13/08/2026
Ha valaki ismer, valószínűleg azt mondaná rólam, hogy szeretek mindent kézben tartani.
Listákat írok. Cetliket gyártok. Mindent rendszerezni próbálok.
Sokáig azt hittem, ilyen a személyiségem.
Aztán rájöttem valamire.
Nem ez vagyok.
Ez lett belőlem.
Öt éves voltam, amikor a világunk időről időre megrepedt.
Újra és újra elveszítettünk valakit.
Annyiszor történt meg, hogy nálunk, ha este nyolc után megszólalt a telefon, az első kérdés mindig ugyanaz volt: “Ki halt meg?”
Gyerekként ebből azt tanulod meg, hogy a biztonság bármelyik pillanatban eltűnhet.
És amikor a világ kiszámíthatatlan, megpróbálod kontrollálni azt, amit még lehet.
A szobádat.
A napirendedet.
A feladataidat.
Később pedig szinte az egész életedet.
Így lett a kontroll a túlélési stratégiám.
Nem azért, mert ilyen embernek születtem.
Hanem mert egy gyerek így próbált biztonságot teremteni magának.
Ma már egészen más az életem.
Van egy társam, aki mindenben mellettem áll.
Van egy családom, akiket teljes szívemből szeretek.
Mégis azt vettem észre, hogy a kontroll velem maradt.
Évek óta dolgozom azon, hogy lazább lehessek.
Hogy ne akarjak mindent kézben tartani.
És mégis úgy éreztem, mintha mindig ugyanabba a falba ütköznék.
Aztán egyszer valaki megkérdezte:
Ki vagy te valójában a rétegeid alatt?
A veszteségeid alatt...
A félelmeid alatt...
A kontroll alatt...
Legbelül...
És akkor valami egészen váratlan történt.
Rájöttem, hogy a lazaság mindig is ott volt bennem.
Nem elveszett.
Csak annyi fájdalom, gyász, bizonytalanság és kontroll rakódott rá az évek során, hogy már én sem tudtam kapcsolódni hozzá.
A legfurcsább pedig az, hogy ezt talán egész végig láthattam volna.
Csak nem magamban. Hanem a kisfiamban.
Ő mérhetetlenül laza.
Spontán.
Könnyed.
Évekig azt mondtam, ő az ellentétem.
Ma már inkább azt érzem, hogy ő emlékeztet arra, ki voltam, mielőtt a világ megtanított félni.
És most tanulok tőle.
Tulajdonképpen magamról.
A te gyereked vajon milyen tükröt tart neked? 🧡
