Lévai Orsi - Belső Biztonság

Kezdolap
Magyarország
Budapest
Lévai Orsi - Belső Biztonság

Belső Biztonság Módszer™ – Lévai Orsi. Premium Silent Breathwork & Somatic Sessions. Egyéni és csoportos alkalmak.

Traumatudatos idegrendszerszabályozás, szomatikus légzés és mély testi integráció. https://www.biztonsagoslegzesterapia.hu/silent-session/ 42 éves nő, anya és vállalkozó vagyok. Öt év vancouveri élet után a kislányommal hazaköltöztem Magyarországra, és egy teljesen új életet építettem fel. Közel 16 éve foglalkozom önismerettel, 2017 óta pedig másokat is kísérek a saját folyamataikban. Szomatikus s

zemléletű szakemberként és légzésterapeutaként a testtel, a légzéssel, az idegrendszer szabályozásával, az érzelmi blokkokkal és a mélyen rögzült működési mintákkal dolgozom. A Belső Biztonság Metódus és a Silent Session alkalmaim azért születtek meg, hogy az emberek ne csak megértsék, mi történik bennük, hanem a testükön keresztül is megtapasztalhassák a változást.

03/09/2026

Hét éve ezen a napon anya lettem.

35 éves voltam, egy idegen országban, 9000 kilométerre attól a helytől, ahol felnőttem.

Mire Kanadába értem, már öt hónapos várandós voltam. A várandósság alatt háromszor költöztem. Nem volt saját orvosom, mindig más vizsgált. Nem volt választott szülésznőm, dúlám, és végül annál az orvosnál szültem, aki éppen akkor ügyeletben volt.

Négy hónap alatt összesen háromszor vizsgáltak meg. Egy ultrahangom és két vérvételem volt. Mivel semmilyen panaszom nem volt, ennél többre az ottani protokoll szerint nem volt szükség.

És valami, amiről mindig egy kicsit óvatosan beszéltem:

nekem gyönyörű várandósságom volt.

Nem féltem.

Nem volt bennem kétség vagy bizonytalanság.

Jól aludtam. Nem fájt semmim. Aktív voltam. A nyári melegben esténként bedagadt a lábam, ezen kívül szinte semmilyen kellemetlenségem nem volt.

A szülésem magától indult el. Tizenegy óra vajúdás után hüvelyi úton megszületett a kislányom.

És ez is szép élmény maradt bennem.

Ahogy a gyermekágyas időszakból is nagyon szép emlékeim vannak.

Érdekes, hogy mindezt sokáig szinte félve mondtam ki.

Mert nagyon érzékenyek lettünk arra, hogyan beszélünk a szülésről, és ennek rengeteg fontos oka van. Sok nő hordoz nehéz, fájdalmas vagy traumatikus szülésélményt. Fontos, hogy ezeknek a történeteknek legyen helyük, hogy meghallgassuk őket, és ne kicsinyítsük le azt, amin valaki keresztülment.

Közben egyre többet gondolkodom a másik oldalon is.

Mi történik azokkal a történetekkel, amelyek szépek voltak?

Miért érezzük néha úgy, hogy ezeket halkabban kell elmondani?

Hogy óvatosan kell örülnünk annak, ami nekünk jól sikerült, mert valaki másnak ugyanez fájdalmas volt?

Egy másik nő nehéz szüléstörténete nem vesz el az enyémből. És az én szép szüléstörténetem sem kérdőjelezi meg az övét.

Mindkettő igaz lehet egyszerre.

És talán több helyet adhatnánk annak is, amikor valaki azt mondja:

nekem ez jó volt.

Az én életemben rengeteg dolog egyáltalán nem alakult harmonikusan. A várandósságom, a szülésem és az első időszak a kislányommal viszont valahogy igen.

És amikor visszanézek, eszembe jut az is, hogy akkor már körülbelül tíz év önismereti munka volt mögöttem. Évek terápiája, meditáció, energiamunka, aromaterápia és rengeteg belső munka.

Nem tudom, ezek mennyit számítottak abban, ahogyan a várandósságomat és a szülésemet megéltem...

Azt viszont tudom, hogy 35 évesen, egy idegen országban, saját orvos és megszokott biztonsági háló nélkül sem éltem meg magam elveszettnek vagy kiszolgáltatottnak.

