Léterő

06/09/2026

Manapság nagyon sokan gondolják azt, hogy a segítői szakma egy jól kereső állás. Ontja magából az internet a coachokat, a rövid képzéseket és azokat a gyors módszereket, amelyek sokszor csak a felszínen kapargatják a problémáink okait. Ömlik a marketing. Dőljön a lé.

A szakmai tudás, és az államilag elismert végzettség elengedhetetlen a hivatalos munkához Magyarországon. De valljuk be azt is, nem az egyetemi éveid fognak jó szakemberré tenni. Hanem az, hogy elkezdesz magadon dolgozni, s azáltal elkezdesz emlékezni arra a bölcs tudásra, ami mindannyiunkban ott él. És igen, vannak emberek, akiknek ehhez nem kellett egyetemre járniuk. És ami nagyon fontos, egyetlem segítő sem attól válik jó segítővé, hogy a kliense fölé helyezi magát, és azt érezteti vele, hogy ő többet tud. Mindannyian tanuljuk az életet. És nem, nem ébrednünk kell, hanem emlékeznünk...

Szóval valahol a kettő között van az arany közép... de soha ne a biznisz, a pénz legyen a húzóerőd.

A Nap keleten kél. Mindannyian onnan jövünk... de annyira elnyugatiasodtunk. Mindent gyorsan akarunk. Gyors megoldást. Gyors választ. Gyors eredményt. Közben pedig egyre távolabb kerülünk attól, amit valójában keresünk...

A csikungban például nem önmagában a mozdulat a lényeg. A mozdulat csak eszköz. Attól válik igazán mély gyakorlattá, hogy megtanulsz jelen lenni benne. Érezni a testedet. Észrevenni, mi történik benned. Oda vinni a figyelmedet, ahol valami megrekedt. Ehhez pedig nem elég 30 másodperc. Ehhez el kell mélyülnöd. Dolgoznod kell magadon. És pontosan itt van az, amit a mai világban sokszor nem akarunk csinálni... a mélység...

És talán most jutottunk el oda, hogy már nincs időnk. Nézd meg, milyen állapotban van a világunk. Nézd meg, milyen állapotban van a Föld. Nem az a feladatunk, hogy még évtizedekig nyalogassuk a sebeinket, újra és újra elmondjuk, mi történt velünk, másokra mutogatva és közben ugyanazokat a köröket fussuk. Hanem az, hogy végre elkezdjünk emlékezni. Emlékezni arra a bölcs erőre, ami bennünk van. És így fogjuk abbahagyni azokat a romboló mintákat, amelyek generációkon keresztül arra tanítottak minket, hogy fojtsuk el az érzéseinket, alkalmazkodjunk, feleljünk meg, és ne bízzunk abban, amit belül érzünk.

Nem az a legfontosabb, hogy milyen diplomájuk lesz a gyerekeinknek, vagy hogy kitűnő tanulók legyenek. Ezeknek lehet helyük az életükben. De sokkal fontosabb, hogy ne fojtsuk el azt a csírát, ami már a születésükkor elindult bennük. A kíváncsiságot. Az érzékelést. Az intuíciót. A kapcsolódást. Azt a belső tudást, amivel még természetesen érkeztek erre a világra. Mert a Föld a mi anyánk, az életünk otthona és teremtő közege. Mi pedig itt, a földi síkon szintén teremtők vagyunk. És amikor egy anya gyógyítani kezdi önmagát, annak hatása van a gyermekére, a férfira, a felmenőire, a következő generációra is. Ezért foglalkozunk annyit az anya-gyermek kapcsolattal, a nők gyógyulásával. Nem azért, hogy nevelési tanácsokat adjunk, hanem azért, hogy egy újfajta világ születhessen. Hogy a régi sebekből erő születhessen. Ez nem azt jelenti, hogy csak a nőké a felelősség, hanem azt, hogy a nők összefogva csodákra képesek.

Egyre több szakember nyit afelé, hogy innentől kezdve nem lehet az a cél, hogy valaki évtizedeken keresztül hozzá járjon. Nem nézhetjük csak a saját, önös anyagi érdekeinket. Arra kell törekednünk, hogy minél többen segítsük egymást emlékezni.

14 nap múlva, 8 héten keresztül meg akarjuk mutatni a velünk "utazóknak", hogyan tudnak elmélyülni, hogyan tudnak elindulni az emlékezés felé.

Talán egy kicsit a saját magánpraxisunk ellen is beszélünk, ugyan szükség van arra, hogy időnként valaki kívülről ránézzen az életünkre. De már nincs időnk tovább terapeutázgatni.

Mostmár más formában kell segítsük egymást.

Hogy egyre többen tudjanak önmagukhoz kapcsolódni, és emlékezni arra a bölcs tudásra, ami mindig is ott élt bennük...

És visszatérve a videóban látott gyakorlatsorokra, ezek a gyakorlatok nemcsak a szomatikus megközelítésben jelennek meg, hanem a pl. csikungban is.

