Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns

Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns Addiktológiai konzultáció szer- és viselkedési függőségben érintetteknek és hozzátartozóiknak

Addiktológiai konzultáns, képződő CBT-konzultáns és képződő meseterapeuta

„Azt mondjuk, hogy valakit szeretünk, amikor valójában vágyaink vannak. A családban is a családtagok nagyon gyakran azt ...
15/09/2026

„Azt mondjuk, hogy valakit szeretünk, amikor valójában vágyaink vannak. A családban is a családtagok nagyon gyakran azt mondják egymásnak, hogy szeretik egymást, de tulajdonképpen elvárásaik vannak egymástól. Különben miért rettegnek nagyon sokan attól, hogy valaki azt mondja nekik, hogy szeretlek? Mert abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja, hogy szeretlek, akkor tulajdonképpen valamit akar tőled. Nem adni akar, hanem kapni akar.” - ezekkel a Feldmár András által megfogalmazott gondolatokkal várlak benneteket péntek este a Corvin moziba egy premier előtti vetítésre.

Mindezt a Feldmár filmklub keretében, melynek ismét a vendége lehetek. Nagyon élveztem és inspirált a legutóbbi alkalom is.

A film, amit megnézünk Az ünnepelt c. alkotás. A tartalomból:

Egy mediterrán magánsziget, egy fényűző születésnapi ünnepség és egy család, amelynek felszíne alatt komoly feszültségek húzódnak. Marcos Timoleon, a nagyhatalmú hajómágnás lányát, Sofiát ünnepli, aki egyben egyetlen örököse is. A vendégek érkezésével azonban hamar világossá válik, hogy ezen az estén szinte mindenkinek megvan a maga érdeke és célja. Marcos pedig, aki egész életében ahhoz szokott, hogy saját szabályai szerint irányítsa a környezetét, lánya jövőjéről is már meghozta a döntést. Sofia azonban nem érkezik üres kézzel: egy olyan hírrel készül, amely könnyen felboríthatja apja gondosan felépített terveit. Az éjszaka előrehaladtával az ünneplés egyre féktelenebbé válik, miközben a hatalomról, kontrollról és családi lojalitásról szóló konfliktus fokozatosan elkerülhetetlen tragédia felé vezet. Egy történet gazdagságról, hatalomról és arról, mi történik akkor, amikor valaki már a saját családja felett is teljes kontrollt akar gyakorolni.

Akik pedig a film utáni beszélgetésen várnak benneteket:

Huszár Annamari irodalomterapeuta, képződő család- és párterapeuta,
Saáry Eszter nemzetközi TRE® Provider, komplex művészetterapeuta,
Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns.

Jegyeket a kommentbe tett link alatt tudtok venni.

Micsoda?! Felépülési Menet Budapesten 2026. november 14-én?Elsőre talán meghökkentőnek hangzik posztom kérdése. Pedig va...
14/09/2026

Micsoda?! Felépülési Menet Budapesten 2026. november 14-én?

Elsőre talán meghökkentőnek hangzik posztom kérdése. Pedig valóság. És ennek nagyon sokan nagyon örülünk.

Lehet-e támogatólag és szelíden büszke saját magára az, aki függőségéből gyógyulásban és felépülésben van? Vagy lehet rá az a környezete? Hát persze, hogy lehet!

De, ha ez ennyire evidens, akkor miért kell erről beszélni?

Sok más mellett azért, mert a viselkedési- vagy szerhasználati zavarral küzdőket számos megszégyenítés és előítélet veszi körül, röpködnek körülöttük és felettük is az ítélkezés szavai és mondatai. Pedig minden azzal kezdődik, hogy a függőséget senki sem választja. Ha például valakit X évesen megkérdeznek, hogy vajon egy viselkedés vagy szer miatt akarná-e, hogy ennyi vagy annyi idősen kockáztassa jelenét és jövőjét, saját maga-, családja- és szerettetei békéjét, továbbá saját nyugalmát, karrierjét, megélhetését, kapcsolatait, akkor aligha mondaná azt, hogy „igen”. És mégis bele kerül a problémába, és mégis megküzdése lesz a viselkedés vagy szer, hogy aztán a viselkedés vagy a szer legyen az, amivel küzd.

Milliók vannak Magyarországon, akik valamilyen függőséggel küzdenek. És rengetegen vannak már azok is, akik elkezdtek járni egy utat, melyen azóta is járnak, és ami a józanság és a felépülés útja.

A felépülők és józanok világa is sokszínű, sokfélék vagyunk. Közös bennünk, hogy a szabadságot választottuk, és ezzel egy rövid posztban aligha elmondható sok "dolgokat" kaptunk. És környezetünk és szeretteink is.

