02/09/2026
Olyan, mintha Dorothy lennék az Ózból.
Örömmel mentem a sárga köves úton… Aztán egyszer csak elfogyott előttem.
Nagyon sok belső folyamaton mentem végig. Borzasztóan sok mindent feloldottam magamban. Rengeteg dolog megváltozott bennem, mégis azt vettem észre, hogy közben felépítettem magamnak egy újabb, saját börtönt. És nem találtam belőle a kiutat.
Azt már felfedeztem, hogy másfelé vezet az utam. Kicsit sokat mentem körbe-körbe – de ezt nem bánom. Csakhogy az új út még nem jelent meg előttem.
Vagy csak én nem látom tisztán?
Régen, amikor ilyen helyzetbe kerültem, volt egy végső „megoldásom”: legfeljebb eldobom az életem. Meghalok, és ennyi. Akkor majd minden könnyebb lesz.
Talán az Univerzumot fenyegettem azzal, hogy vagy csinál valamit, vagy megölöm magam. Hát, nem ijedt meg. Nem rohant a segítségemre.
Évekkel később, százszor tudatosabban, már nem ezzel fenyegetőzöm. Csak elmegyek a teljes enerváltságig. Közben pontosan tudom: akkor fog bármi megváltozni, amikor én azt választom, hogy felállok.
Csak éppen nincs kedvem felállni.
Térden állva várom, hogy az Univerzum egyszer csak felkapjon és talpra állítson. Tudom, hogy nem fog eljönni értem – mégis van bennem egy rész, amelyik tovább várja.
És milyen abszurd: a saját magam köré húzott szögesdróton térdelek. Látom, hogy csak el kellene indulnom, mégis fetrengek rajta egy kicsit tovább.
Mert kicseszett módon szívós vagyok.
Mikor jön el a megengedésem?
Amikor már elég mélyen szétvagdalt a szögesdrót.
Amikor már mindent megpróbáltam.
Mert kitartónak kell lenni. Hajtani kell. Menni kell. Szenvedni kell.
De miért is?
Mert ezt láttam. Ezt tanultam.
„Ami nem öl meg, az megerősít.”
És ezzel tulajdonképpen megérkeztünk az egyik legalapvetőbb sémámhoz:
Ha nem haltam bele, akkor még nincs elég baj.
Ezért teremtek halálig menő történeteket. Ezért csak akkor változtatok, amikor már majdnem belehaltam az előző választásomba. Mert akkor végre biztos lehetek benne, hogy erős vagyok. Hogy eléggé küzdöttem. Hogy jogom van valami mást választani.
Nagyjából két és fél napja alszom. Alig tudtam kikelni az ágyból, és az erőtlenségemben csak annyit tudtam mondani: olyan, mintha végelgyengülésem lenne.
Ismét elmentem a végsőkig, hogy aztán újra feltámadhassak.
És most talán megláttam az egyik legmélyebben rögzült működési mintámat:
Csak akkor ismerhetek el bármit, ha majdnem belehaltam.
Csak akkor engedhetek meg magamnak valami mást, ha már halálosan rosszul vagyok. Csak akkor választhatok új utat, ha a régibe már majdnem belehaltam.
A szüleim is így választottak. Meghaltak.
Én pedig továbbvittem a mintát: az elismerés csak a halál után jár. Valami más csak akkor kezdődhet el, ha az előzőbe előbb bele kell halni.
Pedig lehet, hogy nem kell mindig a végsőkig menni.
Lehet, hogy nem kell megvárnom, amíg teljesen szétvagdal a szögesdrót.
Lehet, hogy nem attól vagyok erős, hogy mindent túléltem.
Lehet, hogy az erő most éppen az, hogy hamarabb felállok.
És talán az új út nem akkor jelenik meg, amikor már majdnem meghaltam – hanem abban a pillanatban, amikor végre megengedem magamnak, hogy szenvedés nélkül is választhassak.
…és nagyon sok embernek ez a működési mintája.
Te is csak akkor engeded meg magadnak a változást, amikor már szinte belehaltál abba, amiben vagy?
