https://www.facebook.com/101307378629119/

Gellai Judit lelkigondozó, családkonzulens, coach oldala, Pomáz (2026)

13/08/2025

Az asztmám meg a hitem

Az ágyam mellett Jem Bendell könyve, az “Összetörve”. Prófétikus erejű mű, ezt írják róla, de én alig-alig haladok vele. Arra fogom, túl hosszú, túl bonyolult körmondatokat használ a professzor. Marhaság. Olvastam a Tőkét is, Marx sem egy lektűr író, azzal boldogultam. Ezzel nem. Nem boldog-ulok vele. Csak fáj. Pedig azt is mondják, van benne valamiféle feloldása a nehéz mondanivalónak. Kockázatos így is nekem.
Az asztalon meg, a nappaliban, diszkréten skandináv krimik alá bújtatva, egy másik könyv a Holnapután sorozatból. Ennek az a címe: “Úton az összeomlás felé”. A thrillerek előbb kerülnek sorra. Sokkal.
Sajnos az sem jó, ha nem olvasom őket. Kinyitom a híreket, megint bombázták az oroszok Kijevet. Zelenszkij egy bohóc. Putyin háborúzik, hát mit lehet tenni, ő már csak ilyen. Tessék nem visszalőni. Megszorul a gyomrom, mást nézek. Gázát meg Izraelt. A saját sírját ásó csontsovány zsidó fiatalember arcára meredek. Josef szerint ez egy propaganda videó, nem biztos, hogy meghalt. Az jut eszembe, remélem, igen…

Nem olvasok tovább, hirtelen elfogy a levegő. Most még csak itt bent, lehet, hamarosan odakint is. Az inhalátort keresem a szememmel, egy ideje nem rakom messzire, elég sokat kínoz az asztmám. Már a látványa is segít. Josef azt mondja, bíznunk kell Istenben. Harag ébred bennem, örvénylő indulat. Ha elég bátor lennék, kiabálnék. Nem vele - az megy - az Istennel. Akiben bíznom kellene.
-Uram, ott fenn! Az a kisgyerek a játszótéren, akit széttépett egy drón, nem bízott talán eléggé? Vagy a szülei hibáztak? És akkor ez jár? Neki, nekik, a többieknek, szerte a világban? Ahová nézek csak fájdalmat látok! Ha nem most, majd később fog fájni, hamarosan, olvastam és talán még összegyűjtöm a maradék bátorságom, és elolvasom ezeket a könyveket is, hogyan van- lesz a világunk “Összetörve”! Josef megint érvel, ma ő a jó tanuló kettőnk közül, ez egy nehéz, kegyetlen átmenet. De meg kell lennie, ugye olvastam a Szentírásban a Végidőkről? Mindent kifordít, a gonosz utolsó morzsái is láthatóvá kell legyenek, hogy aztán kisöpörhesse, megtisztíthassa tőle a Földet az Isten.

Hallom. Vagy inkább nem. A játszótéren felrobbant gyerekek, alagutakban megölt fiatal életek, halálukban meggyalázott Igazak nem engednek.
Bekapcsolom az inhalátorom, csöpögtetek a Salvus vízbe húsz csepp hörgőtágítót, az arcomra illesztem a maszkot és mélyen beszívom a szabadító gőzt. Lassan-lassan enged a szorítás, érzem, ahogy nyílnak a hörgőim, nyílik a mellkasom. Megint mélyet lélegzem, mostmár megy, hála tölt el. Nem tudom, hogy találták ki azok az okos emberek, nyilván ragyogó tudósok, hogy milyen vegyület segít a görcsbe zárult kis léghólyagokon, de rájöttek, és én most megint könnyebben lélegzem. Na jó, biztos fontos a gyógyvíz is, azt meg, nem lehet elvenni tőle, az Isten teremtette. Előbb az Emberrel, aztán az Istennel, békülök. Ez is van. Gyógyítás, meg kegyelem. Szabadulás és fellélegzés.

Aprócska, törékeny hit, kell hozzá Berodual, Salvus víz, meg inhalátor. Nem vagyok rá büszke. Nem baj. Tamás Jézus sebeit kellett, hogy érintése, mégis próféta lett! Én meg nem is akarok az lenni! Csak hinni abban, hogy egyetlen könnycsepp, egyetlen seb sem marad értelmetlen áldozat. Hogy valaki nagyon vigyáz minden kicsire és nagyra. És felemeli, megvigasztalja, gyengéden megöleli mindazokat, akik most sírnak. És abban az ölelésben végre én is érteni fogom, nem történhetett másként, csak így menthette meg a világot. Vágyom oda.