A felépülők nem szuperhősök, nem várják el, hogy szobrot faragjanak nekik. Ők olyan férfiak és nők, akik a függő emberek, de akik főleg emberek. Vágyakkal, szükségletekkel, sebekkel, erőforrásokkal, és felelősségvállalással.

Most ennek a közösségnek egy része megmutatja magát. Első alkalommal rendezik ugyanis meg Budapesten a Felépülési Menetet, amelyen felépülésben lévő emberek, hozzátartozók, segítő szakemberek és támogatók vonulnak együtt. A menetre 2026. november 14-én Budapesten kerül sor.

Ahogyan a szervezők felhívásukban fogalmaznak:

„A Felépülési Menet legfontosabb üzenete egyszerű: van remény, a felépülés lehetséges – és nem csak egyetlen út vezethet hozzá. (…) A függőségekről szóló közbeszédet még mindig gyakran a szégyen, a megbélyegzés és a reménytelenség uralja. A függőséggel küzdő embereket sokszor kizárólag problémaként vagy veszélyforrásként mutatják be, miközben kevés szó esik azokról, akik változtatnak az életükön, segítséget kérnek, támogatnak másokat, és ismét aktív, értékes tagjaivá válnak közösségeiknek.

A Felépülési Menet azért viszi ki a felépülés ügyét Budapest utcáira, hogy láthatóvá tegye ezeket az embereket és történeteket. A résztvevők szeretnék megmutatni, hogy a felépülésnek számos formája lehet, és senkinek sem kell egyedül végigmennie ezen az úton. A változáshoz nem megszégyenítésre és kirekesztésre, hanem emberi kapcsolatokra, méltóságra, elfogadásra és hozzáférhető segítségre van szükség.

A menet valódi alulról jövő kezdeményezés. Nem intézmények vagy politikai szereplők hívták életre, hanem személyes érintettséggel rendelkező emberek és az őket támogató segítők.”

Sajnos egyéb kötelezettségem okán a meneten nem tudok részt venni, de ott leszek gondolatban, érzésben, és nagy örömmel támogatom a kezdeményezést.

A függőséggel küzdők gyakran gondolják és érzik úgy, hogy egyedül vannak. Ez a menet annak bizonyítéka, hogy társaik és segítőik vannak. És azok nagyon sokan vannak.

Többek vannak felépülők, mint akik ott lesznek. Együttérzek a távolmaradókkal, együttérez velük a felépülők közössége is. Mert nehéz lehet előlépni, vagy felvállalni a szabadulást. Ugyanakkor felvállalni nyilvánosan vagy mások előtt a függőséget vagy a gyógyulást nem is kötelező, nem is kell. Mindenki azt tegye, ami számára biztonságos, ami számára megcselekedhető, és ami számára önazonos.

Mert a felépülés erről is szól: az önrendelkezés visszavételéről.

(Amint lesz részletesen program, azt is meg fogom osztani. Kép: Bajcsi Norbert)

A Doktor így szólt: „Nem félsz a haláltól. Azt hiszed, ettől erős vagy, pedig valójában gyengévé tesz.” Bruce Wayne megk...
12/09/2026

A Doktor így szólt: „Nem félsz a haláltól. Azt hiszed, ettől erős vagy, pedig valójában gyengévé tesz.” Bruce Wayne megkérdezte: „Miért?” A Doktor erre azt felelte: „Hogyan lehetne gyorsabban mozogni, mint lehetséges, és tovább küzdeni, mint lehetséges, a lélek legerősebb ösztönzője, a haláltól való félelem nélkül?” Bruce Wayne így válaszolt: „Félek a haláltól. Attól félek, hogy itt halok meg, miközben a városom lángokban áll, és nincs ott senki, aki megmentse.” A Doktor erre csak annyit mondott: „Akkor mássz fel.” Bruce Wayne megkérdezte: „Hogyan?” Mire a Doktor így felelt: „Úgy, ahogy a gyermek t***e. Kötél nélkül. Akkor újra rád talál a félelem.”

Ez a párbeszéd A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises) egy jelenetében hangzik el annak a tömlöcnek az alján, ahonnan Wayne ki akar jutni, hogy aztán Batmanként megmentse Gotham városát. Lehet-e emelkedni félelem nélkül? És lehet úgy kapcsolódni a félelemhez, hogy az ne borítson el bennünket? Hogy kilássunk abból úgy, hogy közben nem fordulunk el tőle? Mindezek a kérdések egy függő, egy felépülő függő, és egy bármilyen más gyógyuló, vagy önteremtésben lévő ember kérdései. Ezekre pedig nem lehet mérlegen kimérhető válaszokat adni. Ami azonban biztos, hogy a félelemből való kimozgásra, továbbá elrugaszkodásra és elindulásra szükségünk lesz.