A keleti filozófia azonban nemcsak azt a tudást hagyta ránk, amit a szabad szemünkkel is látunk, a mozgást. Hanem annak a gyakorlati folyamatát is, hogyan tudunk kapcsolódni ahhoz, ami már eleve bennünk van. Hogyan ismerhetjük fel a testünkben megrekedt energiákat, és ami talán még fontosabb, hogyan tudjuk ezeket újra aktiválni... mert nem új dolgot tanít, hanem "visszatanít". De ez melós... s erről nem lehet trendi videót készíteni...

Hát erről is szó lesz...

14 nap múlva kezdünk...

Mert aki emlékszik, vállalja a felelősséget.

Mert aki emlékszik, abban áramlik a szeretet.

Mert aki emlékszik, azt nem lehet manipulálni. Nem lehet megfélemlíteni.

Mert aki emlékszik, nem tapossa el gyengébbet, hanem felemeli.

Mert aki emlékszik, tudja, ki ő. És tudja, mire képes...

Szerző: Léterő (Zsani&Adri tesók)
Videó: Védett tartalom

04/09/2026

Papp Szabolcs (Supernem) - dadog, mégis elismert énekes és frontember

Agatha Christie - diszlexiával küzdött, mégis a világ egyik legsikeresebb regényírója

Ray Charles - amerikai zongorista, énekes és dalszerző, aki gyerekkorában megvakult, és ennek ellenére a 20. század egyik legnagyobb hatású zenésze

Steven Spielberg - diszlexiával küzdött, és gyerekként az iskolában emiatt nehézségei voltak, később a világ egyik legsikeresebb filmrendezője lett

Tom Holland - diszlexiás, mégis világhírű színész, többek között Pókember megformálója

Keanu Reeves - diszlexiával küzdött az iskolában, mégis Hollywood egyik legismertebb színésze

Whoopi Goldberg - diszlexiával élt együtt, mégis Oscar-, Emmy-, Grammy- és Tony-díjas előadó

Michael Phelps - ADHD-t diagnosztizáltak nála gyerekként, mégis minden idők legeredményesebb olimpikonja

Jonnie Peacock - egyik lábát csecsemőkorában amputálták, paralimpiai bajnok sprinter

Esther Vergeer kerekesszékes, minden idők egyik legsikeresebb teniszezője, hosszú éveken át veretlen volt

Helen Keller - siket és vak volt, mégis író, előadó és aktivista

Hmmm... hosszúra tudna nyúlni ez a lista.

A kollektív tudatunkban valahogy mélyen benne él, hogy azt vesszük észre először, ami hiányzik. Valljuk be, hogy milyen nehezen gyakoroljuk a hálát, milyen könnyen soroljuk, mi nincs, mi nem elég, mi lehetne más. Aztán habzó szájjal mondjuk, hogy "a mai gyerekek milyen hálátlanok”, miközben pontosan ezt a mintát mutatjuk nekik.

S valahogy ugyanezt tesszük önmagunkkal és egymással is. Az emberi mivoltunkban is hajlamosak vagyunk előbb meglátni azt, ami hiányzik, ami eltér, ami "nem tökéletes”, és sokszor el is hisszük, hogy ezek a gyenge pontjaink.

Pedig tudod, mi a közös azokban az emberekben, akikről fentebb írtam?

Nem "legyőzték” a hiányosságukat, hanem megtalálták azt a közeget, ahol, ami korábban hiánynak tűnt, egyedi erővé vált.

Be kell valljam, nekem is van "hiányosságom”... Nem kevés. Például ha stresszhelyzetben vagyok, remeg a kezem és a lábam is... és a hangom is. Gyerekként akárhányszor szavalóversenyre mentem, szavalás közben folyamatosan váltogattam egyik lábamat a másikra. A zongoraversenyeken pedig az lett a védjegyem, hogy mindig felhajtottam a kottaállványt, még akkor is, ha nem volt rajta semmi, mert annyira remegett a kezem, hogy attól még jobban remegett, hogy tudtam, látják. De kiálltam és zongoráztam. Emlékszem, amikor ezt elmondtam apukámnak, aki a mai napig zongorázik, azt mondta, ne izguljak ezen, mert az ő keze is remeg még mindig. És hogy soha ne ez legyen az, ami visszatart attól, amit szívből szeretnék csinálni, vagy amit egyszerűen csak ki szeretnék próbálni. Nem mindent kell, hogy legyőzzön a rutin. Van, amit nem azért csinálunk, hogy egyszer csak ne féljünk tőle, ne remegjen a kezünk, vagy ne izguljunk. Hanem azért, mert ennek ellenére is szeretnénk csinálni.