07/03/2025

Amiről nem beszélünk

Nem emlékszem, mikor kezdődött. Hol nyeltük le először a kitüremkedő mondatot, ami levegőre vágyott. Hogy visszhangot találjon, rezonáljon, felhasítsa a csendet. Így kellett volna történnie. Akkor még talán lett volna esély. Hogy a tied, meg az enyém, az övék és a mienk, fájdalmas ütközésben ugyan, de találkozzon. A fájdalom elől gyorsan igyekeztünk volna elbújni, de a belső szentélybe, ahová visszahúzódni igyekeztünk volna, már nem az elszigetelt, egy, sajáthangú szólamot vittük volna. Ott szólt volna az a másik, még idegen hang is. És akár tetszik, akár nem, nézegettük, forgattuk volna. Lehet, hogy végül mégis idegennek találjuk, de az is lehet, hogy megértettünk volna belőle valamit. Nem ez történt, sajnos. Bent fogtuk a mondatainkat, nem eresztettük, a gyomrunk savas közegébe fojtottuk. Így szoktak tenni a gyilkosok is. Azzá lettünk mi is. A valódi érzéseinket tagadtuk meg, valódi magunkat temettük el, hogy megmaradjon a munkánk, legyen megélhetésünk, szeressenek a barátaink, elfogadjon a közösségünk. Mostanra a legtöbben rejtőzködünk. Szépen felöltöztetjük magunkat amikor elmegyünk otthonról, hogy a másik ismerősnek találjon, “úgy” tehessünk, mintha “úgy” lenne. De persze semmi sincs “úgy”. Minden más lett. Megváltoztunk. A ki nem mondott szavak, el nem vállalt érzések átformáltak. Szerencsés az, aki mer magával találkozni, legalább otthon, a rejtekben. Ő legalább csak szenved attól, ami a kint és a bent között feszül. Annak, akinek, jobban sikerült a rejtőzködés, nehezebb. A valódi saját maga tényleg elveszett valahol. És persze még mindig üzen, a lélek már csak ilyen. Nehéz, szimbolikus, rejtett nyelven. Betegség, szorongás, üresség érzés kiált messziről. Ki nem mondott szavaink, száműzött érzéseink vesznek körül mindannyiunkat. Istent szólítjuk, amikor nem bírjuk tovább. Elképzelem, ahogy a tenyerén hozza őket vissza elénk. A tenyerén hoz bennünket, magunkhoz. Bár lenne erőnk nem megtagadni! Mert utána nem tudom mi jöhet még. Akkor tényleg minden elveszhet. Erre nem szívesen gondolok.

07/05/2024

A szív dala

Azt mondta, ma nem beszél velem. Persze nem így, csak össze-vissza hadovált, előbb így, aztán úgy, a világ tehet minden bajáról, vagy inkább az anyja, a kurvapecér apja... És itt fent hagyta a hangsúlyt, nem ejtette le a mondatot. Ő következett volna, aki mindent, de mindent elbasz.tt. Így mondta volna. De nem volt rá képes. Ma nem. Túlságosan fájt. Ezért hadovált össze-vissza. Mondom, nem beszélt velem. Szavakkal nem. Csak a hallgatásával. Azzal nagyon. Az a csend! Belevágott a délutánba, vér serkent az időből. Féltem. Nem attól, amit nem volt képes kimondani. Attól, hogy nem hagyhatom.
Ezért járt hozzám. Hogy egyszer végre kinyissa azt a zugát a létezésének, amit annyira nem akart látni. Mindent megpróbált, hogy elkerülhesse. Emiatt lett élsportoló, ezért fordult meg annyi nő az ágyában, ezért vette olyan nevetségesen komolyan a védekezést. Nehogy még egy gyerek a létezésbe kényszerüljön! Ezt tudta tenni a leendő fiáért. Hogy nem engedte megszületni. Fura arcai vannak a szeretetnek...
Szóval ma nem beszélünk...- sóhajtottam fel, és elköszöntem tőle. Rohadt érzés volt. Ott lógott a kimondatlanul maradt kín a levegőben. Mint egy kerti szárítóra akasztott torzó... - borzongtam meg, és korán aludni mentem. Nem segített, sokat forgolódtam, reggel nyomasztó álomképekkel ébredtem.
Szerencsére már az ajtóban várt. Gyűrött volt, a máskor szép vonásai mély ráncokba süllyedtek. És mondta. Végre mondta! Kemény, keserű, karcos szavak estek ki az ajkai közül. Eszembe jutott, talán köpi őket, de ezek kövek, kavicsok voltak, vágtak, inkább hányta őket. Egymás után bukkantak elő, sok év sok csalódása, a vesztes érzés születése pillanatától. A hazugságok, kis csalások, apró árulások, a nagy vétkek, elveszett, eldobott álmok...
Maga elé meredt miközben beszélt. Sokáig tartott, egyszer sem nézett fel közben. Hálás voltam érte. Így megengedhettem magamnak, hogy sírjak. Arra vigyáztam, ne vegye észre, vagy legalább ne akasszam meg. Születés volt ez. Fájdalomban fájdalom született. Az Isten, úgy hallottam, ezt nevezi az igazi “ Heart song”-nak, a szív dalának... Megrendülve ültem, nem moccantam. Az ilyen ritka madár, meg nem rémüljön, el ne repüljön...

