04/06/2026
1726-ot írunk. A városban hónapok óta kering a mély, sötét, nehéz, fojtott indulat. Rossz termés, betegség, nyomor, félelem, egymásra mutogató emberek. A nép ezért örömmel gyűlt a városból kivezető úton, végre megvan, akire ujjal lehet mutogatni.
Egy nőt vezettek végig a városon. Hátrakötött kézzel ment, hosszú, valaha gyönyörű barna haja mocskosan, csimbókokban lógott. Szakadt ruhája a cella bűzét hordozta magán. Kimerülten, megalázottan, lassan lépdelt. Ám valami még így is átragyogott rajta. A fiatalsága. A tehetsége. A vonzereje. A bűvereje. A karizmája. A karaktere. És ezt nem tudták neki megbocsátani.
Nem volt bűnös. Nem ártott, nem sebzett, nem alázott. Pusztán annyi volt a baj vele, hogy valamiben több volt a csőcseléknél. Volt benne valami, amit nem értettek. Olyan erő birtokában volt, amit a többség nem birtokolt.
A tömeg tombolt az út mentén, ahol a pribékek hajtották a város mögötti dombra, az előkészített máglyarakáshoz. A csürhe köpködte, ahol érte, belerúgott. Kövekkel dobálták. Röhögtek rajta. Válogatott szidalmakkal illették. Habzó szájjal fröcsögtek rá, és élvezték, hogy most végre megtehetik. Hogy egy kicsit nem róluk van szó, hogy végre valakire rátolhatják azt a végtelen fájdalmat, amit generációk óta hordoznak. Mióta a világ világ. Mióta a szegényember eltávolodott a Lelkétől, és közelebb került a sátánhoz.
És köztük voltak azok is, akiknek korábban segített. Akik hozzá fordultak, amikor fájt a testük. Amikor nem aludtak éjjel. Amikor lázban feküdt a gyerekük. Amikor elhagyta őket a férjük. Amikor féltek a vetéléstől, az éhínségtől, a téltől, a haláltól, a kórságoktól. Ott voltak azok is, akiknek adott tudást, füvet, főzetet, figyelmet, vigaszt, jelenlétet, erőt, támaszt, enyhülést. Örömet, átsegítést, erőt, amikor nekik nem volt. Hitet, hogy elég jók.
Ott voltak azok is, akik korábban tisztelték a tudásáért, mert azt adta nekik, amit elvártak tőle. Amíg gyógyított, jó volt. Amíg segített, hasznos volt. Amíg örömet adott, kellett. Amíg „jól tette” a dolgát, szerették.
Most ugyanezek őrjöngve élvezték, ahogy a hóhér felrángatja a remegő, csendesen könnyező boszorkányt a máglya tetejére, és kikötözi az oszlophoz. Sikoltoztak a gyönyörűségtől, mikor begyújtotta alatta a máglyát, és felcsaptak az első óvatos lángok. Ahogy a fahasábok egymás után gyulladtak meg, a hőség lassan elviselhetetlenné vált, a tömeg hátrált egy kicsit. A tűz még nem érte el a boszorkány lábát, de már körülötte lihegett, mint egy éhes állat.
A boszorkány körül egyre magasabbra csaptak a lángok. Nem sikoltozott, nem vergődött a kíntól, mozdulatlanul állt ott kikötözve. Majd vett egy mély levegőt, behunyta szemeit, és az ég felé fordította az arcát.
Halkan énekelni kezdett. Először halkan, a fájdalomtól csak artikulálatlan hangok jöttek a torkából. Egy ősi dal, amelyet még az anyjától tanult, amikor kicsi volt. Az anyja akkor dúdolta neki, amikor beteg volt. Amikor lázasan feküdt. Amikor rázta a hideg. Amikor fájt valamije. Amikor félt. Amikor a teste szenvedett, és a világ túl rémisztő volt egy kicsi életnek.
Először csak dúdolta. Aztán egyre hangosabban szólt az ének. A hangja remegett, aztán kitisztult. A torkából felszakadó ének áthasította a tömeg üvöltését. A máglya égett, és égett, egyre magasabb lángokkal. Lángra kapott a ruhája, leégett róla minden, amit ember rákényszerített. De ő csak énekelt, és énekelt.
A csürhe csaholása halkulni kezdett. Majd teljesen elnémultak. Döbbenten figyelték, ahogy a boszorkány teste érintetlen marad, a hangja hangosan, gyönyörűen szárnyalt.
Énekelt, és énekelt. A hangja tisztán zengett. A lángoktól már nem is látszott a boszorkány teste, de hangját nem tudták elnyomni a pattogó, recsegő hasábok. A dal, amit az anyjától tanult, amikor fájt neki valami, átzengett mindenen. A tűzön, a fájdalmon, a csőcseléken. A gyűlöleten. A város mocskán. A köpködésen. Az emberi aljasságon.