Bíztam a testemben.

És hét évvel később már azt is gondolom, hogy ezt nem kell kisebbre vennem azért, mert valaki más története másképp alakult.

Ahogy egyikünknek sem kell szégyellnie az örömét, a sikerét vagy egy szép megélését csak azért, mert valaki más ugyanazon az életterületen fájdalmat élt át.

Egy órával a kislányom születése után bejött az anyósom a kórházi szobába.

Ránézett a babára, aztán rám, és az első mondata ez volt:

„Jó nagy ez a gyerek. Nem gondoltam volna, hogy elfér benned ekkora.” - majd ki is ment.

😂

Én pedig ott feküdtem, néztem a kislányomat, és már akkor megérkezett valami arról, hogy a saját örömünket néha nekünk kell teljes egészében megengednünk magunknak.

Boldog 7. születésnapot, Babszem. ❤️

A mai napig az egyik legszebb történetem az, ahogyan megérkeztél.

02/09/2026

Nevezheted karmának, sorsnak, univerzumnak, energiának, vagy egyszerűen az életnek.

Vannak témák, amik újra és újra visszajönnek az életünkbe. Más emberrel, más helyzetben, más történetben, de amikor egy kicsit mélyebbre nézünk, sokszor ugyanoda érkezünk.

Nekem is volt már olyan az életemben, amiről azt gondoltam: ezen én már dolgoztam. Ezt már értem. Ezt már meghaladtam. Aztán jött egy új helyzet, és egyszer csak ugyanaz az érzés volt bennem, amit már annyira jól ismertem.

Mert mindannyiunknak vannak témái. Az önszeretet. A saját értékünk. Hogy ki tudunk-e állni magunkért. Hogy meg merjük-e húzni a határainkat akkor is, amikor félünk attól, hogy ezzel elveszítünk valakit. Hogy mennyire akarunk megfelelni, mennyire akarjuk, hogy szeressenek, elfogadjanak, válasszanak minket. Hányszor tesszük még magunkat hátrébb csak azért, hogy egy kapcsolat megmaradjon.

És az élet ezeket a helyzeteket újra elénk rakja.

Jön valaki, aki mellett elkezded megkérdőjelezni magad. Jön egy kapcsolat, ahol észrevétlenül megint te alkalmazkodsz egyre többet. Egy helyzet, ahol érzed, hogy ki kellene állnod magadért, mégis összeszorul a gyomrod, amikor meg kellene szólalni. Vagy ott van előtted valaki, akinek egyszerűen képtelenség megfelelni, te pedig még mindig azon gondolkodsz, mit csinálhatnál egy kicsit jobban.

És ezek néha nagyon nehéz helyzetek.

Mert az élet nem mindig finoman nyomja meg a gombjainkat. Van, hogy pontosan oda nyúl, ahol a legérzékenyebbek vagyunk. És ilyenkor bennem is megjelent már a kérdés: hogy lehet, hogy ennyi év önismereti munka után ez még mindig itt van? Hogy kerülhettem már megint hasonló helyzetbe? Miért érint ez még mindig ennyire?

Aztán rájöttem, hogy talán rossz helyen kerestem a változást.

Mert régen lehet, hogy két évig maradtam benne valamiben, amit ma három hónap alatt felismernék. Régen húszszor próbáltam elmagyarázni, hogy mi fáj, ma sokkal hamarabb érzem, amikor már teljesen mindegy, hogyan fogalmazom meg. Régen automatikusan magamban kerestem a hibát. Mit csináltam rosszul? Mit kellett volna másképp? Mit tehetnék még?

És talán az egyik legnagyobb változás az, amikor már felmerül benned egy teljesen más kérdés is.

Én akarom ezt?

Én jól vagyok ebben?

Ez az ember, ez a kapcsolat, ez a helyzet jó nekem?

Mert nagyon sokáig tudunk azon dolgozni, hogy minket válasszanak. Hogy elég jók legyünk. Elég szerethetők. Elég türelmesek. Elég megértők. Közben pedig néha eszünkbe sem jut megkérdezni magunktól, hogy mi választjuk-e azt, amiért ennyire küzdünk.