07/02/2024

Lelkigondozói történeteim

“Ha a szíved kószál és szenved,
óvatosan vidd vissza a helyére
és helyezd gyengéden a te Istened jelenlétébe.
És ha soha semmi mást nem
csináltál egész életedben,
csak a szívedet hoztad vissza
és helyezted Isten jelenlétébe,
habár újra és újra elfutott miután visszahoztad,
akkor nem éltél hiába.”
Szalézi Szent Ferenc

A kezdetek...

Nehéz megmondani, honnan indult el lelkigondozóságom története. Talán ott, amikor először tapasztaltam meg, hogy a belső útjaim egy nagyon is konkrétan megtapasztalható szeretet valóságba vezetnek? Vagy ott, amikor valaki kérdezgetett a transzcendesről és a válaszok ott, akkor, a “semmiből “ bújtak elő? Miközben kimondtam a szavakat, mondatokat, ámultam, ez honnan? Ez a “semmi” rabul ejtett. Vágytam megtanulni elérni, hozzákapcsolódni, válaszokat találni benne. Azt hiszem, így kezdődött. És hosszù volt az út. A fejemtől a szívemig. Vagy talán a gyomromig? Néha azt éreztem, ott lakik. A lélek? A forrás? Az átjáró? A neve nem volt fontos. A kapcsolat nagyon. Képződtem, figyeltem, tanultam. Teret adni magamban. Először magamnak, később másoknak. A lelkigondozó olyan gyógyító, aki a gyógyszerét magán próbálja ki. Teret nyitok magamban, engedem, hogy ami meg akarja mutatni magát, az megjelenhessen. Nem válogatok, nem ítélkezem, nem akarok gyors válaszokat találni. Vagyok. És a biztonságos térben, melyet elfogadásból, jóindulatból építettem, engedem lenni azt, ami van. “Csak” figyelem. “ Csak” jelen vagyok a számára. Ez a jelenlét varázslatos. Az elfogadás, a szeretet többet ért, máshogyan lát. A jelenségek álruhájában örömeket, fájdalmakat, sebeket és szárnyakat vesz észre. Az emberségünk igazi, legmélyebb valóságát. Amikor ez megtörténik, valahogy megtelik a tér. A külső és a belső egyaránt. Sűrű és emelkedett lesz, érezni, az élet több, nagyobb annál, mint amit addig megtapasztaltunk. Aki ebben egyszer megfürdik, nem felejti többé. És visszavágyik ide. Így lettem lelkigondozó. Mert visszavágytam szüntelen.

Emlékszem az első, “hivatalos” beszélgetésemre. Felvételi folyamatban voltam a kórházban, ahol utána 11 évig dolgoztam klinikai lelkigondozóként. Akkor még egy voltam a jelöltek közül. És a leendő főnököm beküldött a sebészeti krónikus osztályra. Nem voltam igazán szimpatikus neki, inkább gyanakvó volt velem szemben, talán ezért is választott “fekete öves” szobát nekem. Elutasító, régóta a kórházban fekvö, hospitalizálódott betegekkel. Szinte mindegyikük súlyos csonkoláson esett át, a családok gyakran nem találták a megoldást számukra. Itt ragadtak. Egy ágyban. Pelenkában. Nem volt kedvük semmihez és senkihez. Megértettem őket. És féltem. Mit csinálhatnék én velük? Mit “mutatok” a leendő főnökömnek, aki eddig nemigen kedvel? Nem tudom, hogy jutottam át a küszöbön. De egyszer csak bent voltam. A beteg, akihez leültem, csukott szemmel, elesetten feküdt. Amputáción esett át. Ráadásul vak volt. Annyira tehetetlennek éreztem magam! De nem bánta, hogy megszólítottam. Volt kedve mesélni magáról. Hallgattam, figyeltem, lassan megnyugodtam. Megérkeztem hozzá. A kórházban a beszélgetések testtájakról, kezelésekről, diagnózisokról szólnak először. Aztán fájdalmakról, félelmekről, bizonytalan reményekről. És a családról. Vagy annak hiányáról. Ez az idős férfi a hiányától szenvedett. A felesége meghalt, a gyerekeknek sok a dolga mindig. Megelevenedtek a régi napok, amikor még minden egyben volt. A családja, a felesége, a munkája, a hobbija, és persze a lábai... Fényképezett, ezzel töltötte a szabadidejét. Szinte láttam, ahogy a vak szemekben életre kel a múlt. Lenyűgözött. Megállt egy képnél... És már sírt... Azt mondta:
“ Látom a feleségem gyönyörü arcát, mikor a fiunkat nemzettem...” Levegőt is alig mertem venni. Mert szent pillanat volt. És mert kezdő voltam, és féltem. Féltem, hogy mi lesz, ha beszámolok a leendő fönökömnek a síró, vak, amputált lábú betegről, aki addig, míg oda nem mentem, szépen, “nyugodtan”, csendben feküdt. Most meg felkavarodott, sír. Azt fogja mondani, hogy én zaklattam fel. És már láttam a képet magam előtt, úgy látszik, hasonlïtottunk kicsit egymásra ebben a bácsival, szóval tisztán láttam, hogy ostorral a kezében kerget ki a kórházból. És én futok a széles, patinàns folyosón előtte....
Aztán eldobtam ezt a képet. Jobbat, valódibbat találtam... Hiszen ez az idős férfi gyászol... Végére ért az életének. Muszáj visszanéznie, összegeznie, elbúcsúznia! Nem felzaklattam, meghallgattam! És rácsodálkoztam vele együtt a legszebb pillanatokra. Arra a különleges, szerelmes éjszakára, amikor az asszonya arcát nézte, miközben megfogant a fiuk... És éreztem, vele együtt rezdültem a fájdalomban, hogy vége. És hogy ez jó, ez kell. Visszanézni, ünnepelni, elsiratni, annak aki útra indul, miközben valaki mellette van, “ tanújává” lesz az életének.
Bánom is én, mit szól az a gyanakvó nő! Ami történt az helyes. Nagyon is. Mondjon, amit akar, én büszke vagyok rá!
Szólt, persze, hogy szólt. Nem volt csendes tipus. Felvett...
Így kezdődött. És muszáj visszajönnöm, mesélni még...

