlélet a legérzékletesebb. Nem akarja legyőzni a testet, mert nem egy ellenséget lát benne. A test ugyanúgy a Tao megnyilvánulása, mint a folyó, a szél, a hegy vagy az évszakok váltakozása. A Tao nem valahol a világ fölött létezik. A világban áramlik. És ugyanígy áramlik az ember testében is.

Ebben a szemléletben az ember nem elszakadni akar a testétől, hanem egyre érzékenyebbé válni rá. Azért figyeli a légzését, a mozdulatait vagy a belső érzeteket, mert ezeken keresztül tanulja meg felismerni az élet természetes rendjét.

A test nem egyszerűen hús és csont, nem csak sejtek és szövetek halmaza! Élő organizmus, mely lélegzik, változik, elfárad, megújul. Ahogyan a természet sem állandó, úgy az ember teste sem az. Ez a megközelítés nem a változás megszüntetésére törekszik, hanem arra, hogy az ember együtt tudjon mozogni vele. A test nem egy általunk birtokolt tárgy vagy eszköz, nem egy gép, hanem egy folyamatosan változó rendszer.

Mindez a qigongban különösen jól megfigyelhető. Nem azért mozgatjuk a testünket, hogy uralkodjunk rajta, hanem hogy újra kapcsolatba kerüljünk vele. Ahogy a mozdulatok egyre finomabbá válnak, úgy válik egyre inkább érzékelhetővé mindaz, amit a mindennapi sietség elfed – a légzés ritmusa, az izmok szinte állandó és felesleges feszessége, a belső csend vagy annak hiánya.

Ebben a megközelítésben a gondolatok hatnak a testre, a test állapota hat a gondolatokra. Az érzelmek megjelennek a szervek működésében, a légzés visszahat az elmére. Az ember nem egymástól elkülönülő részek összessége, hanem egyetlen élő rendszer. Ezért egy gyógyulás sem pusztán testi vagy lelki esemény. Mindig az egész embert érinti. A taoista mesterek gyakran hasonlítják az embert a természethez. Ahogyan egy fa sem harcol a saját gyökerei ellen, úgy az embernek sincs oka háborút indítani saját teste ellen.

Ahogy minden élőnek, úgy a testnek is megvan a maga ritmusa, és mindennek megvan a maga szerepe és ideje – az evésnek, az alvásnak, a munkának, a pihenésnek, a mozgásnak vagy a csendnek. Ha valamelyik túlsúlyba kerül, megbomlik a harmónia. A természet azonban mindig a kiegyensúlyozottság felé törekszik, és a test is természetes módon keresi mindig a harmóniát.

A modern kultúra általában úgy tekint az öregedő testre, mint egy meghibásodott szerkezetre. A taoista szemlélet ezzel szemben az élet természetes ciklusának tekinti. Ahogyan az ősz sem a nyár kudarca, úgy az öregedés sem pusztán a fiatalság elvesztése. Egy másik minőség jelenik meg. Más ritmus, más bölcsesség, más feladat. A test ilyenkor sem ellenfél, amelyet le kell győzni, hanem társ, amelynek érdemes megtanulni a változó nyelvezetét.

Ez a szemlélet nem az ego lebontását, a test legyőzését vagy az anyag meghaladását tekinti a belső út céljának. A cél nem az ember valamely részének az eltörlése, hanem az, hogy minden a maga helyére kerüljön – hogy a test természetesen működjön, az érzelmek szabadon áramolhassanak, az elme pedig letisztult legyen, és a lélek is megélhesse a maga csendjét.

Azt hiszem, a testünk arra tanít bennünket, hogyan kerüljünk újra összhangba saját természetünkkel. Nem kell megtagadnunk, elnyomnunk vagy elhagynunk azért, hogy közelebb kerüljünk a Taohoz. Éppen ellenkezőleg!

Minél teljesebben lakjuk be a testünket – figyelemmel, egyszerűséggel és tisztelettel –, annál inkább feltárul előttünk az a rend, amely nemcsak bennünk, hanem az egész világban jelen van.