Még így felnőtt fejjel is, beszédtechnika órás múlttal, ha nem betanult szöveget mondok, ma is hajlamos vagyok hadarni, csapongani, néha összefüggéstelenül beszélni... Zsani, a nővérem és kollégám itt a Léterőnél, akárhányszor előadást tartunk, beáll a hátsó sorba, és mint egy karmester, adja a tempót, mikor lassítsak.🙈 Egyszer egy előadásom után odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta, voltak mondatok, voltak szavak, amiket nem értett, annyira gyorsan beszéltem és annyira csapongtam, de annyira szórakoztató volt az előadásom, hogy reggelig tudta volna hallgatni.🤪

Mióta az eszem tudom nagyon érzékenyen érintenek a dolgok. Gimiben rengeteget voltam beteg, mert folyamatosan stresszeltem, mindent a szívemre vettem... De mindig generáltam magamnak ezeket a helyzeteket, mert sokat jártam versenyre. Emlékszem amikor beneveztem egy versenyre, ami két hónap múlva volt, én már a nevezés pillanatától kezdve alig aludtam, izgultam. Hittem, hogy minden lehetőség a félelmeimen túl van. Meg akartam fogadni a tanácsokat, lazábbá akartam válni, mindenáron le akartam győzni a stresszt, és azt, amit kivált belőlem. Meg akartam változtatni magam... oly annyira, hogy kórházba kerültem, annyira beteg lettem érettségi előtt... Anyukám javaslatára, lelki oldalról is elkezdtünk nyomozni, így jártam először kinezilógusnál, aki azt mondta: nem a stressztől vagy beteg, hanem attól, hogy folyamatosan meg akarod változtatni azt, ahogy működsz. És ez akkor valahogy nagyon betalált... éveken keresztül próbáltam letuszkolni a lesz@rom tablettát a torkomon, hogy más legyek, de csak fuldokoltam tőle..

De bevallom neked azt is, hogy van egy érdekes találkozási pontja az érzékenységemnek és a kommunikációs hiányosságaimnak, sz@rul fogalmazok. Mert sok mindent nagyon erősen érzek, de nem mindig tudom úgy elmondani, ahogy szeretném, ezért néha ütnek a szavaim... de ez nem lehet mentség... ebben jobban kell igyekeznem.

Ennek ellenére emlékeztetem magam arra is, hogy ha őszintén ránézek az életemre, sokszor pont az érzékenység vitt előrébb. Ez az, ami miatt átérzek, mélyen megélek dolgokat, ami arra ösztönöz, hogy formát bontsak, és ami miatt ma le tudok ülni a vendégeim elé, és nemcsak meghallgatni, hanem érezni is tudom őket. Ki gondolta volna, hogy az a kislány, aki remegő lábbal áll ki szavalni, aki a zongoránál felhajtja a kottaállványt, hogy ne látszódjon a keze, és aki stresszhelyzetben hadarva összekuszálja a mondatait, egyszer majd emberekkel fog foglalkozni és előadásokat tart? 🤷‍♀️

És ma már nem csak magamat emlékeztetem erre, hanem a reggeli szendvics mellé ezt csomagolom útravalónak a gyerekeimnek.

És hadd jegyezzem meg, én hiszek ezekben a mai fiatalokban. Akkor is, ha nagyon skibidi, vagy valami ilyesmi.🤣 Minden generációban voltak rendbontó fiatalok. Minden generációnak megvolt a maga hülyesége. A nagymamától hallottam sztorikat, a viccből felgyújtott szalmáról...🤔Az én időmben meg tarolt a chat, az iwiw, meg azok az old schol videójátékok, meg hazaérve az iskolából, a táska a kanapé mellé dobva indult az Esmeralda. És tudod bevallom... nagyon sokszor szerettem volna visszaszólni a szüleimnek, csak nem mertem. Inkább elfojtottam. Ma meg terápiára járok.🤣

És ahogy régen is voltak fiatalok, akik nem vettek részt a házimunkában, akik nem tanyán nőttek fel, most is vannak gyerekek, akik még soha nem vágtak füvet, és vannak olyanok, akik minden nyáron barackot szednek. 🤷‍♀️

Szóval lehet "bátyja" a mai fiatalok jobban visszaszólnak, hangosabbak, máshogy működnek. De mi van, ha azt keresik, hogyan lehet az elfojtásból megszólalni? Az arany közepet csak úgy lehet megtalálni, ha látjuk a két végletet...🤷‍♀️ Hiszem, hogy rá fognak jönni, hogy lehet úgy önmaguknak lenni, hogy közben megtanuljanak együtt lenni másokkal is.

És hiszem azt is, hogy mi, felnőttek, egyre többen rá fogunk jönni arra, hogy nekünk is van hova gyógyulni, hova változni. Ehhez pedig talán elég csak megnézni azt a "csodálatos" világot, amit mi, felnőttek közösen teremtettünk...

És amit biztosra hiszek, kedves olvasóm, hogy amit ma te a gyenge pontodnak hiszel, az lehet, hogy éppen a legnagyobb erőd... Sose késő. Egyszer apukám azt a bölcsességet is mondta nekem: attól, hogy valamiben már nem lehetsz művész, még lehetsz benne jó mesterember... és ebben kell segítenünk a gyerekeket is. Megtalálni azt a közeget, ami az övéké. Felfedni azt a csodát, ami bennük rejlik...

