19/06/2026
Mai, a hetet is összefoglaló Symbolon kártyánk egy gyönyörű görög istennőt ábrázol.
"Az emberben mélyen eltemetve rejlik a személyes története, vagy másképpen fogalmazva: a saját igazsága. Ám ettől az igazságtól eleinte el van rekesztve. Az emlékezést megnehezítő akadályokat gördített az útjába, emiatt nem férhet hozzá igazához és emlékeihez. Amivel rendelkezik, az nem a saját igazsága, csupán saját véleménye - amivel bárki rendelkezhet. Véleménye egyfajta védőburkot képez körülötte, amely mögött egyéni világnézete rejlik. Ennek a védőburoknak az átjárhatóvá tételére vagy megszüntetésére vállalkozik a lapon ábrázolt szerepszemélyiség, Mnémoszüné, az emlékezés istennője. ... Ő a belső gyógyító."
Sorsunkat tudatos észlelésünk számára hozzá nem férhető tapasztalataink formálják. Ezek zöme magzati korunkból, a születésünk során átélt élményekből, illetve kicsi gyermekkorunkból származnak. Hatásukkal nap mint nap találkozunk, meghatározzák a világ dolgaihoz való hozzáállásunkat, a hangulatainkat, a munkához és kapcsolatainkhoz való viszonyunkat.
Ezek a belső igazságaink, amelyeket élünk, de mégsem tudjuk őket.
Az életünk során csak fokozatosan férhetünk hozzájuk, és csakis akkor, ha ott van bennünk az önmegismerés, a befelé figyelés szándéka.
Miért fontos, hogy emlékezzünk?
Miért nem elég az ismeret, az érzékelés, az aktuális érzelem?
Az élet folyamatosan különböző helyzetek elé állít bennünket.
Vannak, amelyeket könnyedén megoldunk, és vannak, amelyekkel nehezen boldogulunk. Egyszerűen nem a megoldást látjuk, hanem a problémát.
Ilyenkor gyakran másokat ítélünk el vagy magunkat hibáztatjuk - a kettő tulajdonképpen ugyanannak az egy mérleghintának a két vége.
Akárhogy is, ilyenkor megrekednek az energiáink.
Lesznek vágyaink és álmaink, amik azok is maradnak. Hosszú távon akár megkeserdünk, kiégünk, úgy érezzük, nekünk semmi sem sikerül, vesztesek vagyunk.
A fordulópont akkor jön el az életünkben, ha végre megállunk, és kezünkbe vesszük a világunkat - ahogyan azt a tegnapi lapunk mutatta. Nem az azonnali cselekvés szándékával, hanem azért, hogy végre megnézzük, rátekintsünk. Hogy megértsük a látható mögött meghúzódó motivációinkat, hogy emlékezzünk saját mélyen eltemetett igazságunkra - a véleményünk helyett.
Ez nem könnyű út - abban a tekintetben, hogy újra éljük fájdalmainkat, nehézségeinket - amelyek emlékeit gyakran csak testi memóriánk, a sejtjeink őrzik.
Viszont testünk minden átélt tapasztalatunkat megőrzi, és ez a memória bizonyos önismereti, imaginatív, meditációs technikákkal hozzá is férhető, és a tudat szintjére emelhető.
Akárhogy is, lapunk arra szólít fel bennünket, hogy emlékezzünk.
Jelen napjaink lehetőséget adnak erre az emlékezésre, ha nem a megszokások mentén rohanunk tovább.
Lelkünk igazságának felismerése, kifejezése, megélése elhozza számunkra az örömöt, a megnyugvást, a gyógyulást.
