23/05/2026
https://www.facebook.com/share/p/1EAkAxYscb/?mibextid=wwXIfr
GONDOLATOK A JÓVÁTÉTELRŐL
Ahogy itt a földi létben mozgunk, hatunk egymásra, megsebezzük és gyógyítjuk egymást. Felelősségünk van abban, hogy mit hagyunk a másik életében magunk után.
A posztmodern társadalom, amiben élünk, a hibázást is a végletekig polarizálta. Könnyen tagadhatunk: “mindenki hibázik”, “lépjünk tovább”, “nem kell ezen ennyit időzni”, “én a fény vagyok, nekem ez nem árthat”.
A másik a végleges megbélyegzés és “cancel culture”: ha valaki egyszer ártott, akkor örökre az marad, aki ártott. A bűnös. Kizárjuk a jóvátétel lehetőségét, legtöbbször magát az embert is.
A jóvátétel, vagy jóvátételi cselekedet feltételezi, hogy az ember képes felelősséget vállalni anélkül, hogy teljesen megsemmisülne benne, és azt is, hogy a sérülés valóságát el lehet ismerni anélkül, hogy az örökre mindent meghatározna.
Jóvátenni valamit akkor tudok, ha a magamról alkotott “jó ember” képemet az élet megrepeszti. Enélkül nem tudok szembenézni azzal, hogy fájdalmat okoztam. Addig csak védekezem, relativizálok, magyarázkodok, visszatámadok, bűnbakot képzek. A lelkünk nehezen viseli a bűntudatot és a szégyent, különösen akkor, ha a "hibázásaink" miatt megbüntettek gyerekként. Inkább eltorzítjuk a valóságot, csak ezt ne lássuk.
Ha van lehetőség a jóvátételre, akkor a bűntudat nem feltétlenül romboló. Annak a jele, hogy erkölcsi kapcsolatban állok egy másik emberrel. A destruktív, elárasztó szégyen azt mondja: “rossz vagyok”, az érett bűntudat pedig ezt: “hibáztam, rosszat tettem”. Nem kell, hogy az identitásunkká merevedjen egy hiba, viszont enélkül a belátás nélkül teret sem tudunk adni a felelősségnek és a változásnak.
A jóvátétel nem egy szó vagy gesztus. Nem egy gyors “sajnálom” és minden megy tovább a régiben, anélkül, hogy nem fogom a tetteim következményét hordozni. Az a jóvátétel, amiről itt beszélek, mindig jár valamiféle cselekedettel, akár áldozattal: idővel, energiával, a kényelem feladásával, az önmagunkról alkotott képünk összeomlásával. Szimbolikusan vissza kell adnom valamit abból, amit az ártás elvett. Legtöbbször egyszerűen annak a tiszta elismerését, hogy “igen, ez megtörtént, és nem lett volna szabad megtörténnie.”
A jóvátétel az emberi szabadság egyik legfőbb bizonyítéka. Ha erre nem lennénk képesek, akkor a múlt tényleg meghatározna mindent: aki egyszer bántott, örökre bántalmazó marad, aki egyszer megsérült, örökre sérült marad. A jóvátétel ebben az értelemben azt sugallja, hogy nem vagyok azonos a rossz tettemmel, de nem is menekülhetek el előle a felelősség örökös hárításával.
A dolgok történnek, a valóság teljes egészében felfoghatatlan számunkra. A belső szabadságot az adja, hogy marad választásunk arról, ahogy mindehhez viszonyulunk. Segíthet abban, hogy a múlt tényleg múlttá váljon és megérkezzünk a jelenbe, ahol az élet történik.
Fontos, hogy ez nem egy helyreállítás, bűnbocsánat, erőltetett elengedés. A legtöbb sebet nem lehet visszafordítani vagy kiegyenlíteni. Sokszor annak kell megtörténnie, hogy nem hagyjuk a másikat magára a sebe valóságával. Elismerjük a létezését. Két ember között, ha az elkövető hárítja a felelősséget, azzal a másik valóságát sérti, különösen azért, mert a legtöbb kapcsolat nagyon sokféle, s ha a “jó” dolgokat figyelembe veszem, a “bántást” nem, akkor a belső iránytű teljesen összezavarodik.
Talán ezért nagyon gyógyító, amikor egy terapeuta vagy más tekintélyszemély, mondjuk egy tanár, kimondja egy bántalmazott embernek: “ami történt veled, az nem volt rendben, és sajnálom, hogy ez megtörtént veled.”
Ez önmagában is egy szimbolikus jóvátétel. Ehhez látni kell, hogy az ártás legmélyebb fájdalma gyakran nem maga az esemény, hanem az utána következő magány, elhagyatottság, bűnösség érzése és a tagadás.
A jóvátételnek van közösségi dimenziója is. Az érettségünket, mint társadalom vagy közösség (de akár csoport is), mutatja, hogy mennyire tudunk nem csak büntetni, hanem felelősséget is vállalni. Tudunk-e emlékezni, nevén nevezni a károkat, és létrehozni olyan folyamatokat, ahol a jóvátétel megtörténhet.
Ehhez nagy bátorság és érettség kell, ezért a valódi jóvátétel ritka. Le kell mondanunk hozzá mindenféle fantáziánkról, hogy mindig igazunk van, hibátlanok vagyunk, sőt egyenesen megvilágosodottak. És arról is le kell mondanunk, hogy ragaszkodjunk az áldozati működéshez, hogy mi vagyunk a rosszak, velünk baj van, mindenki más jó. Emiatt annyira emberi. Abból a képességünkből születik, hogy elbírjuk a saját tökéletlenségünk igazságát és súlyát, és ennek ellenére, vagy éppen ezzel együtt, kapcsolatban maradunk a másikkal.
Nem mondunk le sem róla, sem magunkról.
Balázs, egy intézetben felnőtt, jelenleg hajléktalan ember gondolatával zárom. Egy sorsszerű találkozás során mondta ezt nekem múlt héten:“Szerintem azért vagyunk itt, hogy egymást kísérjük az úton, és néha ehhez elég annyi, hogy szóba álljunk egymással, és csak beszélgessünk.”
A kép a Kacsakő Irodalmi Színpad eseményén készült.
rajongók