18/10/2026
Mindannyian ismerjük a zaj után hirtelen beálló csend fájdalmát.
Azon fájdalmat, amikor a megszokásnak egyik ajtaja bezárul előttünk, ám a testünk még sokáig egy másik valóságnak engedelmeskedve bűntudatot igyekszik bennünk ébreszteni és összeszoritani a szívünket.
A tudattalanunk nem akar hinni a lezárásoknak.
Ezért akár nem tudatosan, de még tarthatja magát egy egykor tett örök fogadalmunkhoz, miszerint kitartunk a másik mellett jóban - rosszban.
És bár a jó már rég elfogyott, mi mégis önként és hűségesen maradunk e fogadalomnak láthatatlan fogságában.
Aztán eljön egy pillanat, amikor a láncok már annyira fojtogatnak, hogy a tehetetlenség falának ütközve valami megálljt parancsol bennünk.
Megállunk és ránézünk a jelenre.
Nem a tegnap vádjaira, nem a holnap magányára. Csak erre a konkrét másodpercre. Arra a felismerésre, hogy az egész történet - a fogadalmakkal, a bűntudattal, a meg nem feleléssel együtt – csak egy nehéz álom volt. És a börtön ajtaja valójában sosem volt zárva.
Nem kell életeken át törleszteni.
Már nem kell megmagyarázni, elemezni, érteni.
És abban a szent pillanatban, ahogy a tudatosságunk megérkezik a tiszta Mostba, a láncok nem elszakadnak, hanem egyszerűen elpárolognak.
Megszűnik az az illúzió, hogy a biztonságunk külső kapaszkodókon múlik.
Ami megmarad, az egy hirtelen, mindent átmosó tágasság.
A szabadság nem a jövő ígérete.
A szabadság az a belégzés, amit most, ebben a pillanatban veszel.
Klára 🩵
Klára Más-Kép
Holisztikus és transzperszonális szemléletű önismeret a személyes és az online térben
Kép:
Pinterest