Persze attól még fájhat. Ugyanúgy megérinthet, felidegesíthet, összezavarhat. Előjöhet ugyanaz a szorítás a mellkasban, ugyanaz a görcs a gyomorban, ugyanaz a régi félelem. Az évek óta tartó önismereti munka nem törli ki belőlünk az emberi érzéseinket.

Csak egy idő után hamarabb felismerjük őket.

Hamarabb észrevesszük, hogy megint magyarázkodunk. Megint bizonyítani akarunk. Megint túl sokat adunk. Megint várunk valamire, amiről belül már régóta tudjuk, hogy nem érkezik meg.

És egyszer csak ott van az a pillanat, amikor megállsz.

Ismered ezt az érzést. Ismered ezt a működést. Ismered azt is, hova szokott vinni.

És most már van választásod.

Szerintem ezért nem érdemes úgy nézni magunkra, hogy „Úristen, már megint itt tartok.” Lehet, hogy ugyanaz a téma jött vissza, csak te közben rengeteget változtál. Lehet, hogy régen évekre elvesztél volna benne, most pedig sokkal hamarabb visszatalálsz magadhoz. Hamarabb húzol határt. Hamarabb mondod ki, hogy ez neked már nem fér bele. És egyre kevésbé hagyod el saját magadat azért, hogy valaki más mellett maradhass.

Talán az élet újra meg újra felteszi nekünk ugyanazokat a kérdéseket, egészen addig, amíg egyszer más választ nem adunk rájuk.

És amikor ez megtörténik, érezzük a különbséget.

Ezt én már ismerem. Itt már jártam. Csak én már nem ugyanaz vagyok, aki akkor voltam.

30/08/2026

Amikor az ajtó már bezárult, de te még mindig kopogtatsz.

Talán az egyik legnehezebb kapcsolati helyzet az, amikor valaki soha nem mondja ki, hogy már nem szeretne igazán kapcsolódni hozzád.

Nem történik nagy összeveszés.
Nincs egyértelmű elutasítás.
Nincs lezárás.

Csak valami megváltozik.

Ritkábban keres. Kevésbé kíváncsi rád. Már nem kezdeményez úgy, mint korábban. A válaszok rövidebbek, a találkozások egyre nehezebben jönnek össze, és valahogy mindig te vagy az, aki újra megpróbál közelebb menni.

És mivel soha nem kaptál egy egyértelmű nemet, marad benned egy kis rés.

Hátha csak sok dolga van.
Hátha nehéz időszaka van.
Hátha most nekem kellene többet adnom.
Hátha ha figyelmesebb vagyok, megértőbb, elérhetőbb, segítőkészebb, akkor visszakapom azt a kapcsolódást, ami régen megvolt.

És egyszer csak azt veszed észre, hogy miközben a másik egyre kevesebbet tesz bele, te egyre többet.

Többet keresed.
Többet adsz.
Többet alkalmazkodsz.
Többet magyarázol meg helyette.

Mintha azzal próbálnád visszahozni a közelséget, hogy még értékesebbé, még szerethetőbbé, még fontosabbá teszed magad számára.

A bizonytalanság nagyon erősen tudja aktiválni bennünk a kapcsolódás iránti vágyat. Főleg akkor, ha valamikor megtanultuk, hogy a figyelemért, szeretetért vagy közelségért tenni kell.

Ilyenkor könnyű még erősebben kopogtatni.

Pedig néha érdemes a saját erőfeszítéseink helyett egy pillanatra a kölcsönösséget nézni.

Keres engem?

Kíváncsi rám?

Kezdeményez?

Teszi bele az idejét és az energiáját?

Érzem, hogy ő is szeretné ezt a kapcsolatot?

Vagy már régóta én tartom életben kettőnk helyett?

Mert vannak ajtók, amelyek előtt nagyon sokáig tudunk állni, ha arra várunk, hogy valaki végre kimondja: nem fogom kinyitni.

Pedig néha maga a kapcsolat változása már megadta a választ.

És lehet, hogy a legfontosabb mozdulat ilyenkor az, hogy abbahagyjuk a kopogtatást.

Nem haragból.

Nem büntetésből.