A halálfélelem kellene az emelkedéshez? Merthogy Bruce Wayne ezt a tanácsot kapja a tömlöcben. A halálfélelem mindig velünk van, de mitől is félünk, amikor a haláltól félünk? Irvin D. Yalom Szemben a nappal című csodálatos munkája nagy segítségemre volt abban, hogy a halál tudata ma már nem a félelembe érkezik, hanem a tudatosság erősítésébe és az élni akarásba. Egy olyan élni akarásba, ami a saját életem élésének az akarása. Amiben nem korlátoz a szer, nálam van az irányítás, ahol a félelem nem arra sarkall, hogy igyak, hanem arra, hogy bízzak.

Amikor elkap a halálfélelem, akkor az egy jelzés, hogy épp nem a saját életemben vagyok, hanem valami más vagy valaki más életét élem. Az aktív függőségem ilyen élet volt: az alkohol és negatív következményei abban nem akadályoztak, hogy egy magasan funkcionáló függő életét éljek, de abban igen, hogy ne legyek mindig annak érzésében, minthogy például „nem jó helyen vagyok”, „elfolyik az időm”, „fáradt vagyok”, „nem vagyok kíváncsi”, „úgyse fog sikerülni”, „ugyan már, dehogy próbálom”, „ez hülyeség”, „fogalmam sincs”, „majd következő nyáron”, „a francba, megint elcsesztem”, „mindegy, elcsesztem, és akkor mi van”, stb. Ezen fordulat mögötti érzéseket hol dacosan, hol szomorúan, hol dühösen, hol pökhendi módon, hol ítélkezően, hol pedig lehangoltan éltem meg. És mindegyik fölött pedig egy olyan élet árnyéka lebegett, amit, ha majd a halál lezár, csak azt fogom érezni, hogy ez nem az volt, ami lehetett volna.

Sokáig én sem tudtam milyen az az élet, ami az enyém, ami nekem való. A józanság és a józan élet ugyanis nem elméleti tudomány, hanem gyakorlati. Azaz csinálva érkeznek meg az új jelentések és helyzetek, a szer elhagyásával indulnak el azok a benti „mozgások”, amelyek újrarendezik a kinti világot. Ez utóbbi, amikor egyszer csak lett idő. Az, hogy lett idő, az azt jelenti, hogy az alkohollal és a használattal járó következmények (el) szenvedési ideje kiesett, azaz nem volt mit kifeküdni, nem volt mit átaludni, nem volt mi után rohanni (pl. határidő, vállalás, amelyek mind csúsztak pia miatt), hanem hirtelen lett idő magamra. Hogy kinek ez mit jelent, az különböző lehet. Az edzéstől a barátokkal való találkozásokon át (ha az addig az ital vagy más szer volt a társ) a párkapcsolati nehézségekkel való intenzív foglalkozásig megannyi minden.

Hogy féltem attól, hogy milyen lesz majd a józan élet? Mondhatnám, hogy dehogy féltem, de nem lenne igaz. Félni az ismeretlentől lehet, és ér is. Ez csak annak a jele, hogy még nem jártuk ott, viszont azt már tudjuk, hogy ahol vagyunk, ott meg nem jó.

A józanok és józanodók hamar nagyon kíváncsi emberré tudnak válni. Nagyon kíváncsiak lesznek arra, hogy mi minden vár még rájuk. Én is, ha félek, az csak annak jele, hogy mehetek tovább. A biztonság az maga az út, nem pedig a kötél, ami a cellához köt.

Bruce Wayne is a saját példáján tanulta ezt meg. Mi Batmanek nem vagyunk, csak józanok. De ez pont elég is.

Ha csatlakozni akarsz a függőséggel, a viselkedési- vagy szerhasználati zavarral megküzdők józan táborához, és úgy gondolod, hogy ebben segítségre és kísérésre van szükséged, úgy keress bizalommal elérhetőségeimen: [email protected]; 70-6050347.

(Kép: Karakó Zsana/AlterEgo)

Mikor elindítottuk a Józanul+boldogul magazint, sok más kellett célunk volt a józanság kultúrájának építése is. Reményei...
08/09/2026

Mikor elindítottuk a Józanul+boldogul magazint, sok más kellett célunk volt a józanság kultúrájának építése is.

Reményeink szerint ezért a Józanul + boldogul egy csendes forradalom is, és egy olyan közösség feltárulkozása, melynek tagjai nem hajlandóak féléletet élni, nem hajlandóak elhallgatni, mit jelent józanul élni, sem azt, hogy mi vezetett annak útjára. Az Olvasó személyes és szakmai írásokkal találkozik, és viselkedési- vagy szerhasználatban egyáltalán nem érint***ekhez is szólnak a segítő
gondolatok.