A tömeg csendjét egy halk gyerekhang szakította félbe. Együtt énekelt a boszorkánnyal. Majd még egy hang beszállt, és még egy és még egy, és még több.
Egyre többen énekeltek a boszorkánnyal. A lángok magasra csaptak, a tűz forróságától hátrahőkölt a tömeg, de az ének nem halkult el.
A lángok ahogy felnőttek, lassan egyre kisebbek lettek. Nem volt füst sem. A boszorkány érintetlen, meztelen teste láthatóvá vált.
Már nem énekelt. A tömeg ismét elhallgatott.
A boszorkány lenézett rájuk. Szája mosolyra húzódott.
Ott állt fedetlenül, de már nem érdekelte, ki látja. A kötelei elégtek, a hamun lépdelt lefelé a máglya maradékáról. A tömeg utat nyitott neki. Sokan leborultak és istennőnek nevezték. Valaki rádobott egy rongyot, hogy fedje meztelenségét, de ő engedte lecsúszni magáról. Nemesen, egyenes tartással vonult el előttük.
Azok előtt, akik előbb imádták, majd gyűlölték. Azok előtt, akik köpködték. Gúnyolták. Kövekkel dobálták. Emberi méltóságában alázták minden módon.
Most előtte hajlongtak, és istennőnek nevezték.
Nem érdekelte.
Nem állt meg, nem nézett vissza, nem emelte fel hozzájuk a kezét, nem áldotta és nem is átkozta el őket. Tudta, hogy a tömeg, a csürhe, a csőcselék, az egyszerű, boldogtalan, tudatlan emberek ilyenek. Egyik nap imádják, másik nap köpködik. Egyik nap istenként imádják, másik nap rugdossák, kövezik és kéjes örömmel élvezik a pusztulását. Ugyanazok a habzó, nyáltól fröcsögő szájak áldanak, és átkoznak, ha valami számukra felfoghatatlan erővel, megérinthetetlen, és érthetetlen erővel találkoznak.
Ugyanazok a szájak, amelyek az imént még boszorkányt ordítottak, most istennőt suttogtak. És ő egyik sem volt. Ő a tömeg számára az, amilyennek éppen látják. És mindig olyannak látják, amit magukban sem bírnak elviselni.
A boszorkány könnyedén lépdelt tovább meztelenül, szégyen nélkül. Nem érzett győzelmet, és már nem kért sem szeretetet, sem elismerést, sem bocsánatkérést. Maga mögött hagyta őket, a gyűlöletükkel együtt, az imádatukkal együtt, a primitív, habzó szájú csürhét egész nyomorúságukkal együtt.
--------------
A tömeg ilyen. Ha adsz neki, szeret. Ha gyógyítasz, tisztel. Ha örömet adsz, ünnepel. De csak addig, amíg azt adod, amit elvár tőled. Amíg a szerepedben maradsz, amíg szórakoztatod, kiszolgálod, büszkeséget adhatsz neki. De elég egyetlen pillanat, egyetlen mozdulat, egyetlen ruha, egyetlen kilógás, és ugyanaz a tömeg, amelyik tegnap még a vállán hordozott, ma, háromszáz évvel később is a máglyára lökne, ha tehetné, és pontosan ugyanazzal a kéjjel nézné végig, ahogy égsz, mint évszázadokkal ezelőtt.
Nem változott semmi, bár ma már nincs a város mögötti dombon fahasábokból rakott máglya, amire rendre kivezetik a boszorkányokat. A másokat.
Van helyette internet, és kommentmező, mémgyár, és nyilvános megszégyenítés. Van helyette lehetőség legálisan mást emberi méltóságában megalázni. Ugyanaz a csürhe, ugyanazzal a lélek nélküli zombimentalitással. Ha gólt rúgsz, király vagy. Ha nem tetszik nekik, amit felvettél, akkor pusztulj. Ha eddig büszkék voltak rád, most annál nagyobb örömmel tépnek szét. Mert a tömeg nem változott. Csak a máglya átkerült a digitális térbe.
A közösségi megszégyenítés mögött sokszor ott van a régi falu, a régi család, a régi rendőrség: mit szólnak mások, ne lógj ki, ne légy túl sok, ne mutasd magad, ne szégyeníts meg minket. Legyél átlagos, „normális”, ne merj kilógni a sorból. Aki pedig maga is ebben nőtt fel, az sokszor továbbadja. A leghangosabban ítélkezők durván szorongásos családból jönnek, ahol a látszat a legfontosabb. Ahol a bajokat a szőnyeg alá söpörték, miközben másokat kéjjel beszéltek ki, rekesztettek ki, aláztak meg, mutogattak rá ujjal.