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

03/09/2026

31/08/2026

Sok helyen olvashatjuk, hogy a gyermek viselkedése legtöbb esetben tünet. Egy dühkitörés, egy visszahúzódás, egy ellenállás, egy félelem vagy akár egy szélsőséges reakció nem feltétlenül csak arról a pillanatról szól, amiben történik. Lehet, hogy valami sokkal régebbi történet szólal meg általa, egy olyan érzelmi lenyomat, amelyet a gyermek még nem tud szavakkal megfogalmazni, ezért a viselkedésén keresztül próbál üzenni. Szülőként természetesen fontos a következetesség, a biztonságot adó keretek és az egészséges határok megtartása, de legalább ennyire fontos megértenünk azt is, hogy nem minden helyzetet lehet pusztán szabályokkal megoldani.

Minden szülő szeretne segíteni a gyermekének, de ennek az első lépése az, hogy megtanulunk önmagunkon segíteni. Meg kell tanulnunk felismerni a saját reakcióinkat, a saját érzéseinket, a saját történeteinket, és azt, hogy miért érint minket annyira egy-egy gyermeki viselkedés. Nem kell terapeutává válnod, és nem kell mindent tudnod. Egyszerűen csak nyitottnak kell lenned a fejlődésre, arra, hogy merj a dolgok mögé nézni, és ne intézz el mindent egy legyintéssel vagy azzal, hogy "ilyen a gyerek”.

Olyan szülővé válni, amilyenre talán te is mindig vágytál, nem azt jelenti, hogy hibátlanná kell válnod. Azt jelenti, hogy elkezdesz tudatosabban jelen lenni, és miközben elfogadod, hogy a saját szüleid is abból a tudásból, azokból az eszközökből és abból a mintarendszerből gazdálkodtak, ami akkor a rendelkezésükre állt, DE... te már dönthetsz úgy, hogy új tudást szerzel, új mintákat tanulsz, és másképpen folytatod tovább, mert a mai korban sokkal több információnk van és ezt ki kell használjuk.

És talán ennél is nagyobb a jelentősége annak, amit ezzel létrehozunk. Mert amikor egy anya gyógyulni kezd, amikor egy apa elkezdi megérteni önmagát, amikor egy anya-gyerek kapcsolatban valami régi feszültség elkezd oldódni, az nem áll meg két ember között...

Hatással van a következő generációra, a család működésére, a gyermek későbbi kapcsolataira, és végső soron arra a világra is, amelyben élünk. A Föld... a Föld Anya gyógyulásért kiált, és talán nekünk, az ő gyermekeinek is ideje újra megtanulnunk kapcsolódni önmagunkhoz, egymáshoz és hozzá. Minden gyógyuló ember egy apró változást indít el, minden gyógyuló kapcsolat egy új mintát ad tovább, és minden olyan szülő, aki hajlandó ránézni önmagára, valamit másképpen ad tovább a gyermekének.

Ehhez azonban tudásra van szükségünk. Nem arra, hogy mindenből szakértővé váljunk, hanem arra, hogy megismerjük, hogyan működünk mi magunk, hogyan működik az idegrendszerünk, hogyan alakulnak ki az érzelmi mintáink, milyen lenyomatokat hordozhatunk, és hogyan tudunk ezekkel a hétköznapokban dolgozni, s hogyan tudjuk bevonni a gyermekünk is. Mert nem minden gyermek születik olyan családba, ahol ez a fajta tudatosság és önismeret természetes része a mindennapoknak, ahol a szülők már gyerekkoruktól kezdve átadják ezeket az eszközöket. Ezért szeretnénk segíteni abban is hogy egyszerű, a mindennapokba beilleszthető gyakorlatokon keresztül a szülő és a gyermek együtt is elkezdhessen dolgozni ezeken a lenyomatokon, testi és érzelmi szinten egyaránt.

Mottónk, hogy együtt gyógyuljunk mindannyian. Hogy minél többen rájöjjenek arra, hogy mindenkiben ott él valamilyen formában a gyógyító. Azt szeretnénk, ha többé nem egy terápiás üléstől várnák az emberek, hogy attól egyik napról a másikra megváltozik az életük. Egy terápiás folyamat adhat irányt, felismeréseket, új nézőpontokat, de az, hogy mi történik velünk a két ülés között, már nagyrészt rajtunk múlik.

Olyan ez, mint amikor eljársz egy személyi edzőhöz. Heti háromszor edzel, hétről hétre egyre nagyobb súlyokat emelsz, fejlődik az állóképességed, erősödsz, és közben rengeteg felismerést szerzel arról, mire vagy képes. De az eredmény akkor lesz igazán látványos, ha a hétköznapokban is teszel magadért, ha odafigyelsz arra, hogyan táplálkozol, hogyan pihensz, hogyan bánsz a testeddel. De az edző nem tud helyetted nem enni, ahogyan a terapeuta sem tud helyetted változni. A hétköznapokban történő tudatos döntések már a te felelősséged... s így lesz igazán látványos a változás.