A józanságnak saját nyelve, dallama, világa, és nem utolsó sorban személyessége van.

Hogy be lehet rúgni a józanságtól? És hogy az milyen más érzés, mint egy szer által irányított életet élni?

Arról beszéljen Lackfi János verse, ami megjelent a Józanul+boldogul első lapszámában (melynek elérhetőségét kommentbe teszem).

Lackfi János
Élet tarsolya

Korábban mindig volt
bennem egy kis nyomás,
mondhatni spannung,
nem voltam én részeg, kiskomáim,
bírtam ám rendesen
a könnyű chardonnay
kelt***e állandó mámort.
Persze külső szemlélők szerint
mások voltak a reakcióim,
felfortyantam, hirtelenkedtem,
tolakodóan bizalmas voltam,
egyfajta nemkívánatos, ragadós
vidámság kerített hatalmába,
ami már nem én voltam,
sokkal inkább a szesz.
Tizenhat éve azon mesterkedem,
hogy folyamatos részegségben
éljem az életemet,
kevesebb nem elég.
Tizenhat éve rúgok be naponta
a kerti verőfény juhfarkjától
és az alkonyok konyakjától,
miközben billeg velem
a csíkos függőágy a teraszon,
körülöttem zöldhabosan csámcsogó
szájjal habzsol a tavasz.
Tizenhat éve rúgok be naponta
az eszelősen virágbaboruló
mező toxikus színorgiájától,
leterít a bőség, magába ránt,
érzelgősen dünnyögöm,
Uram, szeretlek, tudod,
hogy én is halálosan, életesen!
Tizenhat éve rúgok be naponta
levegő pezsgőjétől, hajnalok
frisshideg csókjától, esték
szederjes ajkaitól, véremben izzó
nyári lángtól, légútjaimat zsibbasztó
fagy röviditalától.
Tizenhat éve rúgok be naponta
attól, hogy a bőröm és a bőröd,
a szájam és a szájad,
a szájam bőre és a szájad bőre,
a nyálunk, a nyakad illata,
a sejtjeink összesistergése,
a hajó oldalán tapadó kagylók
lassú ölelése…
Tizenhat éve rúgok be naponta
a létezéstől, zuhanva teremtettségem
hetedik egébe, évmilliókkal korábbra,
Isten belém szerelmes tekintetébe,
tagjaimat becézve gyurmázó tenyerébe,
kössenek bele engem az élet tarsolyába,
érlelődjön meg napjaim lébő teljessége,
töltsön be szív bölcsessége!

Több mint tíz évvel ezelőtt Berlinben járva nagyon imponált az, amikor a boltokban sörbontó is volt a kassza mellett. Az...
05/09/2026

Több mint tíz évvel ezelőtt Berlinben járva nagyon imponált az, amikor a boltokban sörbontó is volt a kassza mellett. Az egyik boltból kilépve éppen szembe jött egy apuka, aki kisgyerekét tolta. Egyik keze a babakocsin, a másikkal egy üvegből húzott. Mondtam is akkor magamban, micsoda klassz ez: „lejön az ember a gyerekkel, közben bekotyog a boltba, ott bontóval már bontják is neki, és közben elkortyolja a sört. Ez igen, ez aztán a jó élet”.

2014-ben - amikor ez történt - (is) szintet lépett a függőségem. Ma már nem lepődök meg azon, hogy akkoriban minden jövőre vonatkozó képemben, elképzelésemben benne volt az alkohol. Ez a függőség egyik ismérve: amikor is a függőség – jelesül az alkohol – fokozatosan az egyén életének meghatározó részévé válik, és vele már a gondolatait is befolyásolja. A babakocsitologatás jelenetéből is mit vettem észre? Azt, hogy milyen jól lehet(ne) közben sört inni, és hogy a gyermek megléte mellett sem kellene lemondani az alkoholról.

Nagyon örülök annak, hogy kislányom ma már egy józan apára számíthat, egy olyan apára, aki nem tökéletességre törekszik, hanem sok más mellett az aktív jelenlétre. Ez utóbbit is tanulni kell, rajta vagyok ennek további mélyítésén.

Egy függő ember csak annyira tud kapcsolódni egy gyerekhez, amennyire azt az alkohol megengedi. Nem a tökéletlen jelenlét okozza neki a gondot, hanem a jelenlét eleve jelentősebb hiánya. Mert az alkohol – és ez nem mennyiségi kérdés – tudatmódosító szer. Ismerem, hallottam már az olyan mondatokat, hogy „én a gyerek előtt nem viszem túlzásba”, vagy „egy, maximum két pohár még nem okoz semmit a gyerekben”, vagy „ugyan már, nem ettől lesz neki baja”. Több szempontból vitára ingerlő mondatok ezek. Ami közös bennük, az az, hogy az érintett láthatóan kevéssé hajlandó lemondani arról, hogy a gyerek környezetében ne igyon. Ezek a reagálások ugyanis arról is szól(hat)nak, hogy „én márpedig akkor is így járok el”.

