01/09/2026
Hát, gyerekek, ha a családomnak azt mondom egy hónapja, hogy az év legjobban várt nyaralására BUDAPESTRE megyünk, valószínűleg azonnal rám hívják a sárga kocsist, és elvitetnek a diliházba. 😂 A lányom hangjában éreztem a visszafojtott, fuldokló röhögést, a férjem meg olyan fejet vágott, mintha közöltem volna, hogy mától csak fényevők és absztinensek vagyunk. De a túlterhelt idegrendszerem nagy úr, a FB meg addig dobálta a hangulatos faházas hirdetést, míg bedurrant az agyam, és rányomtam a foglalásra. És tudjátok mit? Életem legjobb 4 napja volt! Bár az odaút és az első este alapján fixen hittem, hogy az „Istenek így szívatnak titeket” című rejtett kamerás reality show főszereplői lettünk.
Szóval péntek reggel katonás rendben elindultunk. Én úgy pakoltam, mint aki világvége-túlélőtúrára megy: a kutyának és nekünk is megvolt minden az űrutazáshoz is. Már pontosan az út felénél járhattunk, mikor a férjem hanyagul megszólal: „Na és AZT a táskát betetted?” ...Na, abban a pillanatban megállt bennem az ütő. Azonnal beugrott a kép, ahogy az a nyomorult táska otthon, az egyik széken magányosan és büszkén pihen, teljesen elkülönítve a többitől. Újratervezés, satufék, visszafordulás! De mivel muszáj volt pozitívnak maradni, rávágtam: sebaj, legalább Molly kutya a megszokott otthoni luxusbokránál intézhette a folyó ügyeit, megérte a plusz 50 kilométer! 😂
Elindultunk másodszor is, de hogy a sors nehogy unalmasnak találja a forgatókönyvet, rögtön belefutottunk egy combos baleseti dugóba. Mentünk egy métert, álltunk öt percet. Újabb méter, újabb ima. Ez így ment egy jó fél órán keresztül. Menet közben már a hisztérikus nevetés határán írtam a lányoméknak, hogy: „Majd meséljétek el, milyen volt a nyaralás, mert mi a büdös életben nem érünk oda, maximum itt vetünk véget a pályfutásunknak”.
Később ugyan – és jópár ősz hajszállal gazdagabban –, de megérkeztünk! Molly ekkorra már teljesen kész volt idegileg, úgy nyüszögött a kocsiban, mintha a vágóhídra vittük volna, és az életéért könyörgött, hogy menjünk haza. Mi meg ott dekkolunk a recepción, ahol a recepciós lány azzal indított, hogy na és mikor akarjuk kifizetni a fennálló részt? Mondom, drága csillagom, ez már vagy két hete le van rendezve. Nézi a gépét: nem találja. Már épp bányásztam elő a telefonomat az utolsó csepp energiámmal, hogy az arcába toljam a banki bizonylatot, amikor hirtelen – csodák csodájára! – meglett az összeg. De a kálvária nem ért véget: közölték, hogy kulcsot majd csak akkor kapunk, ha megérkezik a család többi tagja is, meg amúgy sem tudják, ki van-e már takarítva. Mondom mi van?! Két különálló, független házunk van, miért kellene bárkire is várnom, és egyáltalán hogyhogy délután 5 órakor nincs kitakarítva egy ház, ami 4-től foglalható?! Szerintem láthatták a fejemet, mert a recepciósnak valószínűleg lepergett az élete a szeme előtt, úgyhogy hirtelen mégiscsak materializálódott egy kulcs. Gyorsan elbarikádoztuk magunkat a kicsi faházikóban. A kutya persze továbbra is szirénázott, én meg már a sírás és a öngyilok határán egyensúlyoztam az idegtől.