Egyszerűen észrevesszük, hogy régóta csak mi állunk az ajtó előtt.

És elindulunk onnan, ahol a kapcsolódásért folyamatosan küzdenünk kell, egy olyan irányba, ahol valaki a másik oldalról is nyúl a kilincsért.

29/08/2026

Évekig éltem Kanadában, ezért van összehasonlítási alapom abban, mennyire másképp tud működni a nők közötti támogatás két különböző kultúrában.

Kanadában rengetegszer láttam, ahogy nők segítettek nőknek, anyák más anyáknak. Nem kellett hosszasan bizonygatni, hogy valaki valóban rászorul-e a segítségre. Vittek ételt, gyerekruhát, bútorokat, felajánlották az idejüket, elmentek egymásért, segítettek akkor is, amikor az némi kényelmetlenséggel járt.

És ugyanezt láttam a vállalkozások világában is.

Ott régóta kultúrája van annak, hogy tudatosan támogass helyi, kis- vagy női tulajdonú vállalkozásokat. Hogy ha valaki a környezetedben létrehoz valamit, akkor odamész, kipróbálod, vásárolsz tőle, ajánlod másnak.

Amióta hazaköltöztem Magyarországra, ezen a területen egészen más tapasztalataim vannak.

Természetesen vannak kivételek. És szerencsére én is ismerek olyan nőket, akik őszintén támogatnak más nőket, kíváncsiak rájuk, elismerik őket, és nem érzik úgy, hogy a másik sikere bármit elvenne az övékből.

De sokkal több rivalizációt, összehasonlítást és csendes figyelgetést látok, mint amit Kanadában tapasztaltam.

Különösen érdekes ezt most vállalkozóként megélni.

Ki mit csinál.
Mennyit hirdet.
Honnan van rá pénze.
Ki készíti a tartalmait.
Honnan vette az ötletét.
Milyen módszert használ.
Mennyire mehet neki jól.

És amikor valaki elkezd láthatóbbá válni, nagyon gyorsan megszületnek a magyarázatok is.

*Biztos van mögötte valaki.*

*Biztos rengeteg pénze van.*

*Biztos támogatja a férje vagy a párja.*

*Biztos van egy másik munkája.*

*Biztos marketingese van.*

*Biztos egy ügynökség csinálja neki.*

És egyre többet gondolkodom azon, hogy ezek a történetek néha talán nem is a másikról szólnak.

**Hanem arról, hogy nekünk mit kellene éreznünk, ha nem gyártanánk le őket.**

Mert az idegrendszerünknek sokkal kényelmesebb lehet azt mondani:

*„Persze, neki könnyű, mert…”*

mint ott maradni annál a lehetőségnél, hogy:

*„Lehet, hogy ez az ember egyszerűen elképesztően sok munkát tett ebbe.”*

Mert az utóbbi óhatatlanul közelebb visz saját magunkhoz is.

Ahhoz, hogy én mennyi energiát teszek abba, amit szeretnék.

Mennyire merem megmutatni magam.

Mennyire vagyok kitartó akkor is, amikor még semmi nem igazolja vissza, hogy ennek lesz eredménye.

És mit érzek akkor, amikor valaki mellettem elkezd növekedni.

Én is kaptam már kérdéseket arról, hogy ki csinálja a marketingemet, a videóimat vagy a tartalmaimat. És szeretném ezt nagyon különválasztani: voltak olyan nők is, akik egyszerűen, nyíltan, őszinte érdeklődéssel megkérdezték:

*„Figyelj, neked ki csinálja ezt? Van marketingesed vagy ügynökséged? Mert nagyon jól néz ki.”*

És erre ugyanolyan nyíltan válaszoltam:

Köszönöm. Én csinálom.

Nekem pontosan ez lenne a lényeg.

**Kérdezzük meg egymást.**

Mert óriási különbség van aközött, hogy kíváncsi vagyok rád, ezért kérdezek — vagy már megírtam magamban a történetedet, és ahhoz keresek bizonyítékokat.

Az egyik kapcsolódás.

A másik feltételezés.

Az én történetem például sokkal kevésbé izgalmas, mint bármelyik verzió, amit kívülről hozzá lehetne képzelni.

Nincs mögöttem ügynökség.