17/10/2023

Váratlan ima…

Egy ideje csak abban van választásom, melyik “utolsó” hírtől rémüljek meg. Már az utolsó is nevetségesen relatív. Szinte semeddig sem tart. A világ olyan gyorsan ontja a válságtüneteit, hogy csak kapkodni tudom a fejem. És jön a rezignáltság kísértése. Hogy megvonjam a vállam, felsóhajtsak: “na és… “ De küzdök ellene. Hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a világgal, melyben élek. És nem kerül kevésbe: félek, rosszkedvű leszek, vagy épp ingerült, idegesen kapkodó. Ez az ára, hogy itt vagyok, maradok… Furák ezek a válsághullámok. Néha messzebb vannak, “csak” Izraelben bombáznak, nem itt, aztán Mor küld egy képet magáról meg a tündéri babájáról, és az ott, hirtelenül itt lesz. Ráadásul a mi életünkben is egymást követik a megrázkódtatások. Betegség, szakítás, menni-maradni, életre vagy halálra készülni, ilyesmiről is muszáj beszélgetnünk a családban egymással, magunkkal, mint egy durva önismereti tábor sokkoló szembesülésekkel, egy őrült, kíméletlenül kemény terapeutával, aki Csernust az előző turnusban idegösszeomlásba kergette. Ilyen az élet mostanában a Földön. És csak még ilyenebb lesz, azt hiszem.
Aztán, talán menekvésként, talán a létező legnormálisabb folytatásként, Istenre gondoltam. MINDIG sokat gondolok rá, ez most finom jelzés Neki, hogy én itt vagyok, nagyon is, szerintem jobban kellene igyekeznie... De már ebben is kifáradtam eléggé. Hogy kérjek, várjak, igyekezzek. A helyzet annyira aggasztó, muszáj kezembe venni a dolgokat. A Sagrada Família jutott eszembe. Azok a fények. A magasztos ívek. Az égbe kapaszkodó kupolák. Ott nincs kérdés. És nincs várakozás. Abban az épületben, mindig ott van az Isten. Beléptem, és sírtam az örömtől. Nem tudtam addig, hogy ennyire gyönyörű. Hogy ennyire csodálatos, ellenállhatatlan hatalmasság. Josefet kérdeztem, látott-e már ilyen festményt. Amitől azonnal érzi, aki ránéz, van Isten. Hogyne, felelte, többször is. A festészethez nem értek, magamtól azt kérdeztem, láttam-olvastam-e szavakat, melyek ilyen ellenállhatatlan erővel jelenítik meg Őt.
Itt tartok most. Hogy meg kell keresnem azokat a szavakat. Másokét, magamét, hogy elolvassam, leírjam, ahányszor csak kell. Mert a hírek jönnek, akár akarom, akár nem. És bocsáss meg Uram, nem tudom kivárni, míg ideérsz. Muszáj Téged megidéznem. Sokszor. Mindig. Állandóan.
Nahát… Nem tudtam, hogy imát írok. A világomról akartam. Ide vezetett. Jogos…

09/10/2023

Az életről, meg a leesésről…

Egyszer valahol azt olvastam, nincs nagyobb csoda, mint a valóság. Ismeretlenül is ellenszenves volt a szerző. Olyan férfinak képzeltem, aki hangzatos mondatokkal növeszti a semmit. De valamiért megjegyeztem… ezek szerint.

Mostanában gyakran eszembe jut. Mert a valóságlátás nekem is régóta fontos. Tudom, hogy másként nincs esély arra, hogy változzanak a dolgok. Vagy éppen mi, emberek. Innen lehet elindulni. És ez a munkám, ezt csinálom magammal, a hozzám fordulókkal. Összegyűjtjük a bátorságunk, és addig figyelünk, kérdezünk, amíg meg nem mutatja magát az igazság. Annak az embernek az igazsága. Annak a helyzetnek az igazsága. Ezt tudtam. Csak innen indulhat el a változás, ezért lettem lelkigondozó, szeretek ott lenni, ahol a dolgok történnek.