Végre befutottak a gyerekek is, úgyhogy eljött a megváltó vacsora ideje, elindultunk enni. Jön a pincér, arcán a vendéglátás összes büszkeségével, és elénk rakja... az angol étlapot, mert a magyart nem találja! 😂 Mondom semmi gond, mindazok után, ami mögöttünk van, ez már tényleg csak a habcsók a szarkupac tetején. Kértünk inni, és jeleztem, hogy a kaját is kiválasztottuk (lefordítottuk magunknak, na), mire közölte, hogy azt majd csak a második körben, ha visszajön. Biztos otthon maradt a tolla, vagy nem akarta túlterhelni a memóriáját, de sebaj. Jön a második kör, a fiúk rendelnek, a pincér körmöl, majd 2 perc múlva lohol vissza: „Sajni, az ma nincs.” Okés, akkor újratervezés, valami más. Újabb 3 perc múlva megint jön, mint a rossz pénz: „Sajni, amit a lányuk kért, az sincs.” Itt már konkrétan dőltünk a röhögéstől a családdal, és mondtuk, hogy ha ez így megy tovább, kérünk egy kis zsírt meg kenyeret, az talán akad a spájzban, vagy legfeljebb legelünk a kertben.
Végre kihozzák a kajákat, a család boldogan falatozik, az én tányérom meg sehol. Egyszer csak felbukkan egy pincércsaj egy hatalmas cigánypecsenyével: „Ugye ezt nem önök kérték?” Hát rohadtul nem, köszi! Mi csak várunk, viccelődünk, a többiek meg olyan bőséges, gigantikus adagokat kaptak, hogy a vacsora felénél már szinte teljesen teli voltak, én meg még egy árva morzsát sem láttam. A gyerekek már konkrétan azon tanakoztak, hogy na, anyának bőségesen marad kaja, hogyan fogják nekem a tányérjaikról összelegózni és elcsomagolni a rántott hús és a köret maradékait, hogy anya se haljon éhen a nagy családi wellnessen. 😂 Már a vacsora végén jártunk, a többiek épp büfiztek, mikor végre arra tévedt a pincérünk, és finoman szóltunk, hogy azért én is megkóstolnám a konyha főztjét, ha nem muszáj a maradékból élnem. Meglett a zseniális magyarázat is: „Jajj, elnézést, elfújta a szél a cetlimet a konyhán!” 💨 Persze, a konyhán mindig tombol a hurrikán, ez köztudott.
Végül teli hassal elindultunk vissza a házunkhoz, és Molly is kezdett végre belenyugodni a sorsába. Na de hiába cipeltem el neki otthonról a saját luxuságyát, az egész éjszakát az én ágyamban töltötte. Úgy aludtam egész éjjel, mint akit tetőtől talpig begipszeltek egy múmia-pózba, mozdulni sem mertem, mert tudtam, ha megrezdülök, a kutya újra rákezd a nyöszörgésre, én meg ott helyben eret vágok egy tompa kanállal.
Aztán ahogy ott feküdtem mozdulatlanul a sötétben, a kutyám fülbemászó szuszogását hallgatva, hirtelen belém hasított a spiri megvilágosodás. ✨ Az univerzum nem szívatni akart minket ezzel a komplett katasztrófafilmbe illő nappal. Dehogy! Kaptunk egy kőkemény, gyorstalpaló leckét az ELENGEDÉSBŐL. Mert mi kell egy teljesen szétzilált, túlterhelt idegrendszernek? Az, hogy a merev tervek és az állandó kontroll-kényszer látványosan darabjaira hulljanak. Az univerzum addig dobálta elénk a káoszt – az otthon hagyott táskát, a dugót, az eltűnt pénzt, az angol nyelvű gasztrotúrát, a szélfútta konyhai cetlit és a majdnem-maradékevős vacsorát –, amíg teljesen fel nem adtuk az ellenállást, és el nem kezdtünk végre tiszta szívből, könnyezve RÖHÖGNI. Mert a gyógyulás ott kezdődik, amikor a bosszankodás helyett már csak körberöhögöd a sorsodat. Néha teljesen el kell veszíteni a fonalat ahhoz, hogy megtaláld a belső békédet (és a vacsorádat).
Szóval Budapest, imádtunk, a spirituális leckét egy életre megtanultuk, de a cetlikre legközelebb azért tegyetek egy rohadt nagy nehezéket! 🌲🐕❤️
Légy jó magadhoz ma is!
fénykép: internet