Nincs marketingcsapatom.

Nincs valaki, aki helyettem felépíti ezt.

A honlapomtól a videóimon, a szövegeimen és a hirdetéseimen át az adminisztrációig, a szervezésig és magukig az eseményekig rengeteg mindent én csinálok.

Voltak hetek, amikor este leültem dolgozni, és hajnalban még mindig a gép előtt ültem. Aztán néhány óra múlva felkeltem, vittem a gyerekemet iskolába, és folytattam tovább.

Persze ezt nem látja senki egy Instagram-videón.

Ahogy én sem látom, mi van egy másik ember eredménye mögött.

És talán éppen ezért kellene egy kicsit kevesebbet találgatnunk egymás életéről.

Ha érdekel, kérdezd meg.

Ha inspirál, mondd el.

Ha tetszik, amit létrehozott, támogasd.

Ha hasonló területen dolgoztok, attól még nem lettetek automatikusan versenytársak.

És ha egy másik nőnek valami éppen jól megy, attól neked nem jut kevesebb.

Sokat beszélünk mostanában arról, hogy *women support women*. Nekem ennek az igazi jelentése azokban a helyzetekben mutatkozik meg, amikor látjuk, hogy egy másik nő növekszik, láthatóbbá válik, sikerül neki valami, amire talán mi is vágyunk.

Mit indít el bennünk?

Tudunk kíváncsiak lenni rá?
Tudunk örülni neki?
Meg tudjuk kérdezni, hogyan csinálta?
Tudunk tanulni tőle?
Tudjuk támogatni?

Vagy szükségünk van egy történetre arról, hogy neki miért volt könnyebb?

27/08/2026

17 évig dolgoztam a beauty iparágban. Közben 16 éve ment mellettem egy másik történet is, sokkal csendesebben.

Önismeret, saját folyamatok, képzések, workshopok, külföldi tanulás, újabb és újabb módszerek. Évekig ez volt az a része az életemnek, amit leginkább magamért csináltam. Sokáig szerintem senki nem gondolta körülöttem, hogy egyszer ebből fogom felépíteni a következő karrieremet.

Én viszont egyre inkább tudtam.

Rengeteg pénzt költöttem tanulásra. Annyit, amiből most valószínűleg egy egészen szép autó állhatna a ház előtt. 😄 Voltam képzéseken itthon és külföldön, tanultam angolul, utaztam érte, próbáltam, kerestem, és közben folyamatosan alakult az is, hogyan szeretnék én emberekkel dolgozni.

40 felett pedig eljött az ideje annak, hogy az, ami addig mellékvágányon futott, végre megkapja a főszerepet.

Saját vállalkozást építeni egyedülálló anyaként eddig minden volt, csak romantikus vállalkozói sikersztori nem. 😄

Én találom ki. Én szervezem. Én kommunikálom. Én tanulom meg azt is, amihez korábban semmi közöm nem volt. Én teszem bele a pénzt. Én rontom el. Én javítom ki. Én találom ki újra, amikor valami nem működik.

És közben egy olyan légzésterápiás és szomatikus irányt próbálok itthon felépíteni, amire néha még azt sem tudják az emberek, mit kellene beírniuk a Google-be, hogy megtalálják. 😄

Lehetne ennél egyszerűbb dolgot is csinálni.

De 42-höz közeledve egyre kevésbé érdekel az egyszerűbb út, ha nem az enyém.

16 év kellett hozzá, hogy mindaz, amit eddig magamban építettem, egyszer csak munkává, vállalkozássá és saját szakmai úttá álljon össze.

Már pontosan tudom, mit akarok felépíteni.

Kinda chic. ✨

Part II.

26/08/2026

Idén nyáron végre volt időm olyan dolgokat is kipróbálni, amelyek már régóta érdekeltek.

Például az ismerkedős rendezvényeket. 🙂

Soha életemben nem voltam sem társkereső, sem singles, semmilyen szervezett ismerkedős eseményen. Sem Magyarországon, sem külföldön.

Úgyhogy idén úgy döntöttem, megnézem, milyen ez a világ a valóságban.