Ami meglepett, ami új, hogy ha elég kitartó a keresésem, elég bátrak a kérdéseim, és elég makacs is vagyok, akkor olyan messzire, magasra, mélyre, az irányt hol így- hol úgy képzelem el, szóval előfordul, hogy ahová jutok, az az a hely, ahol a feltáruló igazsággal nem kell semmit “ dolgoznom”. Nem kell semmit megváltoztatni, hogy jó legyen. A JÓT találom meg. Istent. Aki megalkotta a világot, aztán elrejtőzött benne. Vagy dehogy is, eszébe sem volt bújócskát játszani, de nem lehetett kikerülni, hogy miközben öntudatra próbálunk vele együtt ébredni, ne gyártsunk hamis életeket. Így lettem majdnem közgazdász. Jó, hogy leesett rólam. És leesett annyi minden más is.

Mostanában attól félek, a világ is leesik rólam. Hogy nem lesz gáz, villany, béke, meleg, vagy éppen hideg. Nagyon kell bíznom abban, amit eddig tapasztaltam. Hogy minden, ami leesik rólam, Hozzá visz egyre közelebb. Hogy a létezés végül az Isten csodálatos hálója. És minden leesés, közeledés.

Megkedveltem mostanra azt a pasit. Szívesen megkövetem, nem volt hályogkovács. Tényleg a valóság a legnagyobb csoda. Talán ez Isten legigazibb neve. Ő aki van… A Van-ság…

16/04/2023

Gyászban lenni…

A belgyógyászatra hívnak, egy idős bácsi halt meg az osztályon, a felesége és két lánya jöttek a szükséges ügyintézésre, őket kérik kísérni.
A lelkigondozói munka egyik sajátos színe ez. Belépni valaki, valakik gyászába, egy darabig velük haladni. Gyakran mondják ilyenkor a hozzátartozók, hogy „nehéz munkájuk van”, és néha érzem, ahogy beleborzonganak, megriadnak. Pedig a gyászolók mellett lenni a legritkább esetben csak nehéz vagy megterhelő. Sokféle érzés kavarodik fel legtöbbször a gyászban, és ebben kísérőnek lenni leginkább is megtisztelő, néha kihívást jelentő…
Így volt ez a bácsi családjával is. Igencsak puskaporos hangulatba léptem be, mikor bemutatkoztam az idős özvegyasszonynak, és két lányának. A „lányok” – 50 körüli középkorú nők-, egyfolytában a mamát, 70-en túli, egyszerű idős asszonyt szapulták. Gyengének, tartás nélkülinek mondták-látták, aki elengedi magát, „műsort csinál” és nem gondol sem a papára, akinek hosszú szenvedés után jobb így, sem rájuk, akiknek szintén nehéz, de nem engedhetik el magukat. A mama bezzeg!
Amíg a hosszú-hosszú folyosókon lépdeltünk, újból és újból összecsaptak. A mama, mintha csak dacból tenné, a szidásra erősebben sírt, néha mondott is valamit, visszavágott a lányoknak, azok meg hol halkan, szinte csak odasziszegve, hol egymásnak címezve- emelt hangon- fortyogtak anyjuk miatt.
Bár ketten voltak egy ellen, a mama bírta ezt, ezt már a folyosón észrevettem, elcsodálkoztam rajta.
A patológia előterében még a legindulatosabb családok is elcsendesednek, a halál előszobájában az élők szinte kivétel nélkül megilletődnek. Nem így a három nő! Mama sír, idősebb nővér csitítja, a fiatalabb kioktatja, megint elcsodálkoztam, mennyi erő van bennük!
Már azt hittem így lesz ez végig, ők perlekednek, én figyelek, vajon feleslegesen vagyok itt?
A boncmester szobájában, ami amúgy egy normális, kopottas iroda, aztán valami mégis változni látszik. A fiatalabb nővér elhatározza, hogy megnézi halott apját. Az idősebb riadtan tiltakozik, ő nem, és legjobb lenne, ha húga sem…”maradjon meg úgy…”, a mama szintén be akar menni, neki a húg tiltja meg kereken, úgysem tud viselkedni! Hű…Nagyon figyelek, hogy állhatnék mindannyiuk mellett, de senki ellen…Megoldhatatlannak látszik, pedig muszáj lenne…
Mi köti őket össze az egymásnak feszülésük alatt-mögött? Mi a közös bennük? Szívvel-látásra van szükségem, érzem, de ezt nem tudom csak „úgy” bekapcsolni, erre rá kell találni…
A keményebb, harcosabb fiatalabb nővér karja felkötve, épp apja halálának napján ugrott ki a válla, látszik, hogy fájdalmai vannak. Miután elmeséli ezt, árnyalatnyi karcossággal kérdezi, tudnék-e egy fájdalomcsillapító injekciót szerezni neki… Meglepődöm, és ez most jót tesz, spontán megsimítom karját, ráadásul nem is a fájót, a másikat, és azt mondom, nekem csak fájdalomcsillapító simogatásom van - aztán bizonytalanul várom, ez most hogyan hat…Csak nem ingereltem az oroszlánt?
Nem… Meglepetten, szinte az az érzésem lefegyverezve fogadja az érintésem, végre elértem egyiküket!
Közben változik a helyzet, a három nő eljut oda, hogy mindannyian, együtt mennek be megnézni az apát. Most csend lesz köztük, az anya nem sír, a lányok nem veszekszenek. Készülődnek. Az idősebb, visszafogottabb, akiről az is kiderül, hogy inkább a mamára hasonlít, ki tudja mondani, mennyire fél.
Felajánlom, velük leszek, és hogy csak addig-úgy maradunk bent, amíg bírják… Kicsit megkönnyebbülnek, így jó lesz, és még az imát is szívesen fogadják. Ezen felbátorodva, a három mélyen megrendült asszony szokatlan csendjében halkan kimondom, az én hitem szerint most nagyon vigyáznak rájuk!
Eljön a pillanat, melyet félve vártak, és elindulunk az apához. Úgy alakul, hogy a felkötött karú nővér lesz az első, és mögötte haladok, érzékelem, hogy az idősebb testvér a mamát támogatja. A hűvös teremben letakart halottjuk felé lassan lépkedve, megérintem a karcos húg hátát. Meglepetten fordul vissza:
- Az erőset támogatja? - és a hangjában mintha hála rezdülne…
- Néha az erőseknek is kell - suttogom halkan.
Megállunk az apa körül, bal karommal a fiatalabb, jobbal az idősebb nővért ölelem, finoman, óvatosan, inkább csak mögülük, egymás mellett ők állnak hárman, a mamával.
Ami most következik, az az élet szakrális, szent pillanatai közül az egyik. A karcos húg óvatosan, félve, megemeli a halotti leplet, kitakarja édesapja arcát. A mama felzokog, miért hagytál itt, kérdi, és férje arcát, kezét simítja. A lányokat most nem bántja anyjuk sírása, apjukra figyelnek. Meglepődnek, milyen békés… A vonásait figyeljük, néha egy-egy szót mondunk róla, és a jelenlétük most csendes, békés, szinte ünnepi… A karcos húg végül még érinti is az apát, rácsodálkozik, hideg… És nem félelmetes - ezt látom meglepett arcán.
Annyira köztük lehetek-vagyok, hogy pontosan tudom, mikor helyes az imát elkezdenem, és ők a templomba nem járók megható bizonytalanságával csatlakoznak hozzá. Nem emlékszem, melyikük igazította vissza a leplet, talán, mert akkorra már nem külön- együtt láttam őket.
Így született meg egy találkozás, nem is tudom, anya és lányai, a három nő és halottjuk, köztük és köztem, élet és halál között…?

