10/08/2026
Dunai szertartás Paks
2026. augusztus 7.
Szerda délben, mikor a műhelyből néhány perc alatt leszaladtam a Dunához, még abszolút lapos partot láttam, punnyadó vizet. Igaz, sok apró átlátszó halacska kiváncsiskodott amikor beleálltam. Ehhez képest péntek estére átrendezte Duna a képet, a megnövekedett viz kimosta a partot, képezve egy jó 15-20 centis lépcsőt, és a punnyadó viz helyett egy energikus viztömeg fogadott.
Az azúr, türkiz, királykék belül, illetve a föld vörösei és sárgái diszitik kivül a szertálaim zománcát. Tolna és Baranya vizei, földjei és növényei kerültek bele, hiszen mindannyian elhoztuk a magunkét. Rozmaring, rózsa, dohány, karácsonyi kaktusz, vasfű és még egy kis kék virág került a megfogható felajánlásba, melyet a 6 (5+1) szeletbe vágott almával bővitettünk .
Bár a Nap épp alábukott amikor szerbe álltunk, a tűz túltengése miatt már, eddigi szokásomtól eltérően a viz ölelésébe sem tettem tüzet. Kiszárit, felemészt minket az egyensúlytalanság. Az egyensúlyhoz pedig a sárkányok tánca kell. Társaim beleegyeztek ebbe a sarkalatos döntésbe, és vállalták igy is a közösséget a szerben.
Eképpen léptünk Duna anyához, a Kárpát medence fő eréhez, megidézve az istenség minőségeit, a szent helyek központjait, beemelve a szakrális közegbe újra a tőlünk csak elenyésző távolságra levő területet, amelyen az atomerőmű fekszik, s melyre oly régóta sütnek bélyeget többen, hazánk szellemi megmondóemberei és csoportjai közül.
A szertartásnak olyan formáját valósitottuk meg, melyben gyakoroltuk a nem cselekvést, a háttársságot, az össze- és megtartást. Kisértük és tartottuk egymást egyként az egyéni imákban, melyekben hálát adva őseinknek életünkért, kértük az évszázados bűntudat feloldását, melyet a mai ember a tűzelvű elnyomás örökségeként testében hord különféle testi vagy életviteli sajátosságban megnyilvánulva, és kisugározva a tájba, mellyel szimbiózisban élünk. (Ahogy bent, úgy kint.)
Ahogy egyre sötétebb lett, úgy ölelt minket magához a természet, átvette az uralkodást a viz illata, minket pedig madarak és egy kitartóan körülöttünk úszkáló hód kisért figyelemmel.
Az imák elmondása után hangos áldásmondást, jókivánságokat engedtünk a viz felé. Áldást kérve az élet vizeire kivül, ahogy belül is: a magzatviztől a könnyön át a vérig felsorolva az emberi hidroszféra részeit, mely testünk 75%-a.
Az áldós elfogyasztása és a Dunával való megosztása után az áldozást is befejeztük. Befejeztük, mert ezzel is kezdtük.
Nem, nem imádkoztunk esőért. A cél nem ez volt.
A cél az elemésztett, kiszáritott, megperzselődött közös lélek hivása arra, hogy megengedje magának az életet, amihez viz kell. Ahogy a megfogant kisbaba is vizben növekszik, és bár a méhben eredetileg nincs viz, amikor szükséges, márpedig lesz és gyarapszik! Igy az áhitott anyai vizminőség nem kivülről való követelésre fog jönni, hanem amikor ideje van, megjelenik és helyet kér magának.
Egyik lányom álma jutott eszembe, néhány évvel ezelőttről: amikor a pusztitó veszedelem elől menekültek, egy hangra a Duna fölött vették fel lelkük valódi alakját. Akiknek sikerült, megmenekültek.
“Ha a régi világ elmúlik, az újat új elemek alkotják.” Ez a mondat jelent meg a fejemben hazafelé az éjszakában.
Ránk következő hétvégén Bugacon a Kurultájon leszek. Találkozzunk!
A Javas -Szmola Ildi