20/07/2026

Nem minden kiváló sportoló válik alkotóvá a pályafutása után. És nem minden alkotó hoz létre olyan módszert, amely gyerekek tízezreinek gondolkodását formálja. Polgár Judit életműve éppen ezért több, mint egy rendkívüli sportkarrier története. Versenyzői tapasztalatait továbbgondolva, az oktatás felé fordult, ahol szintén maradandót alkotott. A tudásból, amely egykor világbajnokok legyőzéséhez vezetett, olyan pedagógiai szemléletet hozott létre, amely gyerekek tízezreinek fejlődését szolgálja.

A Polgár Judit Módszer nem azt a célt tűzte ki, hogy minden gyermekből sakkozó legyen. A sakkot olyan eszközként használja, amely fejleszti a logikus gondolkodást, a kreativitást, a problémamegoldást, a figyelmet és az együttműködést. A program könyvekre, tananyagokra, képzésekre, és nem utolsósorban a pedagógusokra épít, vagyis olyan hosszú távú munkára, amely ritkán kerül reflektorfénybe. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) is elismerte pedagógiai munkáját, módszerét pedig Magyarország mellett több országban is alkalmazzák.

Ez a szemlélet a könyveiben is jelen van. Írásai nem csupán játszmákat elemeznek, vagy technikai tudást adnak át, hanem betekintést engednek a döntések, a felkészülés, a kitartás és a gondolkodás világába. A sakk nála soha nem önmagáért érdekes, hanem azért, mert az emberi gondolkodás egyik legtisztább modellje.

Nem véletlen, hogy a nemzetközi színtéren ma már legalább annyira oktatási nagykövetként és előadóként is ismert, mint egykori versenyzőként.
A Judit Polgár Sakk Alapítvány keretében indított kezdeményezései – köztük a Global Chess Festival –, valamint nemzetközi előadásai és pedagógiai programjai azt a szemléletet tükrözik, amely a tudást és a tapasztalatot mások fejlődésének szolgálatába állítja. Polgár Judit jelenleg az ENSZ esélyegyenlőségi nagykövete.

Versenyzőként nyílt versenyeken mérte össze tudását a világ legjobb játékosaival. A sakk történetének egyik legerősebb mezőnyében lett nemzetközi nagymester, került a világranglista első tíz helyezettje közé, és győzött le pályafutása során tizenegy világbajnokot. A sakktörténetben mindmáig ő az egyetlen nő, aki a nyílt világranglista első tíz helyezettje közé jutott, és átlépte a 2700 Élő-pontos határt.

Polgár Judit sportban elért eredményei önmagukban is helyet biztosítanak számára a magyar és az egyetemes sakktörténetben. Ő azonban hidat épített két világ között.

Kevés olyan ember van, akinek a neve egyszerre jelent kivételes szakmai teljesítményt és maradandó közösségi értékteremtést. Polgár Judit ezek közé tartozik. Életműve arra emlékeztet, hogy a tudás legnagyobb ereje nem a győzelmekben rejlik, hanem abban, amikor mások fejlődésének a szolgálatába áll.

20/07/2026

Vannak napok, amikor estére meglehetősen elfáradunk, mégsem tudunk igazán megpihenni. Leülünk, lefekszünk, talán még szabadságon is vagyunk, belül azonban ugyanaz a készenlét működik tovább. Mintha nem tudnánk kilépni abból a belső működésből, amely egész nap végigkísért bennünket.

Pedig az élet természetes folyása nem mindig ugyanazt a tempót követeli tőlünk. A figyelemnek, a cselekvésnek, a tanulásnak, a pihenésnek, a kapcsolódásnak vagy az elmélyülésnek egyaránt más a ritmusa. Amikor nem tudunk egyik ritmusból a másikra átváltani, minden élethelyzetet ugyanazzal a belső intenzitással élünk meg. Ugyanazzal a készenléttel próbálunk pihenni, amellyel egész nap dolgoztunk.