És ha már megnézem, akkor rendesen. 😄

Elmentem szinte minden olyan típusú eseményre, amit találtam, ami nagyjából az én korosztályomat célozta. Voltam gyönyörű helyszínen magasabb belépővel, lazább rendezvényen, teljesen magyar és nemzetközi közegben is. Volt, ahol huszonévestől 50+ korosztályig mindenki megfordult, és volt kifejezetten 35–50 közöttieknek szervezett esemény is.

Nagyon vegyes tapasztalataim lettek, de egy dolgot rögtön az elején leszögeznék:

**szerintem ezek a rendezvények nagyon jók.**

Már önmagában az, hogy valaki megszervez egy estét, ahová emberek azért mennek el, mert szeretnének új emberekkel találkozni, szerintem sokkal több lehetőséget ad a valódi kapcsolódásra, mint amikor mindenki otthon ül és jobbra-balra húzogat egy applikációban.

És mivel kíváncsi voltam, rengeteg embert kérdezgettem is.

Férfiakat és nőket. Először vannak-e itt, rendszeresen járnak-e, milyen más eseményeket próbáltak, használnak-e társkereső alkalmazásokat, mik a tapasztalataik.

Ez természetesen nem kutatás és nem reprezentatív statisztika. Néhány nyári este és az én személyes tapasztalatom.

Azt vettem észre, hogy akik járnak ilyen rendezvényekre, közülük sokan rendszeresen mennek többféle eseményre is. Akik először voltak, többen nemrég jöttek ki egy kapcsolatból, és most kezdtek újra nyitni az ismerkedés felé.

A teljesen magyar és a nemzetközi közeg között én éreztem különbséget.

A nemzetközi rendezvényeken valahogy lazábbnak, nyitottabbnak éltem meg az embereket. A teljesen magyar eseményen számomra több volt a feszültség, és az alkoholfogyasztás is látványosan nagyobb volt.

De az egész nyár egyik legérdekesebb tapasztalata mégis az lett, hogy **a legtermészetesebb kapcsolódásaim egyetlen ilyen rendezvényen sem férfiakkal kezdődtek.**

Nőkkel néztünk össze.

Velük volt meg először a szemkontaktus. Bemutatkoztunk. Együtt mentünk limonádéért. Leültünk valahová.

És szinte egyszer sem arról kezdtünk beszélni, hogy:

Miért vagy itt?
Mióta vagy egyedül?
Miért nincs párod?
Kit keresel?

Egyszerűen beszélgettünk.

Arról, ami éppen történt. A helyről. Az emberekről. A hangulatról. Nevettünk. Figyeltünk egymásra.

Jelen voltunk.

Két ilyen teljesen véletlen női kapcsolódás pedig meg is maradt. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, voltunk már együtt más programokon is, és mondhatni barátság alakult ki közöttünk.

Aztán ahogy telt az este, lement a nap, oldódott a társaság, egyre több férfi is odajött hozzánk.

„Ti barátnők vagytok?”
„Testvérek vagytok?”
„Együtt érkeztetek?”

Pedig lehet, hogy alig egy órája ismertük egymást.

Amikor férfiak odajöttek, nyitottunk feléjük. Nem maradtunk a saját kis körünkben, a testbeszédünk sem zárt be, külön is beszélgettünk velük.

Mégis sokszor néhány kérdés után elfogyott a beszélgetés.

„Először vagy itt?”
„Szoktál ilyen helyekre járni?”
„Kivel jöttél?”

Aztán továbbmentek.

És itt kezdett el az egész szakmailag is érdekelni.

Mert figyeltem egy másik jelenséget is.

Sokan később érkeztek. Mintha könnyebb lenne akkor belépni, amikor már tele van a hely.

Mások először ittak egy-két italt, és utána kezdtek könnyebben körbenézni, szemkontaktust teremteni, odamenni valakihez vagy táncolni.

És azon gondolkodtam:

**mi lenne, ha az ismerkedős rendezvényeken nemcsak lehetőséget teremtenénk a kapcsolódásra, hanem egy picit segítenénk az embereket megérkezni is bele?**

Mert egy olyan embernek, akinek már önmagában feszültséget okoz belépni egy terembe tele idegenekkel, nem feltétlenül könnyebb attól, hogy rögtön leültetjük egy nyolcfős asztalhoz egy társasjátékkal.