A jelenben lévő tudatosság, az önreflexió, annak felismerése, hogy egy régi minta éppen újra aktiválódik benned, majd az a tudatos döntés, hogy ezúttal másképpen reagálsz, mind a te részed. Ahogyan az is, hogy kifogások helyett naponta akár csak 15 percet szánsz magadra, arra, hogy lelkileg és érzelmileg is jól legyél. Mert nemcsak a gyermekednek van szüksége rád, hanem neked is szükséged van saját magadra. És talán az egyik legnagyobb ajándék, amit a gyermekednek adhatsz, nem egy újabb játék, nem egy újabb különóra és nem az, hogy mindentől megóvod őt, hanem az, hogy elkezdesz dolgozni önmagadon, és azt meg is mutatod neki.

A változás az egyÉNnel kezdődik. És minden egyes gyógyuló ember egy kicsit gyógyítja azt a világot is, amelyet a következő generációnak adunk tovább.🤍🙏

A videóban egy kis részletet láthattok abból, hogyan jógázom együtt a kisfiammal. A folyamat természetesen gyorsított, így csak néhány rövid részletet mutatok meg belőle. A videó végén pedig egy rövid betekintést is láthattok abba, hogyan dolgozunk testi gyakorlatokon keresztül az elraktározott érzelmi sebekkel.

Ha te is elindulnál ezen az úton, és nyitott vagy arra, hogy megtanuld, hogyan segíthetsz önmagadon, hogyan támogathatod a saját gyógyulásodat, és hogyan adhatod tovább ezt a tudást a gyermekednek, írd meg nekünk kommentben: "A gyógyító bennem él.”

Mi pedig küldjük neked a részleteket. 🤍

Szerző: Léterő
Videó: Védett tartalom

27/08/2026

"Vettünk neki egy játékot, hátha leköti.”

Biztosak vagyunk benne, hogy ez a mondat nagyon sok szülő szájából elhangzott már egy játék megvásárlása előtt. És igen, van, amikor azért veszünk neki valamit, mert szeretnénk örömet szerezni neki, mert tudjuk, hogy vágyik rá, mert jó érzés látni, ahogy örül. De nagyon sokszor tényleg abban bízunk, hogy majd az a játék leköti. Hogy akkor egy kicsit nem nekünk kell. És ezzel nincs is feltétlenül baj. Csak ne felejtsük el, hogy amikor gyermeket vállalunk, van valami, amit semmilyen játék, program vagy tárgy nem tud helyettesíteni: az időnket. Azt az időt, ami nem jön vissza, és ami talán a legnagyobb befektetés, amit a gyerekünkbe és a vele való kapcsolatunkba tehetünk.

Elég sok kliensünk szülő, aki meséli, hogy mindenféle fegyelmezési eszközzel próbálkozik. Figyeli magát, dolgozik azon, hogy az idegrendszere stabil maradjon, igyekszik következetes lenni, határokat húzni, mégsem érzi azt, hogy igazán hatni tudna a gyerekére. Hiába mondja, hiába kéri, hiába fegyelmezi, mintha semmi nem jutna át. És lehet, hogy nem még egy módszer hiányzik, hanem a kapcsolatból hiányzik valami. Mert minél szorosabb és biztonságosabb a kapcsolódásunk a gyerekünkkel, annál könnyebben tudunk neki iránytmutatni. A fegyelem szó eredete is a tanuláshoz, a tanításhoz kapcsolódik. Ha a gyerekünk kapcsolódik hozzánk, sokkal inkább befogadó arra az irányra, amit mutatunk neki vagyis fegyelmezett.

Egy gyereket nem kell megállás nélkül fegyelmezni. Ha jó köztetek a kapcsolat, nem azért lesz "fegyelmezett”, mert folyamatosan korrigálod, hanem mert számít neki, amit mondasz. Ha viszont egész nap javítod, rendre utasítod, rászólsz és fegyelmezed, előbb-utóbb nemcsak magát a fegyelmezést fogja elutasítani, hanem téged is egyre inkább ehhez az érzéshez kapcsol. És minél többször próbálod erőből áttolni rajta az akaratodat, annál ellenállóbb lesz.

Sokan még mindig azt gondolják, hogy a gyereket szigorral kell nevelni, pedig sokkal meghatározóbb az, milyen kapcsolat van közöttünk, mert akapcsolat minősége nagyban befolyásolja, hogy a gyermekünk hogyan reagál ránk.

A kulcs az időd, s, hogy egy szintre kell kerülnetek... el kell nyerned a bizalmát, de ez fentről nem fog menni.

A családból ne csináljunk hierarchikus rendszert. Attól, hogy mi pár évvel hamarabb születtünk, még nem vagyunk felsőbbrendűek a gyerekünknél. Nekünk több a tapasztalatunk, nekünk nagyobb a felelősségünk, nekünk kell megtartani a határokat, de ez nem jelenti azt, hogy felülről kell beszélnünk hozzá. A hierarchiát valljuk be, senki nem szereti. Mi sem szeretjük, ha valaki csak azért vár el tőlünk engedelmességet, mert ő van fölöttünk. Miért akarnánk ugyanezt kialakítani a saját családunkban? Tudtad valaha azt a főnököd tisztelni, aki fentebb érezte magát? Nem... Azt a vezetőt szeretetted, aki tisztelt téged!

