08/06/2026
Kapcsolódások kora – amikor már nem marad senki végig.
Részlet a születendő könyvemből.
Valami megváltozott.
Nem egyik napról a másikra, nem látványosan, nem hangosan. Inkább csendben, észrevétlenül. A kapcsolódások felszínessé váltak, a jelenlét ideiglenessé, az emberek pedig lecserélhetővé.
Ma már nem az a kérdés, hogy két ember találkozik-e. Hanem az meddig maradnak.
A férfiak – tisztelet a kivételnek – egyre gyakrabban tűnnek el szó nélkül. Nincs lezárás, nincs magyarázat, nincs bátorság kimondani: „nem akarom tovább.” Egyszerűbb eltűnni. Egyszerűbb nem érezni a másik súlyát. Egyszerűbb kilépni, mint beleállni.
De ez nem csak róluk szól.
Ez egy rendszer, amit közösen hoztunk létre.
Egy világ, ahol minden azonnal elérhető. Ahol nincs várakozás, nincs hiány, nincs valódi vágyakozás. Ahol ha valami nem működik könnyedén, az már nem is kell. Ahol a „küzdeni kell érte” már nem romantikus, hanem fárasztó. Mert ahhoz türelem kellene, és a türelem ma ritka.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy a figyelem könnyen jön, hogy mindig van másik lehetőség,hogy nem kell megdolgozni azért, ami mély, és amikor egy kapcsolat elér arra a pontra, ahol már nem csak izgalom van, hanem munka is sokan egyszerűen kiszállnak.
Nem azért, mert nem lehetne jó.
Hanem mert már nem könnyű.
És ami nem könnyű, az ma unalmasnak tűnik.
Pedig az igazi kapcsolódás sosem volt felszínes. Soha nem volt azonnali. Nem a kezdeti szikrában lakik, hanem abban, hogy két ember marad akkor is, amikor már nem tökéletes.
De ehhez jelen kell lenni.
És ma ettől félünk a legjobban.
A valódi jelenléttől.
Mert ott nincs menekülés. Ott nincs „majd találok jobbat”. Ott szembesülni kell önmagunkkal is.
És talán ezért tűnnek el olyan sokan.
Nem a másik elől.
Hanem saját maguk elől.
És közben egyre többen maradnak ott a kérdéssel:
„Miért nem voltam elég, hogy maradjon?”
Pedig a válasz sokszor nem bennük van.
Hanem abban a világban, ahol már nem tanultunk meg maradni.
A történet másik fele ritkábban hangzik el.
Mert könnyebb a hiányzókat hibáztatni, mint belenézni abba, hogyan veszünk részt mi magunk is ugyanebben a körforgásban.
A nők többsége ma már nem vár.
Nem azért, mert ne tudna. Hanem mert megtanulta, hogy ha nem lép gyorsan, majd lép más. Ha nem ad eleget, majd ad más. Ha nem elég nyitott, elég kedves, elég elérhető akkor lecserélhetővé válik.
És így elkezdünk sietni.
Gyorsan válaszolni. Gyorsan megnyílni. Gyorsan adni figyelmet, időt, energiát. Néha még azt is, amit a másik ki sem érdemelt.
Mert ott van bennünk a kimondatlan félelem:
ha nem adok eleget, nem marad.
És közben észre sem vesszük, hogy pont ezzel tanítjuk meg a másikat arra, hogy ne maradjon.
Mert ami túl könnyen jön, az ritkán válik értékké.
Ez nem játék.
Ez emberi természet.
Ha nincs tér a közeledésre, ha nincs hiány, ha nincs felfedezés, akkor nincs miért belemenni mélyebbre. És nem azért, mert a másik rossz ember.
Hanem mert nem kellett megérkeznie.
Mindent készen kapott.
És amikor eljön az a pont, ahol már neki is adnia kellene sokan már nem tudják, hogyan.
Mert soha nem kellett.
A nő pedig ott marad, kifáradva, kiüresedve, és próbálja összerakni, hol csúszott el.
Pedig nem azzal van a baj, hogy szeretett.
Hanem azzal, hogy túl hamar adta oda azt, amihez idő kellett volna.
A kapcsolódás nem attól mély, hogy gyors.
Hanem attól, hogy rétegei vannak.
Hogy van benne fokozatosság,hogy van benne kíváncsiság, hogy két ember lép egymás felé — nem az egyik rohan, a másik pedig csak elfogad.
A női erő nem abban van, hogy mindent odaad.
Hanem abban, hogy tud várni.
Tud jelen lenni anélkül, hogy azonnal bizonyítani akarna.
Tud érték maradni anélkül, hogy túladná magát.
És talán itt kezdődik valami új.
Amikor már nem abból indulunk ki, hogy „meg kell tartanom”.
Hanem abból:
„meg kell néznem, ki az, aki egyáltalán képes maradni.”
Mert nem mindenki az.
És nem mindenki érdemli meg ugyanazt a mélységet.
A kérdés már nem az, hogy lesz-e, aki jön.
Hanem az lesz-e, aki marad.
És mi… hagyjuk-e, hogy csak az maradjon, aki ezért tenni is hajlandó.
