08/06/2026
Nagyon sok szakember beszél arról, hogy a gyerekeinket nem tudjuk mindentől megvédeni. Nem leszünk ott minden konfliktusnál, minden bántó mondatnál, minden csalódásnál. Ezért azt mondják, hogy a legfontosabb, amit adhatunk nekik, az az egészséges önértékelés. Ha egy gyermek tudja az értékét, ha rendben van önmagával, akkor kevésbé fogja összetörni mások véleménye, könnyebben áll ki magáért, és nagyobb eséllyel hoz jó döntéseket akkor is, amikor mi nem vagyunk ott.
Eddig rendben is van.
Csakhogy a legtöbb helyen itt véget ér a magyarázat. Arról már jóval kevesebb szó esik, hogy hogyan alakul ki valójában egy gyermek egészséges önértékelése.
Sokan azt gondolják, hogy dicséretekkel.
Ha egy gyermek azt hallja folyton, hogy ügyes, okos vagy különleges, könnyen megtanulhatja azt, hogy akkor értékes, amikor jól teljesít. Az önértékelést sokkal inkább az építi, amikor a gyerek azt tapasztalja, hogy a szeretet és az elfogadás nem a teljesítményétől függ. Amikor látjuk az erőfeszítését, amikor teret kap a próbálkozásra, amikor hibázhat anélkül, hogy attól kellene félnie, hogy csalódást okoz.
Amikor hazavisz egy négyest, és nem azt kérdezzük, hogy miért nem ötös. Amikor valamiben nem ügyes, és nem hasonlítjuk más gyerekekhez. Amikor nem azt éreztetjük vele, hogy javításra szorul, hanem azt, hogy vannak erősségei. Amikor otthon türelemmel bevonjuk a "munkába".
Mert a gyermek nem attól lesz magabiztos, hogy mindenben jó.
Hanem attól, hogy tudja: akkor is értékes, amikor nem mindenben "tökéletes".
Szóval Kedves Olvasónk, te hányadán állsz a saját önértékeléseddel?
Mert egy olyan szülő, aki maga is önbizalomhiánnyal küzd, sokkal nehezebben tud egészséges önértékelést átadni a gyermekének. Mert a gyermek nemcsak a szavainkból tanul.
..hanem abból is, ahogy létezünk...
Ha azt látja, hogy állandóan kritizáljuk magunkat, másokhoz hasonlítjuk magunkat, nem hisszük el magunkról, hogy értékesek vagyunk, akkor hiába mondjuk neki, hogy higgyen magában. A gyermek sokszor azt fogja követni, amit lát, nem azt, amit hall.
És igazábal van még valami(sőt több is), aminek szerintünk még mindig nem tulajdonítunk elég jelentőséget.
A legkorábbi élményeknek.
Ma már egyre több kutatás mutatja, hogy a magzati korban átélt környezetnek is lehet hatása a gyermek fejlődésére. Nem arról van szó, hogy egyetlen gondolat vagy egy rossz nap meghatározza az egész életét, hanem arról, hogy a tartós érzelmi állapotok, a biztonság vagy a bizonytalanság légköre nyomot hagyhat a fejlődő idegrendszeren.
Gondoljunk bele, milyen érzésekkel várja egy anya a gyermekét.
Örömmel?
Félelemmel?
Bizonytalansággal?
Bűntudattal?
Vagy éppen azzal a belső vívódással, hogy "mi lesz a karrieremmel?”, "képes leszek erre?”, "meg fog változni az egész életem?”
Ezek emberi érzések. Szinte minden szülő megéli őket valamilyen formában.
A probléma nem az, hogy vannak ilyen érzéseink. A probléma az, hogy mennyire tudatosítjuk és dolgozzuk fel őket.
Ugyanígy nyomot hagyhatnak a későbbi évek kimondott és kimondatlan üzenetei is.