És ha úgy érzed, hogy elveszel a szülőségben, akkor talán nem az az első kérdés, hogyan lehetne minél gyorsabban kikerülni belőle. Rengeteg szülő fordul mérhetetlen szeretettel és figyelemmel a gyereke felé, ezt számos családban látjuk munkánk során.🤍🤍🤍De azt is, hogy nagyon sok családban elhangzik az a mondat, hogy a gyerek azért kerül korán bölcsődébe, mert a szülő azt mondta: "Én ezt már nem bírom.”

De mit nem bír valójában? Ilyenkor a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnhet eltávolítani magunktól azt, ami előttünk van: a gyereket. Csakhogy attól, hogy távolabb tesszük, az a kérdés, ami bennünk dolgozik, ugyanúgy velünk marad. És ha nem nézünk rá, könnyen visszaköszönhet abban is, ahogyan kapcsolódni tudunk egymáshoz a gyerekünkkel majd később.

"Gyereknek gyerektársaságra van szüksége”, "nem voltam elég a gyerekemnek”. A gyerekeknek természetesen jó a társaság, szeretnek barátkozni, felvillanyozza őket a közösség. A bölcsődével önmagában nincs baj. De attól még érdemes tudni, hogy egy kisgyereknek a közösségben is elsőkörben egy stabil felnőtt kapcsolódásra van szüksége.

A bölcsődével kapcsolatban talán nem az a kérdés, hogy jó vagy rossz. Hanem az adott gyermek, hol tart a leválásban, hogyan viseli az elválást, és mit jelez nekünk utána. A szülőnek résen kell lennie, ha a gyerek viselkedésében változás jelenik meg, ha szokatlanul sokat betegeskedik, ha valami kibillent, akkor érdemes feltenni a kérdést, nincs-e összefüggés a korai leválással, akkor is, ha látszólag jól érzi magát.

Szóval a nem, nem tökéletes anya kell neki. Nem az, aki egész nap szórakoztatja, és soha nem unja meg a közös játékot, meg soha nem emeli fel a hangját. Hanem egy olyan felnőtt, akihez kapcsolódni tud. Akihez jó visszamenni. És akinek az irányára azért tud figyelni, mert van közöttük valami, ami sokkal erősebb annál, mint hogy

"Mert én azt mondtam”...

Minél több VALÓDI időt szentelsz a gyerekedre, annál könnyebben lesz együttműködő veled. Ha pedig valamiért nem tudsz igazán jelen lenni, ha van benned egy gát, ami miatt inkább távolodnál, az nem a gyerekedről szól, és nem azt jelenti, hogy rossz anya vagy.

Lehet, hogy az anyaság érintett meg benned valami mélyebbet. Egy régi hiányt, egy régi mintát, amit te is hozol magaddal, csak még nem tudod, hogyan tedd le. Ilyenkor lehet, hogy nem a gyerektől kellene távolabb kerülni, hanem magadban megkeresni, mi az, ami nem enged közelebb hozzá.

Amikor egy-egy gondolat mély ellenállást vált ki belőlünk, érdemes elgondolkodni miért érint meg ennyire. Néha a fejlődés kellemetlen felismerésekkel jár. Attól viszont, hogy valamit újra gondolunk, akár a szülőségünkben, amit már másképp tennénk már, még nem leszünk rossz emberek vagy rossz szülők. Nem a hibátlanság a lényeg, hanem az igyekezet.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

25/08/2026

"De miért nem tud bocsánatot kérni?”... kérdezi a kliens egy élethelyzet kapcsán.

Ez a kérdés hasznos lehet szülőnek, pedagógusnak, feleségnek, férjnek, vagy igazából bárkinek, aki szeretne egy kicsit jobban érteni önmagát, a másikat, és szeretne előrébb jutni egy nehéz helyzetben.

Amikor valaki nem tud bocsánatot kérni, de inkább mondjuk úgy, hogy felelősségetvállalni, nem tudja kimondani, hogy "ezt elrontottam”, vagy nem hajlandó felelősséget vállalni azért, amit tett, nem arról van szó, hogy nem érdekli a másik érzése, vagy hogy nem tudja, mit csinált. Sokszor pontosan tudja. Csak ha kimondaná az igazságot, azzal túl közel kerülne valamihez, amit nagyon nehéz elviselnie, ahhoz az érzéshez, hogy "rossz vagyok”.

Mert van, aki számára a hiba nem egyszerűen egy hiba. Ha hibázik, akkor nem azt érzi, hogy "ezt most rosszul csináltam”, hanem azt, hogy "velem van baj”. És amikor ez az érzés megjelenik, inkább elkezd védekezni. Magyarázkodik. Visszatámad. Megsértődik. A másik hibáit kezdi keresni. Bármit megtesz, csak ne kelljen kimondania, "Igen, ezt én csináltam. Ezt elrontottam. Sajnálom.”