08/02/2023

Azon gondolkozom, milyen az, amikor az életünk nagyobb, fontosabb, mint amilyennek megéljük. Hogy sokkal nagyobb erők munkálkodnak benne, mint sejtenénk.
Jár hozzám valaki, akivel a halálról kezdtünk mostanában beszélgetni. Csak benyitottunk a témába, vártam vissza, hogy folytassuk. Lemondta az ülést, helyette, akkor temetésre ment. Aztán egy héttel később persze folytattuk. Arról is beszélgettünk, miért is kikerülhetetlen ehhez közelmenni. A sebezhetőséghez jutottunk a haláltól. És hogy sebezhetőség nélkül nincs intimitás. Na, ha legközelebb jössz, innen, tovább! - lelkesedtem. Azt mondta, megint csúsztatnunk kell egy hetet. Wellness-hétvégét kaptak a kölköktől karácsonyra, elutaznak kettesben az asszonnyal…
Na. Hát ezen gondolkozom…

27/11/2021

Veszélyes-csodás vizeken...

Szenvedélyes megfigyelő vagyok. Nem tudom, ellentmond-e egymásnak a mondat eleje és vége, nálam akkor is így van. Óriási kíváncsisággal figyelem az emberi életeket. Mostanra sejtem, a sorsot kutatom benne. Az Isten ujjlenyomatát... beleborzongok, ahogy leírom. A rejtőzködő Istent keresem...

Nagyon hétköznapi módon kezdődött. Kislányként szerettem a falunkban biciklizve bekukucskálni a házakba. Arra gondoltam, milyen jó lenne láthatatlanul ott ülni a sarokban, a kemence mellett, megfigyelni az ottélőket. Hogy mit reggeliznek... Maca néniéknél szalonnával sült krumplit ettünk reggelente, és én oda voltam érte. Mert finom volt, és mert olyat addig nem láttam. Reggelire legalábbis nem. Én édes teát kaptam hozzá fémbögrében, a férfiak pálinkát. Na, az is meglepett, az apám soha nem ivott.
Szóval a megfigyelés... Hosszú időre elaludt, dolgom volt, tanultam, férjhez mentem, születtek a gyerekek. De visszatért, még erősebben, és már nem elégedett meg bicikliről kukucskálással. Hivatássá nőtt bennem. Ez eleinte elég nagy bajnak tűnt, hogy lehet szenvedélyes figyelemből megélni? Hogy lenne ez munka? Nagyon megijedtem, de már nem lehetett visszafordulni. És meglett a neve, kiderült, ez a lelkigondozás, és én egy izgalmas belső utazás eredményeként az lettem, aki mindig is voltam. Lelkigondozó... Csak eleinte biciklizésnek, meg Maca néni reggeli vendégének hívtam.