Ez a kicsinyítő, visszahúzó energia az, amitől bennem felmegy a pumpa. Mert nekem fáj, amikor valaki nem bánt senkit, csak él, létezik, teszi a dolgát, méghozzá nem kispályás szinten, és mégis beleállnak. És nem azért, mert ártott valakinek, pusztán azért, mert látható. És aki látható, azzal szemben a csürhe egy része úgy érzi jogot formálhat a köpködésre, a buzizásra, az emberi méltóság röhögve sárba tiprására.
Ez egy rettenetesen alacsony, primitív kollektív minőség, amin az elmúlt évszázadok sem változtattak.
Bennem pedig kollektív szégyen van ilyenkor. Azt érzem, én nem akarok ehhez a primitív népséghez tartozni. Szembejön az a magyar közeg, amelyik egyszerre akar büszke lenni valakire, de nem bírja elviselni, ha az illető nem pont úgy viselkedik, öltözködik, nem pont úgy néz ki, mint ő. Aki nem hajol le a megszokott normáknak, ahogy azt a proli elvárná. Mérgező kettősség: ünneplünk, ha gólt lő, de megalázzuk, ha furcsának érzékeljük a cipőjét.
Hinni akarom, hogy nem az egész ország ilyen. Hogy a kommentszekció talán nem a nemzet. Azt akarom hinni, hogy a kommentmező csak a legfrusztráltabb, legkevésbé önreflektív rétegnek ad teret, nekik, a jogosultságtudatosoknak, akik azt hiszik, hogy fontos a véleményük. Ha már másuk nincs, legalább véleményük legyen.
Mert tudod van különbség, hogy valaki azt mondja: nekem ez a szett nem tetszik, furcsa, nem az én világom, és aközött, hogy valakit elkezd emberileg lealázni, buzizni, nagymamázni, kiröhögni. Az első ízlés. A második primitív csoportos verbális erőszak.
A legmélyebb pontot érinti bennem. Azt a részemet, ami azonosul azzal a boszorkánnyal, aki segített, majd ugyanazok köpködik később, akiknek csak adott. Mindenki sűrűsödik bennem, akit valaha azért basztattak, mert más volt, szabadabb volt, láthatóbb volt, erősebb volt, tudóbb volt, karizmatikusabb, karakteresebb, vagy egyszerűen nem illett bele a plebs kicsi elvárásdobozába. Mert bennem felhördül ilyenkor az a rész, amelyik pontosan tudja, milyen az, amikor az ember nem árt senkinek, sőt, többnyire ad, mégis céltáblává válik.
A ruha csak ürügy. A valódi téma a szabadság, a siker, a másság, a jólét, a fiatalság bátor ereje, a tehetség vs. a tömeg régi ösztöne: aki kilóg, azt vissza kell rángatni.
Engem kurvára nem érdekel, hogy nekem tetszik-e vagy sem. Egyáltalán nem is releváns. Mert nem mérem magam semmilyen szinten ezekhez az emberekhez. Ezért nem kell sem tetszenie, sem nem tetszenie. Csak békén kellene hagyni. De a tömeg nem bírja elviselni, aki nem azt a képet adja, amit ő elvár tőle. Ha már magától nem vár el semmit, legalább áttolja arra, aki jelen van, képben van, aki valamivel szó szerint felküzdötte magát egy csúcsra.
Ez a kollektív megszégyenítés azért veszélyes, mert mindig ártatlannak indul, először csak viccelődünk, aztán mémet gyártunk, meg persze véleményt mondunk, amihez jogunk van. A jogosultság-tudat mindenekelőtt!!! Csak az van, hogy egy pillanat alatt fordul az emberi méltóság elleni támadássá, amit észre sem vesz a jogosultságtudatos véleményező.
Lehet, hogy nem tetszik valami, valaki. Lehet, hogy nem tudsz vele azonosulni. Lehet mindennek ellentmond, aki, ami te vagy. De amíg ezzel nem árt, nem szégyenít meg, nem aláz le senkit, addig neked sincs jogod megalázni a másikat.
(Kép és szöveg szerzői joggal védett. Ha osztani szeretnéd, csak innen az oldalról, egyben. Köszönöm.)
Jelzem: durván moderálni fogom a kommenteket, mert itt nincs demokrácia és véleményezési jogosultság érvényesítés. Ez az oldal megélés és tapasztalás megosztására van, nem vitafórum. Ha nekem nem tetszik a komment, törlöm. Lehet, hogy az írójával együtt. Köszönöm a megértést.