A természetben a ritmusváltás magától értetődő. Az évszakok nem sürgetik egymás távozását vagy érkezését. Az élet éppen attól marad élő, hogy képes újra és újra ritmust váltani. Mi, emberek viszont általában egy folyamatos készenlétben vagyunk, amihez annyira hozzászoktunk, hogy egy idő után már fel sem tűnik – elveszítettük a ritmusok közötti átjárás szabadságát.

A qigong gyakorlás egyik legnagyobb ajándéka, hogy újra megtanít ritmust váltani. Mindezt nem gondolati úton, hanem a gyakorláson keresztül érjük el. A mozdulat, a légzés és a figyelem fokozatos összehangolódása lassan a belső működés ritmusát is átalakítja.

A figyelem megérkezik a testbe. A légzés fokozatosan egyre természetesebbé válik. A mozdulatok ritmusa lehetővé teszi, hogy az idegrendszer megnyugodjon, és lassan kialakuljon a belső rendezettség érzése. Ennek a hatása pedig jóval túlmutat a gyakorlás időszakán. A tapasztalat lassan belesimul a mindennapjainkba, és hatással lesz arra, hogyan dolgozunk, hogyan hozunk döntéseket, mennyire tudunk figyelni, és képesek vagyunk-e valóban megpihenni.

Hamarosan kezdődik a nyári qigong tábor. Ezek a napok nemcsak közös gyakorlást jelentenek majd, hanem lehetőséget, hogy a ritmusváltás újra természetessé váljon a számunkra.

18/07/2026

Néhány nappal ezelőtt egy folyó partján ültünk a csoporttal. Nem egy valódi folyóén. Az oltárunk öltötte magára az alakját, hosszú, hullámzó mederré vált, amely mellett közösen indultunk el egy belső utazásra. Az utazásunk azonban kérdésekkel kezdődött.

Miért beszélnek egymástól független kultúrák ugyanarról a határtalan vízről, amelyből aztán megszületik a világ?
Az egyik közös vonás az ősi teremtésmítoszokban, hogy a teremtés előtt, semmi más nem létezett, csak a víz. Egy ősvíz, amelyből aztán az élet, a világ formálódik majd.

Miért őriznek ennyi történetet gyógyító kutakról, szent forrásokról és folyókról, amelyekhez hosszú idők óta emberek zarándokolnak gyógyulásért, tisztulásért, és azért, hogy a víz által teremtsenek kapcsolatot valamivel, ami nagyobb az embernél, mélyebb a fizikai létezésünknél, és aminek a tudását, az emlékezetét a víz hordozza.

Talán ez az egyik oka annak, hogy a víz látványa vagy a víz jelenléte – egy folyó, egy tó, a tenger, az aláhulló eső, egy patak – szinte mindannyiunkat megérint.
És van még egy dolog, amit számtalan kultúra hagyománya megemlít – egy elveszett világot, egy elsüllyedt szigetet vagy eltűnt városokat, víz alá merült birodalmakat.
Az emberiség kollektív emlékezetében mintha újra és újra felbukkanna ugyanaz a kép – valami, ami egykor létezett, elveszett ugyan, de mégsem tűnt el nyomtalanul, „csak” mélyebbre merült.

Lemúria története is ilyen – az emberi emlékezet egy szimbólumává vált, ami nem a fejünkben, hanem a testünkben, a sejtjeinkben, a szívünkben, a méhünkben, a pszichénk mélyebb rétegeiben él.
Az est emlékezni hívott, kapcsolódni ahhoz, ami mindig is ott élt bennünk.

Havasi Mia - Változókor, változó nő - A Mélység Asszonyai

30/08/2026

23/08/2026

21/08/2026

20/08/2026

03/08/2026

30/07/2026

29/07/2026

20/07/2026

20/07/2026

18/07/2026

Cím

Weboldal

Értesítések

A Vállalkozás Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória

Adatlap eltávolítási kérelme