Aki akár enyhe, akár súlyos szerhasználati zavarral bírva (van annak hárításában, relativizálásában, esetleg tagadásában) gondoskodik a rá bízott gyerekről, annak komoly erőfeszítéseket kell mozgósítania ahhoz, hogy kicsekkolás, üresben ülés, vagy épp indulatosság, indokolatlan büntetés, és legfőképpen kiszámíthatatlan reakciók nélkül hozzon le egy gyerekkel töltött időt. Nem kell ahhoz súlyos szerhasználati zavarral bírni, hogy ebben az érintett szülő kudarcot valljon.

És még csak látványosnak sem kell lennie ennek a kudarcnak: lehet ilyen egy elmaradt esti mese, vagy egy úgy felolvasott mese, hogy fejben már az alkohollal van; egy lemondott program, mert (a tegnapi) alkoholfáradtság miatt inkább már fürdetne; egy „intézd te” típusú mondat az apának/anyának valamivel kapcsolatban, ami a gyerekkel kapcsolatos, de amit intézni nincs meg már a türelem a szerfüggő családtagban; hogy egy gyerek beszél és beszél, de az érintett szülő egy szóra nem emlékszik abból, amit a gyerek mondott; vagy „csak” kerüli az apát/anyát a gyerek, mert „olyan fura szaga” van.

Szenvedélybeteg gyermekeként felnőni gyakran az elveszett gyermekkort jelenti. Hogy ez mit jelent, arról kommentbe teszek videókat.

Néha eszembe szokott jutni ez a berlini kép. Örülök, hogy nem ez lett a valóság, és örülök annak is, hogy addiktológiai konzultásnként apákat és anyákat kísérhetek azon az úton, hogy nekik és gyerekeik számára se ez legyen a valóság.

Gyakran nincsenek szavaim arra, hogy megnevezzem azt az érzést, ami akkor van bennem, amikor kislányunk ránk, rám néz, a maga módján visszajelzi örömét, és hogy mellette vagyunk. Mintha a szavak csak elvennének ebből az érzésből, mármint hogy nem adnák vissza a boldogságot, a létezés örömét, a felismerését a lehetségesnek. Nem is próbálkozom ezért leírni az érzést.

Az van, és érzem, és ha megnevezni nem tudom, az csak az érzés szavakon túliságát jelzi.

Tényleg van olyan, hogy nincs rá szavunk. És ez nem baj.

Amikor elindítottuk a Józanul+boldogul magazint, többek között célunk volt az is, hogy személyes történek segítségével e...
01/09/2026

Amikor elindítottuk a Józanul+boldogul magazint, többek között célunk volt az is, hogy személyes történek segítségével erősítsük a józanság kultúráját.

Ennek része a Till Attilával készített interjú is (beszélgetőtárs: Bánosi Eszter).

Till Attila évek óta vállaltan beszél a felépüléséről, a józanságról, arról az útról, amin már 10 éve jár. A műsorvezető-rendező szerint
a megszabadulás nem drámai fordulat, hanem lassú eltávolodás egy korábbi identitástól, mely során számos hétköznapi dolog újra értékké válik. És ebben az újrarendeződésben válik felszabadító tapasztalattá az is, hogy végre nem te vagy a probléma.

"Amikor visszanyered a családod bizalmát, az mindent megváltoztat." - fogalmaz az interjú egy pontján.

Ez a segítők számára is nagyon megindító tud lenni. Érint***ekkel és hozzátartozókkal folytatott konzultációs munka sok más mellett leggazdagabb pillanatai közé tartoznak azok, amikor a velem szemben ülő megosztja annak örömét és élményét, hogy ismét elkezdtek a társukkal egymáshoz közeledni. Hogy kezdik újra érteni és hallani egymást, hogy elkezdtek ismét programozni, közelebb kerülni. Hogy persze van még félsz, aggodalom, de már megjelentek a puha pillanatok is, van miből töltekezni, van ok a bizalomra is.

Fogok a témával az ősz folyamán foglalkozni itt, az oldalamon is, addig is ajánlom a Till Attilával készített interjút, amit és vele a Józanul+boldogul első lapszámát kommentben találjátok.

[Arculat: Karakó Zsana/AlterEgo]

Mit is kívánhatnánk a holnap induló tanévben a gyerekeknek?Például kevesebb megszégyenítést. Ez már megalapozna egy jó é...
31/08/2026

Mit is kívánhatnánk a holnap induló tanévben a gyerekeknek?

Például kevesebb megszégyenítést. Ez már megalapozna egy jó évet.

A minap egy ismerősöm posztolt annak kapcsán, milyen érzései voltak akkor, amikor az iskolai tanszervásárlás esetén meg kellett tapasztalnia, hogy voltak a „rotringosok”, meg voltak a „sima ceruzások”. Ismerős élmény lehet ez sokaknak, mellyel nehéz érzések is párosulhattak. Rég voltam általános iskolás, de vannak emlékeim és tárolt érzéseim, hogy ki hogyan érezte magát, amikor nem töltötte a ceruzáját heggyel, hanem „csak” faragója volt; amikor otthonról csomagolt szendvics volt a tízóraija, és nem az iskolai büfében vásárolt; amikor osztálykiránduláson kétdecis dobozos üdítője volt, és nem pedig dobozos, amerikai filmekből ismert üdítőital.

Ma már részben más léptékben mennek ezek a dolgok, de továbbra is sok százezer gyerek nő fel annak érzésben, hogy ő nem elég, hogy ami neki van, azt szégyellnie kell, hogy ahhoz, hogy őt elfogadják, valami olyat kell tennie, amire ő nem képes. Szenved attól, ami irányába mint szégyenítés vagy elvárás érkezik. Egyedül marad fájdalmával és hallgatagságával, összekuporodik ő is és benne az érzései is.

Kívánom minden (kis)iskolásnak, hogy olyan rendszerek vegyék őket körül – legyen az a családi, iskolai vagy baráti közösségek –, melyek érzékelik és segítséggel vannak, ha valaki magára marad, ha kinevetik, megszégyenítik, ha „kapufának választják focinál”, vagy inkább be se áll focizni, mert kicsúfolják, ha elveszíti a labdát. Pedig ő csak játszana.

Természetesen a gyerekek kompetenciája mindezek felismerésében korlátozott, ezért kívánok főleg olyan iskolai környezeteket nekik, melyek felnőttjei észlelik a hirtelen csendeket, a koncentrációt vesztő gyereket, a miközben mások játszanak, a lábával a földet rugdosó kislányt, kisfiút. Együttérezni azokkal, akik „ceruzások”, akiknek nincs okostelefonjuk (ami nem persze nem is baj), akik ruhája kevesebbe került, mint a másiké, vagy akik szüleinek az iskolán kívüli programok megfizetése súlyos lemondással jár.

Olyan felnőtteket kívánok a(z kis)iskolásoknak, akik ítélkezésmentesen tudják fogadni a rosszabb jegyeket, a fáradtságot, a határfeszegetéseket és a hibázásokat.

Mert sok rossz történhet gyerekkel, de a megszégyenítés a legrosszabbak között van.

Ez a tanév sem lesz teljesen megszégyenítésmentes – e sorok olvasása közben is sok gyerek a környezete reakciója miatt azt gondolja, hogy vele gond van (pedig nincs) –, de hiszem, hogy azt ahogyan gyerekekkel és fiatalokkal bánunk, minden nap egy kicsit jobbá tehetjük. Hiszen gyereknek nem arra van szüksége, hogy mindig jól teljesítsen, hanem arra, hogy tudja: akkor is rendben van, amikor éppen nem sikerül.

Hogy aztán felnőttként is ennek érzésében lehessen.

(Kép: Nlc)

Pár nap, óra, és véget ér a nyár. Legalábbis a naptár szerint. Az évszakok és a hónapok váltakozása szakaszokra bontja a...
30/08/2026

Pár nap, óra, és véget ér a nyár. Legalábbis a naptár szerint. Az évszakok és a hónapok váltakozása szakaszokra bontja az időt. Mindennél fontosabb kérdés azonban, hogy a belső idő hogyan strukturálódik? Érezzük-e úgy a naptári hónapok előrehaladtával, hogy lemaradtunk valamiről? Hogy mintha ez a nyár is körbejárás és ismétlődés lett volna az életünkben? Hogy ez a nyár megint nem arról szólt úgy igazán, mint amiről szólhatott volna?

Emlékszem, az aktív függőség időszakában mennyire vártam a nyarat, és gyakran mennyire erősen éreztem azt augusztus végén, hogy „szinte alig csináltam valamit”. Ez utóbbi azt jelent***e – immáron évek óta tudom –, hogy mennyi mindent nem t***em meg, ami igazán kedvemre, szükségleteimre vagy képzeletemre lettek volna. Ehelyett az időt gyakran a függőség „megélésében”, és az annak következményeképpen előálló negatív következményekben töltöttem.

