08/06/2026
Ma délelőtt Lynne McTaggart The Field című programjaról készült CD-ket hallgattam, amiket még Kaliforniában ajándékozott nekem egy barátnőm; tehát ezeket 2009-ben futtattam nagyon sokszor, és emlékszem teljesen a hatásuk alá kerültem. Nem tudom Ti hogy vagytok ezzel, de én imádok elkalandozni az Univerzumnak azon bugyraiban, amelyek kívül vannak a megszokott ösvényeken, amelyen megmagyarázhatatlanok és titokzatosak, és amelyek olyan utazásokra invitálnak, amelyek jócskán a komfortzóna határain túl vannak.
Szóval ebben a programban az író a The Field című könyvéről beszél, és arról az útról, amelyet bejárt ahhoz, hogy megírhassa. Magyar kiadásban is megjelent Az Energiamező címmel.
Ebben a programban taglalják hosszasan azokat a furcsa jelenségeket, mint pl az anyag parányi részecskéje, az elektron, ami egyidőben létezik az összes lehetséges mivoltában egészen addig, amíg valaki le nem méri vagy meg nem figyeli. Ez a megfigyelés pedig olyan hatással van rá, mintha belefagyna az időbe és térbe.
Én nem vagyok fizikus vagy kvantumfizikus, és lehet nagyon lebutított formában írtam ezt itt le. És ezen kívül számos felvillanyozó kutatásról és azok eredméneyiről is beszámol az író a könyvében. De maga a tény, hogy ilyen az Univerzumunk valódi természete, egyszerűen lenyűgöző. Az, hogy ennyire képlékeny, egy folyamatosan változó közeg, amire a tudatunk hatással van. Magunkra, az életünkre, valóság érzékelésünkre vetítve ezt a jelenséget rengeteg kérdés merül fel bennem….
Mi van, ha sokkal képlékenyebbek vagyunk, mint gondoljuk? A testünk, azok a dolgok, amiket és ahogyan észlelünk magunk körül…
A kvantumfizika világában az anyag nem mindig úgy viselkedik, ahogyan a józan ész alapján várnánk. Mintha a valóság mélyebb rétegeiben több lehetőség létezne egyszerre, mint amennyit a szemünkkel érzékelünk.
És mi van, ha ez nem csak az apró részecskék története?
Mi van, ha mi magunk is sokkal többek vagyunk annál, mint aminek jelenleg hisszük magunkat?
A testünk anyagból van. Folyamatosan változik. Megújul. Alkalmazkodik. Gyógyul. Újraformálódik.
Mi van, ha a korlátaink egy része nem kőbe vésett valóság, hanem megszilárdult nézőpont?
Mi van, ha a csodagyógyulások nem kivételek, hanem bepillantások valamibe, amit még nem értünk teljesen?
És valóban szükségünk van-e minden bizonyítékra ahhoz, hogy nyitottak legyünk a lehetőségekre?
Hiszen élet fontos dolgai közül biztosan mindenki választott már úgy, hogy előtte nem volt a kimenetelre bizonyítéka!
Mi van, ha a gyógyulás, a bőség, az öröm és a könnyedség sem valami olyasmi, amit ki kell érdemelnünk vagy bizonyítanunk?
Mi van, ha elég megengedésben lenni velük?
Lennénk-e hajlandóak felfedezni, mi más lehetséges?
A tudomány története tele van olyan jelenségekkel, amelyek léteztek, mielőtt meg tudtuk volna magyarázni őket.
A gravitáció működött Newton előtt is.
A baktériumok léteztek, mielőtt mikroszkóppal láthattuk őket.
A placebohatás ma is mérhető, miközben még mindig nem értjük teljesen a tudat és a test kapcsolatának minden részletét.
Ezt nem bizonyítékként mondom pl a csodagyógyulásokra, hanem emlékeztetőként arra, hogy a magyarázat hiánya nem feltétlenül ugyanaz, mint a lehetetlenség bizonyítéka.
Szerintem itt a legérdekesebb kérdés nem az, hogy “igaz-e” valami, hanem inkább ez:
Mi változna az életedben, ha nem a jelenlegi valóságodat tekintenéd az egyetlen lehetséges valóságnak?
Ez egy olyan kérdés, ami nem bizonyítékot vár, hanem kíváncsiságot. És gyakran éppen a kíváncsiság az, ami új ajtókat nyit.
Simone Milasas, egyik ismert Access Consciousness haladó oktató programját szintén ma hallgattam, és az egyik kérdés nagyon megfogott, ami erdetiben így hangzik:
“Would you rather live a predictable life? Or would you choose to live on the creative edge of possibilities?”
Ez kb így hangzik magyarul: „Inkább élnél egy kiszámítható életet? Vagy inkább a lehetőségek kreatív peremén élnél?”
Fú…. Nektek melyik izgalmasabb?