Pedig a kettő nem ugyanaz. Hibáztam, nem azt jelenti, hogy rossz vagyok. Felelősséget vállalok azért, amit tettem, nem azt jelenti, hogy értéktelen ember vagyok. De ezt nem mindenki tudja belül elválasztani egymástól.

Talán ezért is fontos, hogy ne mindig csak azt nézzük, amit a másik csinál, hanem próbáljuk megérteni azt is, mi lehet mögötte. Nem véletlenül van ám két fülünk és egy szánk. 🤪 Talán néha többet kellene figyelnünk és kevesebbet beszélnünk. .

És ezt nem azért mondjuk, hogy felmentsünk bárkit. A megértés nem azt jelenti, hogy elfogadjuk, ha valaki bánt bennünket, vagy hogy ne várjunk tőle felelősséget. Hanem azt, hogy néha, ha értjük, miért nem megy neki, talán jobban tudjuk kezelni azt is, ami történik... ez a megoldó kulcs.🤷‍♀️

Szóval, amikor legközelebb a gyermeked nem vállalja a felelősséget azért, amit tett, hanem inkább tagad, másra mutogat, támad jusson eszedbe, hogy nem "rossz gyerek”, hanem még nem tudja elviselni azt az érzést, amit a hibázás kivált belőle.

Amikor az iskolában nem hajlandó bocsánatot kérni, amikor inkább dacos lesz, megsértődik vagy azt mondja, hogy "de ő kezdte”, lehet, hogy éppen azt próbálja elkerülni, hogy rossznak érezze magát.

Amikor pedagógusként azt látod, hogy egy gyerek mindenáron védekezik, támad vagy tagad, talán érdemes néha nem csak azt kérdezni: "Miért csináltad?, hanem azt is, hogy "Miért ilyen nehéz neked ezt most vállalni?”

És ugyanez lehet egy párkapcsolatban is. Amikor a férjed nem tudja kimondani, hogy hibázott. Amikor a feleséged inkább visszatámad, mint hogy azt mondja: "igazad van, ebben hibáztam”. Lehet, hogy a felszín alatt nem egyszerűen makacsság van, hanem egy olyan ember, aki még nem tanulta meg, hogy attól, hogy hibázik, nem válik rossz emberré.

És mielőtt csak a másikra néznénk, nézzünk néha magunkra is. Mi hol nem tudunk felelősségetvállaoni?

És akkor jöjjön az érdekessége a dolognak. Miért megy valakinek az egyik helyzetben a felelősségvállalás, és miért nem megy a másikban?

Mert ahol nem tudunk bocsánatot kérni, ott talán annyira meg akarunk felelni, hogy nem merjük vállalni, hogy hibáztunk.🤷‍♀️

Sokszor az a gyerek és később az a felnőtt nem tud felelősséget vállalni, aki gyerekként azt élte meg, hogy hibázni nem volt biztonságos. Hogy ha valamit elrontott, abból nem az következett, hogy megbeszélték vele, mit lehetett volna másképp csinálni, hanem az, hogy megszégyenítették, leszidták, megbüntették, elutasították, vagy egyszerűen azt éreztették vele, "csalódást okoztál” és bizonyos helyzetekben ez bekapcsol.

Pedagógusként mindig gondolj bele, hogy egy gyerek mit hoz otthonról, s te hányadán állsz a hibázással?

Szülőként peddig abba, hogy pl hogyan reagálsz egy kiborított pohár vízre vagy egy hármas dolgozatra.

Amikor pedig egy felnőtt nem tud bocsánatot kérni, felelősséget vállalni, inkább támad vagy védekezik, gondolj bele abba is, vajon mit élt át gyerekként?

Mert amikor hajlandóak vagyunk a dolgok mögé nézni, kevesebb lesz bennünk a harag, ami ugye csak minket mérgez..., és talán több az elfogadás.

És ha ezt egy kicsit többen tennénk, mennyivel jobb világ lehetne. 🤍

Zárójeles:

A bocsánatkérés nem lehajlás a másik előtt, hanem őszinteség önmagaddal kapcsolatban.

Bocsánatot kérni lehet, de megbocsátást követelni nem lehet. Az egyik a saját felelősséged, a másik a másik ember belső folyamata.
És gondolkodjunk el azon is, hogy talán nem mindig megbocsátanunk kell valakinek, hanem inkább elfogadnunk őt annak, aki.

Mert amikor megbocsátunk, sokszor még mindig ott maradhat bennünk a harag. Megbocsátottam neked, mondjuk, de közben nem tudjuk elfogadni, hogy ő akkor és ott talán valóban csak ennyire volt képes. Hogy ennyit tudott adni. Hogy így tudott szeretni, így tudott kapcsolódni, így tudott reagálni.

Az elfogadás talán mélyebbre megy a megbocsátásnál.