Ez utóbbiban nem a másnaposság volt a legrosszabb, hanem mindaz, amit elterveztem, ki szerettem volna próbálni, meg akartam cselekedni a nyáron (is), de aztán a függőségben ragadottság miatt csak részben, vagy egyáltalán nem került rájuk sor. Az ezzel járó szégyen, csalódottság, tehetetlenség, meg aztán düh, (ön)harag „megint” fáradttá tették a szeptemberi folytatást. És a „folytatás” kifejezés nem véletlen: mert amíg a függőség irányít, addig az idő is ugyanaz. Azaz nincsenek benne törések vagy épp ritmusváltások. Az idő a függőségben múlik, de nem telik, nyúlik, de se eleje, se vége.

Ez volt az ötödik nyaram a józanságban, és szemben az aktív függőség sok-sok éves időszakával, az utóbbi évek nyarai érdemben nem hasonlítanak egymásra. Persze vannak bennük állandóságok, de minden nyár adott valami olyan új helyzetet, lehetőséget és kihívást, amelyekre adott józan reakcióm valami olyat mutattak meg belőlem, amit vagy nem ismertem magamról; vagy nehéz volt szeretnem magamban.

Ezen a nyáron is olyan könyveket olvastam, amelyekről sose gondoltam volna, és még pár hete se láttam őket jönni; eljárok palánkra dobálni (direkt nem kosarazást írok, az egy másik „szakma” 😊), melyre általános iskolás korom óta nem volt példa; pótoltam egészségügyi vizsgálatokat, az alvásom tiszteletben tartását erősít***em.

És mindezek eltörpülnek a kislányunk jelenléte mellett, amikor nézzük és követjük, ahogyan ő felfedezi a világot. Kell is tartani a fókuszt, hiszen egy gyermek meghív bennünket újabb belső utazásokra is. Szándéka ellenére mutat rá arra, hogy miben vagyunk, hol is tartunk, mit nem tudunk, vagy nem szeretnénk tudni magunkról. Ezeket fényre hozni az egész családot szolgálja.

Nagy öröm volt, hogy ezen a nyáron is sok férfi és nő, érintett és hozzátartozó kérte a segítségemet. Nem vártak tovább, vissza akarják venni a saját maguk feletti önrendelkezést, az idő feletti kontrollt, és megvalósítani mindazt, aki akkor lennének, ha nem a viselkedés vagy a szer irányítana.

Sokan úgy kérnek segítséget egy addiktológiai konzultánstól, hogy eleinte maguk sem tudják pontosan, valóban szükségük van-e támogatásra. Van, aki még bizonytalan abban is, hogy egyáltalán problémát jelent-e számára a szer vagy viselkedés. Aztán az érdeklődésük révén és a közös munka során felismerik, hogy érdemes folytatniuk, mert segítséget jelent számukra.

Mások pontosan tudják, hogy a szer vagy viselkedés problémát okoz számukra, tisztában vannak a viselkedési- vagy szerhasználati zavarukkal, és ezért is keresik a személyre szabott segítséget.

Egy addiktológiai konzultánshoz fordulás esetén nem szükséges előre tudnod a választ arra, hogy „mi a baj” vagy „mit kellene tennem”. A konzultáció éppen abban segíthet, hogy jobban megértsd azt az embert, aki te vagy, amikor használsz; elkezdj a probléma menedzselése helyett megoldani azt; ne csak döntéseket hozni, hanem azokban benne is maradni; és hogy a józanság útjára lépni, józan életet élj.

Hogy ez a nyár milyen volt az egy ponton túl nem a legfontosabb. Ami ugyanis különösen fontos a holnap számára, hogy ki milyen következtetéseket von le abból, hogy milyen volt.

Politika és az alkoholAmikor politikusokat látunk nyilvánosan alkoholt inni, akkor tapasztalatom szerint a Facebookon ki...
29/08/2026

Politika és az alkohol

Amikor politikusokat látunk nyilvánosan alkoholt inni, akkor tapasztalatom szerint a Facebookon ki-ki politikai szimpátiája alapján ítéli meg az adott politikus tevékenységét. Ha X csinálja, akkor az pihenés, „ennyi jár”, ha Y, akkor az „na, jellemző”. Az ország az egyes politikusok alkoholfogyasztós/koccintós (ön)megjelenítése kapcsán is megosztott.

A napokban olvastam az Institute of Alcohol Studies új jelentését, melyben a brit parlamenti munkahelyen uralkodó alkoholfogyasztási szokásokat vizsgálta, 191 kérdőíves válasz és 22 parlamenti képviselőkkel és parlamenti alkalmazottakkal készített interjú alapján.

A válaszadók 8%-a számolt be arról, hogy az elmúlt hat hónapban negatív élménye volt a munkahelyén valaki más alkoholfogyasztása miatt.