A játékok, kártyák, kérdezz-felelek szerintem szuperek.

De előtte lehetne valami egészen más is.

Öt-tíz perc.

Egy kis megérkezés.
Figyelem a testre.
Talpak a földön.
Néhány lassú mozdulat.
Körülnézni a térben.
Észrevenni, hogy kik vannak körülöttünk.
Egy nagyon egyszerű, játékos szemkontaktus-gyakorlat.

Semmi nagy önismereti munka.

Csak egy kis segítség ahhoz, hogy a testünk is megérkezzen oda, ahová mi már megvettük a belépőjegyet. 🙂

Mert lehet, hogy nem azzal van a baj, hogy az emberek nem akarnak kapcsolódni.

**Lehet, hogy nagyon is akarnak. Csak előbb egy kicsit biztonságosabbá kell váljon számukra maga a kapcsolódás.**

És ezért, minden vegyes tapasztalatom ellenére, én nagyon örülök, hogy vannak ezek az események.

Sokkal inkább találkozzunk egymással élőben.

Nézzünk fel a telefonból. Legyen szemkontaktus. Beszélgessünk. Legyen néha kínos. Legyen olyan beszélgetés is, ami három perc után véget ér.

Mert aztán egyszer csak lesz egy, ami nem ér véget.

Lehet, hogy egy férfival.

Lehet, hogy egy nővel, akivel később barátok lesztek.

De ahhoz először el kell menni otthonról.

25/08/2026

A következő Silent Sessionök, workshopok és retreat-ek folyamatosan érkeznek. 🎧

Iratkozz fel a várólistára, és értesülj elsőként az új időpontokról és helyszínekről.

🔗 Feliratkozás a linken a kommentben.

24/08/2026

Ha 10 évvel ezelőtt valaki megmutatja nekem, hogyan fog kinézni az életem 40 felett, valószínűleg elég nagyokat néztem volna.

Nem pontosan ezt terveztem.

Nem terveztem válást, egy másik kontinensről hazaköltözést egy gyerekkel, teljes újrakezdést, és azt sem, hogy egyszer majd saját vállalkozást építek Magyarországon.

Az elmúlt években viszont egyre kevésbé érdekelt, hogyan „kellett volna” alakulnia az életemnek, és egyre jobban az, hogy én hogyan szeretném élni.

A párkapcsolataim nagyon sokáig elképesztően sok helyet foglaltak el az életemben. Sokszor többet, mint én saját magam.

A válásom után ezért tudatos döntés volt, hogy nem a következő kapcsolat keresésébe teszem az energiámat. Magamba tettem. Az önismeretembe, a munkámba, a tanulásba, az új életembe és abba, hogy végre kiderítsem, milyen az, amikor nem valaki mellett próbálom megtalálni a helyemet, hanem beleállok a sajátomba.

Közben egyedül nevelek egy háromnyelvű, kettős állampolgár kislányt, próbálom megtartani mindazt a nemzetközi világot, ahonnan jövünk, és ugyanilyen büszkén viszem tovább azt is, ahonnan én jövök.

A kisvárosi családomat. A gyökereimet. A 87 éves nagymamámat, aki még mindig olyan természetességgel éli az életét, hogy néha szerintem mindannyiunknál jobban csinálja. 😄

Ma már az újrakezdésre sem úgy nézek, mint valamire, ami azért történt, mert valami nem sikerült.

Szerintem az újrakezdés egy skill.

Felállni. Újratervezni. Megváltoztatni a véleményedet. Kinőni dolgokat. Otthagyni azt, ami már nem te vagy. És nem szégyellni, ha az életed 40 felett egészen máshogy néz ki, mint ahogy 25 évesen elképzelted.

Az enyém biztosan máshogy néz ki.

És most először nem is szeretném másképp.

Kinda chic. ✨

Part II hamarosan.

Cím

Budapest

Weboldal

https://www.biztonsagoslegzesterapia.hu/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Lévai Orsi - Belső Biztonság új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Szeretnéd, hogy a(z) vállalkozásod elsőként szerepeljen az Egészség és Szépség üzlet tematikájú vállalkozások között Budapest városában?

Megosztás

Kategória

Egészség/wellness oldal