És ez veszélyes hivatás, legalábbis néha az. Néhány napja különös erővel támadt fel bennem, hogy valakinek, aki közel áll hozzám, megmutassak ebből valami fontosat. Hogy az élete fordulatai, az ilyen-olyan, látszólag egymástól független történések, úgy hiszem, mintázattá állnak össze. Hogy sokszor kellett elbuknia, éz ez külön-külön fájdalmas szívtörés. Együtt sors. És a sorsa kikerülhetetlenül sodorja valami felé. A szívtörések egyre intenzivebbek, és ő nagyon szenved tőle. Félelmetes... és szerintem közelít valami felé. Ezt akartam elmondani. Hogy úgy hiszem, katarzis közeleg. És akkor minden, ami eddig összetörte, felfedi a titkát. A trauma titkos nyelve egyszer csak világosan fog hozzá beszélni. És amikor ez megtörténik, látni fogom győzni, nevetni, kiteljesedni. Szívből, felszabadultan, boldogan...

Ezt akartam elmondani, de elsőre nem sikerült. Dühös lett, mert megérintettem a sebeit. Álmodtam a következő éjszakán. Én cica voltam, ő süni, éles tüskékkel. Csodálkoztam az álmomban, mert a cica meg akarta enni a sünit. Gondolom, nem sikerült neki. Ébren biztosan nem. Pedig nagyon szerettem volna, ha onnan is látja az életét, ahonnan én...

Most újra próbálkozom, mert látok valamit, és ez nem hagy nyugodni. Szeretném nagyon, ha megmutathatnám, amit látok. Az Isten ujjait sejtem a sorsában. Elég fontosak mindketten, hogy újra nekifussak... Ha nem megy, elmegyek biciklizni. Vagy szalonnás sült krumplit reggelizem pálinkával...

01/11/2021

Szakadékos, töredezett, talán egyszer repülős történet...

Ez az egész tud ijesztő is lenni. Nem jutunk el eddig, csak ritkán, szerencsére. Vagy sajnos... ezt még nem tudom. Túl friss az élmény, és nem tudom, mi lesz belőle.
Elkísértem valakit a szakadék széléig. Kerülgettük sokáig, mindent megpróbáltam, ne kelljen. Ajánlgattam az erdő békéjét, a hegyek csábító ormait, a mező virágait. Azt mondta, jó, jó, szép, DE... Érti, amit mondok, mi több, mostanában érzi is, tényleg klassz, örömteli meg minden, DE... Az a rohadék DE... Ott véreztek el a beszélgetéseink. Mert mindig talált valamit, ami elrontotta a képet, amit elérajzoltam, és amit lassacskán tényleg meg is élt. Annak nagyon örültem. Hogy tényleg megtapasztalja, élni jó. Legalább időnként lehet az... Azt hittem befejeztük, megtalálta, amiért hozzám jött. De a régi nóta ott kísértett, elhalkult, aztán újult erővel tért vissza. Igen, igen, persze, DE.... És igaza volt. A létezésünk mélyén mindig ott bujkál a DE. Születünk, DE meghalunk. Szeretünk, DE a szeretet nevében bántunk. Küszködünk DE újból és újból visszaesünk. És öregszünk, bármilyen gondosan válogatjuk meg, mit eszünk, mennyit alszunk, sportolunk, imádkozunk, jógázunk. A betegségeink egyre szaporodnak, az erőnk fogy, a napok elkezdenek fájósan kezdődni. Aztán így is folytatódnak. Ő ezt elég bátran viselte. De hogy a gyerekei is így, ebben... ez valahogy összetörte. Ezt is értettem, és már nem beszéltem szépen szóló barackról, mosolygó szőlőről. Azt mondtam, igaza van. Ettől megijedt. Miért nem győzködöm? Miért nem mesélek tengerekről, melengető homokról, ezt olvastam ki döbbent arcából. Nem szándékosan csináltam. Még azt sem éreztem, elfogott a csüggedés. Talán egy kicsit. Inkább azt, hogy addig jutott, ameddig kevesen. És akkor most ezt kell elfogadni, muszáj engedni létezni. Mert mindenképp ott van a létezésében, és akkor nincs jogom kitolni a beszélgetésünkből. Hogy van-e miért élni, ha egyszer ilyen nehéz, és semmi sem ígéri, az a sok szenvedés majd biztosan elvezet egy jobb helyre, itt, ebben a világban. Ezt nem tudhatja, sőt, igazából úgy látta, a folyamatos zuhanás az egyetlen, ami biztos. Elfogadtam. Hogy így érez, így lát, ez az, amiben hinni tud. Már nem győzködtem. Valahol talán örültem. Mert azt mondta, azt látta, ami az ő valósága. A szakadék szélén állt.

Beismertem neki, magamnak, úgy hiszem, mindannyian ott vagyunk. A szakadék mellett éljük az életünket, és mindent, de mindent megteszünk, ne kelljen észrevennünk. Ezért hangosak a zenéink, kell állandóan ingereket kapnunk a külvilágból, nem szeretünk egyedül lenni. Ezért kell annyi szorongásoldó, alkohol, edzőterem, okos telefon, like-ok, politika, tv-s vetélkedő. Hogy lebutíthassuk magunkat. Mert különben okosak maradnánk, és azt kellene látni, amit ez a bátor, szorongó, elkeseredett, reménytelen férfi, akivel évek óta próbáltam elkerülni ezt a helyet. Nem lehetett, nem hagyta. Szemrehányó volt kicsit. Akkor most nincs válaszom, nem segítek neki? Nem volt válaszom, nem tudtam segíteni. Azt éreztem, ott van, ahol én. Tudjuk a szakadékot. Látjuk a veszélyt. És meg kell tanulnunk repülni. Én nem tudom, hogy kell, nem tudom neki megtanítani, csak azt, hogy muszáj...

24/10/2021

Sokat gondolkodom a traumáról. Hogy milyen pokoli tud lenni. Megtörténik egyszer, sajnos akár többször. És onnantól örök életet nyer, gyakran így tapasztalom meg. Nem gyógyul, nem múlik, nem felejtődik... Azt olvasom újabban, nem csak a lelkünkben, a testünkben is elraktározódik. Az a hang, illat, bármi, ami emlékeztet, akár csak távolról, alig érzékelhetően, arra a hangra, szagra, arra az éjszakára, arra a fájdalomra, évekkel, évtizedekkel később is megbénít. Legtöbbször teljesen megmagyarázhatatlanul, látszólag irracionális viselkedést kiváltva. És akkor, mindennek a tetejébe, megérkezik a szégyen, hiszen a külvilág mást lát. Szerencsétlenkedést, bénázást, igazi vesztest, akire muszáj rálegyinteni, “ ő ilyen...”.
És igazuk van, “ilyen”. Nem tud más lenni. A trauma fogvatartja, megbénítja, nem ereszti. Ilyenkor gondolunk terápiára, hipnózisra, reinkarnációs oldásra, imára, gyógyszerekre, jógára, sportra, akotásra... Ahogy írom, sorolom, nő a feszültség bennem. Mert nem tudni, segít-e. Az egyik vagy a másik kell, vagy mind, sorban, egymás után? És akkor az élet másról sem szól, mint végeláthatatlan próbálkozások soráról, egyszer jobb lesz. És akkor végre elkezdődhet az élet...
Nem tudom, pesszimista, megcsömörlött, fáradt, vagy bölcs vagyok. De az az igazság, tele lettem a trauma nyomorúságával. Hogy annyi mindent elvesz, megnyomorít. Mintha a bántalmazó, aki valamikor megpróbált tönkretenni, itt maradt volna, és mindent folytatna. Mi meg kérlelnénk, kineziológiával, masszázzsal, tablettákkal, mifenével, legyen olyan kedves abbahagyni... Nincs mit szépíteni, előbújt a dühöm. Hogy elég! Egyszer, többször, hatalmában állt bántani, és lehet, a seb örökre megmarad. És mindig fájni fog. És emlékeztet, megijeszt, visszahúz. De sem te, sem én, nem állunk csak a sebeinkből! Sokkal-sokkal többek vagyunk nála. És ez azt jelenti, lehet továbbélni, folytatni, örömre lelni. Meglehet, eleinte nehéz. Csak picike fény szűrődik be, mintha nem számítana. De én megpróbálnám. Kikerülni a rossz varázslatból, lerázni az ártó igét: “ tönkretettek”. Nem igaz! Nem lehet igaz... Menjen a pokolba a bántalmazó, vigye magával az átkát, hozzátartozik, az övé. A seb meg a mienk. De ott van körülötte az ép szövet, van immunrendszerünk, külső-belső egészségünk. Valamennyi mindig marad. És ez az ami számít, innen jöhet a gyógyulás. És akkor ma lehet, kell elkezdeni élni...
Annyira nem bírtam már, muszáj volt megpóbálnom. Kérdeztem ma valakit, akarja-e. Akarta. Izgulok, kicsit szorongok, sikerül-e, lehet tényleg így? De végre nem vagyok tehetetlen, bénult, eszköztelen segítő.
F**k you trauma....

Gellai Judit lelkigondozó, családkonzulens, coach oldala

13/08/2025

07/03/2025

07/05/2024

07/02/2024

17/10/2023

09/10/2023

16/04/2023

08/02/2023

27/11/2021

01/11/2021

24/10/2021

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

A Vállalkozás Elérése

Parancsikonok

Megosztás