Ez az arány magasabb volt a Westminsterben (azaz a Parlamentben vagy annak környékén) dolgozók körében: a westminsteri alkalmazottak 13%-a, a parlamenti képviselők 9%-a, a választókerületi alkalmazottak 6%-a számolt be negatív élményről.

A válaszadók 70%-a vagy nem tudta, vagy nem volt biztos abban, hogyan jelentsen-e aggályait egy kollégája alkoholfogyasztásával kapcsolatban.

A kutatás kiemeli azokat a további kockázatokat is, amelyekkel a fiatalabb és alacsonyabb beosztású alkalmazottak szembesülnek, mivel a munkahelyi hierarchia és a társas nyomás miatt számukra nehéz lehet visszautasítani az alkoholt vagy szembeszállni az ivási kultúrával.

Ha az alkohol ennyire mélyen beágyazódott egy munkahelyi kultúrába, ott vajon nem a munkahelyi környezetnek kellene változnia?

Ti mit gondoltok minderről?

(Kép: Sky News)

3 jel, amit nem érdemes figyelmen kívül hagyni„Mindig figyelek, mennyit iszom” – csakhogy nem mindig az a beszédes, hogy...
28/08/2026

3 jel, amit nem érdemes figyelmen kívül hagyni

„Mindig figyelek, mennyit iszom” – csakhogy nem mindig az a beszédes, hogy valaki mennyit iszik, hanem további, ivással kapcsolatos jelek.

Az alábbiakban ezek közül csak hármat sorolok fel és mutatok be.

Azzal kapcsolatban, hogy probléma van, árulkodó lehet, ha:

1. Egyre több szabályt állítasz fel magadnak az ivással kapcsolatban.

Ismerős mondatok lehetnek: „Ma csak kettőt iszom.”; „Hétköznap nem iszom.”; „Csak vacsora után.”; „Ezen a héten ez lesz az utolsó alkalom.”

Megfogalmazod ezeket, majd pedig azt veszed észre, hogy folyamatosan újabbakat találsz ki. Hiszen az előbbieket sem sikerült betartanod. Ez már önmagában is érdemes lehet arra, hogy elgondolkodj rajta.

Ráadásul van ebben egy csavar is: amit józanul elhatározol, azt később egy olyan állapotban kellene betartanod, amelyben az alkohol éppen rontja a döntéshozatalt.

És aztán másnap reggel, vagy a család körében/munkahelyen ülve jön is az önostorozás („Miért nem tudtam megállni?”), és az újabb nekirugaszkodások: „Legközelebb jobban odafigyelek.”; vagy csak: „Több akaraterő kell.”

2. Akkor is foglalkoztat az alkohol, amikor éppen nem iszol.

Ebben az esetben nem feltétlenül arról van szó, hogy egész nap az alkoholra gondolsz. Lehet, hogy csak elkezded előre tervezni: mikor, mennyit, mikor oké, mikor nem?

Vagy amikor egy stresszes nap után már azon jár az eszed, hogy este vajon „megérdemelsz-e” egy italt. És közben megy benne a belső vita: „Ma inkább ne.”; „Egy belefér.”; „Ma még oké, de holnaptól nem.”

Ha az alkohol köré egyre több gondolat, tervezés és alkudozás épül, az önmagában fontos jel lehet.

3. Egyre többet kell magyaráznod – másoknak vagy saját magadnak.

Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy nem mondasz igazat. Lehet, hogy csak bizonyos dolgokat nem mondasz el. Például nem említed, hogy a megérkezés előtt már ittál. Vagy ha kérdezik, hogy „mennyi”, akkor nem számolod bele azt az italt, amit itt vagy ott fogyasztottál.

Az is lehet, hogy gyorsan elfelejted, hogy tegnap este végül (megint) nem sikerült annyinál megállni, amennyinél terveztél.

Ennek következménye, hogy már nemcsak azt nem tudod, hogy mennyit ittál, hanem azt sem, hogy mi az igazság.

A titkolózás és a folyamatos kontroll rengeteg mentális energiát visz el. Erre az állapotra mondod azt hogy „mostanában egyszerűen csak kimerült vagyok”.

Pedig amire elmegy az energia, az az, hogy próbálod kontrollálni, elrejteni, megmagyarázni vagy újra és újra szabályozni az ivásodat.

A kérdés tehát nem csak az, hogy mennyi. Ennél akár sokkal beszédesebb lehet, hogy mennyi helyet foglal el az alkohol a gondolataidban, a döntéseidben és a mindennapjaidban?

Cím

Frankel Leó út 64-66
Budapest
1023

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Vállalkozás Elérése

Üzenet küldése Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns számára:

Parancsikonok

Megosztás