11/08/2026
Ezt a történetet most szeretném megosztani veletek. ❤️
Nagyon régóta követem Fanni történetét, és most először éreztem azt, hogy nem szeretném csak csendben olvasni.
Egészségügyi szakemberként nap mint nap találkozom betegséggel, fájdalommal, kiszolgáltatottsággal és azzal a hatalmas küzdelemmel, amit egy hosszú betegség végigélése jelent. De vannak történetek, amelyek valamiért különösen mélyen megérintenek.
Fanni története ilyen.
Amit átélt, ahonnan indult, és ahogyan a legnehezebb helyzetekben is keresi azt, ami továbbviszi, számomra az emberi erőről szól. Arról, hogy néha egy emlék, egy illat, egy mozdulat, egy alkotás, egy étel vagy akár egy régi ébresztőóra is lehet kapaszkodó.
És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit a gyógyulás és a rehabilitáció során is megtanulunk: nem mindig az a cél, hogy minden olyan legyen, mint régen. Néha az a cél, hogy megtaláljuk azt, amihez még tudunk kapcsolódni, és abból építsük fel újra önmagunkat.
Fanni története arra emlékeztet, hogy még a legnehezebb élethelyzetben sem szabad elhinni, hogy ahol most vagyunk, az biztosan a végállomás.
Olvassátok el az írását. ❤️
Talán valakinek éppen ez a történet lesz ma az a kis kapaszkodó, amire szüksége van.
Az előző posztomban azt írtam nektek:
„Elég találni valamit, amihez vissza tudsz nyúlni. Valamit, amihez közöd van. Valamit, ami egy kicsit visszahoz önmagadhoz.”
Ma szeretném elmesélni nektek, hogy nekem mi az a kapaszkodó, amit sem a trauma, sem a kirekesztettség, sem az utcai létezés, és semmilyen betegség nem tudott elvenni tőlem...
Amikor pici voltam, imádtam azokat a hétvégéket, amikor kettesben voltunk otthon Édesanyámmal. Én játszottam, ő főzött, és a házat megtöltötte a nyugalom illata. Ennek az idillnek sajnos korán vége szakadt, korán elkerültem otthonról: először a nagyapámhoz, majd amikor ott tarthatatlanná és veszélyessé vált a helyzet, úgy döntöttem, inkább az utcát választom...
Két évig éltem az utcán. Onnan jártam iskolába... és ezt akkor igyekeztem a legnagyobb titokban tartani, egyrészt mert azt gondoltam, hogy az én hibám és rettenetesen szégyeltem, másrészt mert rettegtem attól, hogyha kiderül, akkor valamilyen intézetben kötök ki... emberek között. Az utcán legalább biztonságban éreztem magam...
Édesanyámtól három dolgot kaptam útravalóul, amikbe a legkeményebb fagyokban is belekapaszkodtam:
Egy ébresztőórát, hogy ne késsek el az iskolából, bárhol is alszom.
És két idézetet: „Tetteink a múltból mindig követnek bennünket, és amik voltunk, abból válunk azzá, amik leszünk…”
„Mindenkinek kötelessége, hogy önmagához mérten a legnagyobb legyen.”
Minden áldott nap felhúztam az ébresztőórát és bementem az iskolába, mert azzal egy kicsit olyan volt, mintha Édesanyám lenne velem. Nagyon hiányzott...
A hétvégéken pedig néha eljutottam a drága Nagymamámhoz, aki nem tudta, hogy az utcán lakom. Nála kádban fürödhettem, és ott is mindig valami különleges, finom étel várt. Gyakran együtt főztünk. Csend volt és meleg. Igazi meleg...
Mielőtt az egyetemre kerültem, bennem is ott volt a düh, a fájdalom és a kilátástalanság. Mégis volt egyetlen gondolat, ami megmentett attól, hogy végleg elveszítsek mindent:
Nem hittem el, hogy az a nyomorúság egy állandó állapot.
Ez a legfontosabb, amit át szeretnék adni nektek. Bármilyen mélyen is vagy, az a helyzet csak egy átmenet! Mindannyian hozzunk magunkkal utakat, lehetőségeket, gyökereket... Aki szerencsés, annak a nyilvánvaló, sima út a legjobb. De ezek a gyökerek akkor is ott vannak, ha nem vagyunk szerencsések, csak ilyenkor magunknak kell utat tisztítanunk a bozótosban, saját magunknak és sokszor ezzel másoknak is... ami egy csodálatos lehetőség és ajándék.
Nekem az alkotás és a főzés volt ez a megtisztított út.
A főzés jelentette azt a nyelvet, amivel örömet és szeretetet tudtam adni másoknak, és amiből én magam is erőt merítettem. Ugyanolyan szeretettel főztem a punk haverjaimnak az utcán, mint később Olaszországban a gazdag pasimnak, vagy most a saját családomnak. Mert ételt adni mindenhol ugyanazt a melegséget adja a léleknek.
Évekkel később, amikor a lányom 3 éves volt, nagyon csórók voltunk. De szerettem volna élményt adni neki, elvinni nyaralni. Ezért jelentkeztem önkéntesnek az akkor második éves Bánkitó Fesztiválra.
Kiderült, hogy ott úgy tudom a legtöbbet tenni a közösségért, ha én főzök a stábra. Az 50 fővel induló csapat a végén napi 500 fősre duzzadt, de én szívvel-lélekkel csináltam. És igazából belegondolva közvetve vagy közvetlen nagyon sokat köszönhetek ennek a fesztiválnak, amibe bő másfél évtizedig bele tettem azt ami én vagyok...
Amikor a betegágyon fekszem a kemoperfuzió után, vagy amikor a fájdalom ellenére lépek egyet előre, mindig ezekhez a gyökerekhez nyúlok vissza.
Mindenki hoz magával valamit. Egy emléket, egy illatot, egy mozdulatot, egy kézműves tevékenységet... ..egy ébresztőórát, amiért érdemes felkelni.
Még a legkilátástalanabb, leghidegebb éjszakán is van egy kivezető út. Csak el kell hinned, hogy ahol most vagy, az nem a végállomás.
***
Ha szeretnéd támogatni az utam, egy megosztás is sokat segít, hogy minel több emberhez eljusson a történetem... mert azt gondolom, hogy ez sajnos nem csak az én történetem...
Amennyiben módodban áll, anyagi segítségnek is örülünk a németországi élethosszabbító kezeléseim fedezésére.
Részletek az adományozáshoz:
NÉV Kelemen András
HUF: 12600016-12812872-10048938
EUR: BE51967649182162
A közleménybe kérlek írjátok bele: "Adomány Dömötör Fanninak"