Nem azt jelenti, hogy helyeseljük, amit tett. Nem jelenti azt sem, hogy újra közel engedjük magunkhoz, vagy hogy ne húzzunk határokat. Hanem azt, hogy abbahagyjuk a harcot.

Elfogadjuk, hogy ő ilyen volt. Hogy akkor erre volt képes. És talán azt is, hogy nem tudjuk megváltoztatni azt, ami már megtörtént.

És lehet, hogy ebben a pillanatban a megbocsátás már nem is egy külön feladat. Mert amikor valóban elfogadjuk, hogy a másik ember ott tartott, ahol tartott, és abból tudott adni, amije volt, akkor lassan a haragnak sem kell tovább kapaszkodnia belénk.

❣️A megértés nem felmentés: nem azért próbáljuk megérteni a másik miértjeit, hogy elfogadjuk, amit tett, hanem hogy ne újabb harcot vívjunk, hanem közelebb kerülhessünk a megoldáshoz és közben a harag se mérgezzen tovább bennünket.❣️

Szerző: Léterő
Kép forrása, ha jól találtuk: Giselle Dekel

24/08/2026

"Ne árulkodj!"

NEM ÁRULKODÁS SEGÍTSÉGET KÉRNI

Gyerekek állnak egyedül olyan helyzetekben, amelyekben egyetlen gyereknek sem kellene egyedül maradnia, csak azért, mert félnek attól, hogy ha szólnak egy felnőttnek, akkor árulónak, besúgónak vagy gyávának bélyegzik őket.

Ezt nagyon világosan, nagyon korán és nagyon sokszor el kellene mondanunk nekik: segítséget kérni nem árulkodás. Ha valaki bánt, megaláz, fenyeget, zaklat, megüt, elveszi a dolgaidat, ha valaki olyan titkot akar rád erőltetni, amitől félsz, ha azt mondja, hogy "ezt ne mondd el senkinek”, ha valami olyan történik veled vagy melletted, amit egyedül nem tudsz megoldani, akkor nem az a feladatod, hogy csendben maradj és bizonyítsd, milyen erős, engedelmes vagy. Hanem az, hogy szólj. Keress egy felnőttet. Kérj segítséget. Mondd el.

Mert a gyerekek elképesztően szó szerint veszik azt, amit mi odavetünk nekik nevelési alapelvként. Amikor azt mondjuk, hogy "ne árulkodj”, lehet, hogy mi csak arra gondolunk, hogy ne rohangáljon oda minden apró konfliktussal a felnőtthöz, ne akarjon minden vitában külső bírót hívni, és próbálja meg azokat a helyzeteket, amelyeket képes rá, önállóan rendezni. Csakhogy ő ebből könnyen csak ennyit ért, ha baj van, nem szólok. Ha félek, nem szólok. Ha valakit bántanak, nem szólok. Ha engem bántanak, akkor sem. Mert az árulkodás rossz.

A mi felelősségünk, pedagógusként és szülőként. Nem elég annyit mondani, hogy "ha baj van, szólj”, miközben előtte százszor azt hallotta, hogy "ne árulkodj már”. Meg kell tanítanunk neki a különbséget. Meg kell mutatnunk, hogy vannak konfliktusok, amelyeket meg lehet beszélni egymással, és vannak helyzetek, amelyekhez segítség kell. És azt is, hogy ha valaki veszélyben van, ha valakit rendszeresen bántanak, ha valami titok nyomasztja vagy félelemmel tölti el, akkor a hallgatás nem hűség, nem vagányság és nem erő. Néha éppen a megszólalás a legnagyobb bátorság.

Biztos van, aki azt mondja, hogy jaj ez már túl van lihegve, de akkor csak gondolj bele hány felnőtt hallgat akkor is, amikor pontosan látja, hogy valami nincs rendben? És talán nem is feltétlenül azért, mert olyan mélyen belénk égett volna, hogy "árulkodni nem szabad”, hanem azért, mert valahol útközben összemostuk ezzel a segítségkérést is. Mintha szólni akkor is árulkodás lenne, amikor valójában nem valaki ellen beszélünk, hanem valakiért. Amikor nem büntetést akarunk, hanem segítséget kérünk. Amikor egyszerűen csak azt mondjuk: "Ezt én egyedül nem tudom megoldani", vagy egyszerűen itt valami nem oké.

Beszéljetek erről...

"Amitől félsz, ami bánt, ami veszélyes, amit helytelennek tartasz, ami túl nagy neked, vagy amikor valaki másnak van szüksége segítségre, arról mindig szabad beszélni. Nekem is. Egy tanárnak is. Egy másik felnőttnek is. Addig, amíg valaki meg nem hall.”

És ezt nekünk, felnőtteknek kell megtanítanunk. Mielőtt még egy gyerek azért marad csendben, mert a felnőttek túl sokszor mondták ki, hogy "árulkodni csúnya dolog.”

És amikor elvárjuk a gyerektől, hogy megoldjon egy helyzetet, mindig gondoljunk bele: vajon mit látott tőlünk, milyen példát mutattunk neki, amiből tanulhatott?🤷‍♀️

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet