17/06/2026
Nem kaptunk készségeket ahhoz, hogyan tudjuk elviselhetővé tenni, azokat a helyzeteket, melyeknek meg sem szabadott volna történni az életünkben.
Olyan szélsőséges helyzetre gondolok, mint amikor valakinek meghal a gyermeke, vagy úgy dönt a felnőtt gyereke, hogy soha többet nem akar találkozni, és beszélni a szülőjével. És nem azért, mert a szülő valami óriási hibát követett el, nem azért, mert elhanyagolta, elhagyta, bántotta, mert azok a helyzetek teljesen másmilyenek. Aztán van az a helyzet, amikor végig kell nézni valakinek, ahogy elsüllyed a felnőtt gyereke. Alkoholista, vagy kábítószer függő lesz. És nem azért, mert ezt hozta a családból, vagy mert a szülei nem törődtek vele, és nem is azért, mert bármit megtehetett.
Nem azért nem soroltam fel a többi szinte ugyanilyen nehézségi fokkal bíró helyzetet, mert nincs több ilyen, hiszen ott vannak azok a felnőtt emberek, akiket a szüleik folyamatosan bántalmaznak, vagy azok a társkapcsolatok, ahol valamelyik fél módszeresen kicsinálja a másikat. Munkahelyi, baráti kapcsolatok, ahol a bántalmazás sokféle álarcban megjelenve sokáig tud elrejtőzni. Ezek is nagyon nehéz helyzetek, ezekben is nehéz megoldást, és kiutat találni, de a saját életemben én azt tapasztalom, hogy a legnehezebben kezelhető helyzet, a felnőtt gyerekeimmel kapcsolatos kérdések.
Sokat változott a társadalmi szemlélet gyereknevelés, és családi kapcsolatok kérdésben, s hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki maga döntse el… hogy ennek a szemléletváltásnak következtében fejlődött-e vagy meghalni látszanak a családi és emberi kapcsolatok, az csak nézőpont kérdése. Mindig az a kérdés, hogy melyik oldalról nézed. Az, aki „kiszabadul” a családi kötésekből bármi áron, gondolok itt arra, hogy a családtagot hátra hagyva, az biztosan úgy gondolja, hogy az a változás, ami történt, a mindennek megengedése, őt szolgálta. És ez így is van.
De mi van azokkal, akik a másik oldalon állnak? Mit érezhet az a szülő, akit gyakorlatilag minden érthető indok nélkül örökre kirekeszt az életéből a felnőtt gyereke? Hiába gondolod, hogy nincs ilyen, mert egyre több az ilyen helyzet. Már nem csak azok a szülők vannak eldobva, akik alkalmatlanok voltak a gyereknevelésre, ma már nem így történik hidd el nekem. Más világ van, és ebben a más világban már nem számítanak a valódi értékek, a talmi, a hamis átvette az uralmat, az időt álló, mindig értékes felett.
Nem kaptunk készségeket ahhoz, hogyan tudjuk elviselhetővé tenni, azokat a helyzeteket, melyeknek meg sem szabadott volna történni az életünkben.
Tanácsadókat, segítő szakembereket keresünk, hogy a történtek után életben maradjunk. Én is jártam pszichológushoz, pszichiáterhez, mert nem tudtam sem megérteni, sem feldolgozni azt, ami az én történetem a saját gyerekeimmel. És amikor ott ültem, és elmeséltem egy-egy helyzetet, sokszor mondta a segítő, hogy: „Ez hihetetlen…ne haragudjon, de még csak elképzelni sem tudom, hogy mit érez, és nem tudok tanácsot adni erre a helyzetre.” Mert az ő világukban nem történt még ilyen, így nem tudhatta, hogy én belül mit érzek, és arra sem volt ötlete, hogy mit mondjon ahhoz, hogy fel tudjak tápászkodni a földről, elvérzett anya szerepemben. Hosszú éveken keresztül kerestem kapaszkodókat, amivel felszámolhatom magamban az önhibáztató köröket, elnémíthatom a fejemben ordító hangokat, és újra felemelhetem fejemet a szégyenből, amit éreztem.
Nem kaptunk készségeket ahhoz, hogyan tudjuk elviselhetővé tenni, azokat a helyzeteket, melyeknek meg sem szabadott volna történni az életünkben.
Talán erre is igaz, hogy mindannyiunknak más készség, magyarázat, megértés, megengedés, elengedés szükséges ahhoz, hogy a saját életében újra önmaga lehessen.
Ami nekem segített, annak megértése, hogy Isten minden beszélgetést hall, még azt is, amit mi nem…s ha én nem is tudom a választ a miértre, ő biztosan tudja, mert hallotta, látta, amikor a gyerekeim sorsomról döntöttek. S ha hagyta megtörténni, ha ez lett az én valódi, igaz történetem, akkor valahol ennek a végtelenül szomorú, mélységesen fájdalmas megélésnek is kell, hogy legyen értelme. A tudatos út, az önismeret, a Szellemi tanítások, az önfegyelem, hogy ezen az úton maradjak, és a döntés, hogy főszerepemnek a valódi önmagamat választom, ezek lettek a fogódzóim a hétköznapokon. Szerepveszteségből felállni, csak egy új főszerep vállalásával lehet. Meg kell keresned, hogy ki vagy, ki lehetsz te a szülői szereped nélkül…mert lehet, hogy az a szereped, akár örökre elveszett. Nem tőled függ, nem rajtad múlik, hogy visszakapod-e, mint ahogy arról sem te döntöttél, hogy ki kell lépned belőle. Pontosabban a gyereked megfosztott tőle…ha ő nem akar a gyereked lenni, és kilépett belőle, te sem maradhatsz szülői szerepben, mert értelmetlen, és hiába való lenne.
Nem kaptunk készségeket ahhoz, hogyan tudjuk elviselhetővé tenni, azokat a helyzeteket, melyeknek meg sem szabadott volna történni az életünkben.
Látlak téged, és látom, hogy egyre többen vagyunk szülőként ebben a helyzetben. Mondhatnám, hogy napról-napra könnyebb lesz, vagy hogy létezik egy ember, aki segíteni tud, vagy van egy tanfolyam, amit ha elvégzel mindent megértesz…de sajnos egyik sem igaz, nincs ilyen.
…előtted járok pár lépéssel az úton, és szeretnék segíteni neked. Megfogom hát kezedet, meghallgatom történetedet, és amikor a szemedbe nézek látom, hogy semmi mást nem kell tennem, mint menedéket adni neked a szívemben.
Itt vagyok, veled vagyok, tudom, látom, érzem…
Az én történetem, a te történeted is, s ha ez így van, tudd, hogy nem vagy egyedül, itt vagyok...
Veled vagyok a Térben: Váradi Andrea