Nagyon sok felnőtt meséli el, hogy gyerekkorában újra és újra hallotta: "Mi kislányt vártunk.” Vagy: „
"Mi kisfiút szerettünk volna.” A szülők ezt gyakran ártatlan történetként mesélik, de egy gyermek számára ezek a mondatok könnyen úgy csapódhatnak le, hogy nem pontosan olyannak várták, amilyen lett és ő ezt valójában már magzatként is érzékelte.
Ugyanilyen mély nyomot hagyhat, amikor egy gyermeket állandóan valamelyik családtaghoz hasonlítanak.
"Pont olyan makacs vagy, mint az apád.”
"Ugyanolyan vagy, mint nagyanyád.”
"Pont olyan vagy, mint az a rokon, akivel mindig csak a baj volt.”
A szülő lehet, hogy csak egy félmondatot mond ki. A gyermek viszont identitást épít belőle.
S elgondolkodtál már azon, hogy amikor elutasítod a párod családját, a gyermeked egy részét is elutasíthatod?
Néhány éve egy orvosi rendelőben várakoztam, amikor egy anyuka a karjában tartotta a kisebbik gyermekét, és közben egy másik anyukának mesélte, hogy „ha a nagyobbik ilyen jó baba lett volna, mennyivel könnyebb lett volna vele az első pár év”. Miközben erről beszélt, az ötéves kisfia ült mellette.
Valószínűleg nem akarta megbántani.
Valószínűleg észre sem vette, hogy milyen üzenetet közvetít.
De a gyermekek nemcsak a szavakat hallják. A mögöttük lévő jelentést is érzik.
A gyermek önértékelésének egyik legfontosabb kérdése ugyanis nem az, hogy jó vagyok-e.
Hanem az, hogy örülnek-e annak, hogy én vagyok.
Elfogadható vagyok-e úgy, ahogy vagyok.
Szerethető vagyok-e akkor is, ha nem felelek meg minden elvárásnak.
Ezért amikor egy gyermek önbizalmát szeretnénk erősíteni, sokszor nem elég a dicséret. Nem elég a motiváló mondat. Nem elég azt ismételgetni, hogy higgy magadban.
Nekünk kell először megtanulnunk észrevenni az értékeinket. Nekünk kell megtanulnunk elfogadni a saját tökéletlenségünket. És nekünk kell megtanulnunk úgy nézni a gyermekünkre, hogy ne azt lássuk benne, amilyennek lennie kellene, hanem azt, aki valójában.
Mert az önértékelés ott kezdődik, ahol a gyermek először megérzi:
Jó, hogy vagyok. Pont így.🤍
A fenti példák természetesen nem kőbe vésett sorsok. Egy gyermek idővel felismerheti, hogy bizonyos mondatok, elvárások vagy családi történetek valójában nem róla szólnak. Mégis, amikor a szülők nem értik, hogy a gyermekük miért visszahúzódó, miért bizonytalan önmagában, vagy miért küzd önbizalomhiánnyal annak ellenére, hogy folyamatosan dicsérik, akkor érdemes egy kicsit mélyebbre nézni. Mert az önértékelés gyökerei sokszor nem ott vannak, ahol a tüneteket látjuk.
Bár sokat írunk a gyermekekről és a szülő-gyermek kapcsolatról, nem nevelési tanácsadással foglalkozunk.
Azért hozzuk ezeket a témákat, mert a gyermekeink gyakran rámutatnak azokra a mintákra, amelyeket mi magunk is fájdalomból hozunk a múltunkból. Ezekkel a mély történetekkel foglalkozunk mi...
Ezért osztunk meg annyi testi gyakorlatot is. Mert vannak dolgok, amelyeket már értünk fejjel, de a testünk még mindig emlékszik rájuk. A gyakorlatok célja, hogy ne csak megértsük, hanem ki is tudjuk engedni magunkból mindazt, amit túl régóta hordozunk.
Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet
