Mandorla Eszencia

Kezdolap
Magyarország
Szeged
Mandorla Eszencia

https://spiritinnova.com/
Természetgyógyász
Fitoterápia
Aromaterápia
Botanika

Mandorla Eszenciák
Almárium A szívünk a belső Napunk. A Fény Te vagy!

Amikor felébredünk, képesek vagyunk ezt az energiát, Fényt elküldeni az összes sejtünknek, és ezek , a bennünk lévő kis Napok a test egészét felébresztik, hogy meg tudjuk tapasztalni a bennünk lévő Fényt. A Fény energia, frekvencia, és információ, a Fény maga az Élet. Akit meghívnak erre az útra, annak Fénnyel, Színekkel és Illatokkal teli utazásban és életben lesz része.

26/05/2026

Elfogadom az utamat🧿🖤🧿

19/05/2026

Nem az a kérdés, hogy ki akarsz lenni, hanem hogy melyik minőség akar rajtad megnyílvánulni.

17/05/2026

Afra- Kapcsolódom, és megengedem, hogy kapcsolódjanak hozzám.

15/05/2026

A lepárlás nem egyszerűen egy technológiai folyamat, hanem egy átalakulás, transzformáció, amelyben a növény legrejtettebb része válik láthatóvá, vagy inkább érzékelhetővé, és talán ez az egyik legfontosabb különbség: itt nem anyagot „gyártunk”, hanem jelenlétet hívunk elő.
Mert nem minden növény,virág, gyanta, gyökér, fa.. alkalmas erre.
Csak azok, amelyek hordoznak olyan illékony, aromás molekulákat, amelyek képesek a vízgőz segítségével felemelkedni, majd újra lecsapódni, és ebből a finom körforgásból megszületik egy olyan esszencia, amely egyszerre fizikai és mégis valami sokkal több annál.
Ezért van az, hogy nem lehet bármiből illóolajat készíteni.
Az illóolaj nem a növény „kivonata”,vagy macerátuma, hanem annak az a része, amely eleve a finomabb világokkal tart kapcsolatot.
És már itt eldől minden.
Mert nem mindegy, mikor szeded a növényt.
Nem mindegy, hogy hajnalban, amikor még harmat ül rajta, vagy a nap csúcsán, amikor a legteltebb az illata.
Nem mindegy, hogy virágzás kezdetén, teljében vagy végén.
Nem mindegy, hogy kézzel gyűjtöd, figyelemmel, vagy tömegként kezeled.
Mert a növény nem csak anyag.
Hanem állapot.
És azt az állapotot viszed tovább a lepárlásba.
A lepárlás pillanata pedig szinte rituális.
A víz felmelegszik, gőzzé válik, átjárja a növényt, magával viszi az illékony részeket, majd egy másik térben lehűl, visszaalakul folyadékká, és ebben a folyamatban történik meg az elválasztás.
A lombikban, ebben a csendes, aranyló térben, amit a képen is látsz, két világ jelenik meg egyszerre:
az egyik a hidrolátum, a növény vízminősége, amely lágy, finom, mégis teljes,
a másik pedig az illóolaj, amely a felszínen gyűlik össze, apró, szinte jelentéktelennek tűnő mennyiségben.
És itt érkezünk el ahhoz, amit sokan nem látnak.
Az illóolaj mindig nagyon kevés.
Egy liter levendulaolajhoz akár 100–150 kg növény is szükséges.
Rózsa esetében ez még drámaibb: több tonna sziromból lesz egyetlen liter.
Vagyis amit egy kis üvegben tartasz a kezedben, az nem „egy növény”, hanem egy egész mező, egy teljes időszak, egy folyamat esszenciája.
Ezért olyan értékes.
És ezért nem lehet siettetni.
Amikor a folyamat nem tiszta, amikor túl magas a hő, amikor gyorsítani akarják, amikor oldószereket használnak, amikor a hozam fontosabb lesz, mint a minőség, akkor az, ami megszületik, már nem ugyanaz.
Kémiailag lehet, hogy „illóolaj”.
De nem él.
Mert az élő rezgés nem csak az összetevőkön múlik, hanem azon az úton is, ahogyan létrejött.
Az élő rezgésű illóolajban benne van a növény ideje, a gyűjtés módja, a figyelem, a lepárlás ritmusa, a tér tisztasága, és valami megfoghatatlan jelenlét, amit nem lehet laborértékekkel mérni, mégis azonnal érezhető.
Az ilyen olaj nem „hat”, hanem kapcsolatba lép.
Megszólít.
Megmozdít.
Néha megnyit, néha megállít, néha csak csendet hoz.
És ez az, amit nem lehet mesterségesen létrehozni.
A hidrolátum és az illóolaj szétválása egyébként önmagában is egy gyönyörű tanítás.
Ugyanabból a folyamatból születnek, mégis két külön minőségként jelennek meg.
Az egyik a vízhez tartozik – befogadóbb, lágyabb, közvetlenebb a testhez.
A másik a levegő és a tűz minőségét hordozza – koncentráltabb, erőteljesebb, mélyebb hatású.
És mégis összetartoznak.
Ahogy a test és a lélek.
Ahogy a látható és a láthatatlan.

13/05/2026

A lila… nem csak egy szín a sok közül.
Az már nem a kezdetekhez tartozik, hanem ahhoz a ponthoz, ahol valami benned elkezd összeérni.
Nem akkor találod meg, amikor keresed, hanem amikor már túl vagy sok mindenen.
Van egy időszak az ember életében, amikor már nem az a kérdés, hogy mit akar, hanem az, hogy amit megélt, azzal mit kezdjen.
Amikor már voltak felismerések, voltak emelkedések, voltak csalódások, voltak mély és tiszta pillanatok is – és mégsem áll össze egésszé. Mintha minden külön lenne benned: a tudásod, az érzéseid, a tapasztalataid… és te ott állsz középen, és érzed, hogy valami hiányzik.
A lila itt jelenik meg.
Nem hoz új történetet.
Nem ad új célt.
Hanem elkezdi összerendezni azt, ami már benned van.
Ez a szín mindig egy kicsit a határon van.
A földi és a szellemi között.
A megértett és a még kimondhatatlan között.
Ezért is olyan különleges.
Mert nem tanít úgy, mint egy mester.
És nem is vigasztal úgy, mint egy lágy szívminőség.
Hanem emel.
De nem hirtelen. Nem látványosan.
Hanem lassan, finoman, szinte észrevétlenül.
Mint amikor egy gondolat egyszer csak tisztább lesz.
Mint amikor egy régi fájdalom már nem húz le, csak emlékké válik.
Mint amikor már nem kell bizonyítani, magyarázni, megfelelni.
Egyszerűen csak vagy.
A lila eszencia ebben segít.
Nem azért, hogy „jobban legyél”, hanem hogy igazabb legyél.
Sokszor azokhoz érkezik, akik már sokat dolgoztak magukon, akik már értik a dolgokat, de érzik, hogy még nincs teljes béke. Mert a megértés nem mindig jelent feloldást.
A lila nem a megértés szintjén dolgozik, hanem ott, ahol a dolgok végül a helyükre kerülnek.
És van benne valami mély csend.
Nem az a csend, ami üres…
hanem az, ami tart.
Amiben nem kell sietni.
Nem kell válaszolni.
Nem kell tudni semmit.
Ezért olyan különleges használni is.
Nem akkor nyúlsz hozzá, amikor „meg kell oldani valamit”.
Hanem amikor leülsz… és hagyod, hogy az, ami benned van, átalakuljon.
Egy belégzés.
Egy csendes pillanat.
Egy este, amikor már nem akarsz tenni semmit.
És egyszer csak érzed, hogy valami kisimul.
A lila a belső bölcsesség tere.
Az a hely benned, ahol már nem a külvilág határozza meg, hogy ki vagy.
Ahol már nem a múltad mondja meg, merre menj.
Ahol már nem kell keresni az utat, mert te magad vagy az.
Nincs harc.
Nincs bizonyítás.
Csak egy mély, tiszta jelenlét.
És ha ebben a térben megszületik egy döntés, egy érzés, egy irány…
az már nem bizonytalan.
Az már nem kérdés.
Az már te vagy.

13/05/2026

A vágy nem erőfeszítésből születik, hanem felismerésből.

11/05/2026

Van egy pont az ember életében, amikor már nem csak önmagát keresi, hanem azt is érzi, hogy több annál, mint amit a történetei, a szerepei vagy a földi tapasztalatai elmondanak róla.
És ebben a csendes, nehezen megfogalmazható felismerésben születik meg az a kérdés : honnan jövök valójában, és mi az, ami bennem nem ebből a világból való, mégis itt él, lélegzik, döntéseket hoz és utat keres?
A Csillageredet nem egy konkrét hely, nem egyetlen csillag vagy rendszer, hanem egy emlékezetmező, amely a tudat legfinomabb rétegeiben őrzi mindazokat a minőségeket, amelyeket lélek magával hozott- mielőtt testet öltött volna.
Ezek a minőségek nem gondolatként vagy tanult tudásként élnek bennünk, hanem rezgésként, egyfajta mély, megmagyarázhatatlan ismerősségként, amely néha egy színben, egy hangban, egy illatban vagy egy pillanat csendjében hirtelen felismerhetővé válik.
És amikor ez a felismerés megérint, akkor jelennek meg a színek.
Nem mint dekorációk, hanem mint kapuk.
Mert a szín nem pusztán látvány, hanem sűrített tudatminőség, egy olyan frekvencia, amely láthatóvá válik, és amelyhez a lélek azonnal viszonyul – vonzódással, ellenállással, vagy egy mély, szinte gyermeki bizonyossággal, hogy „ez én vagyok”.
A Csillageredet Fényolajok ezekből a színminőségekből születtek.
Nem elméletből, nem rendszerezésből, hanem egy belső érzékelésből, amely megkereste azokat az illatokat, amelyek képesek hordozni és közvetíteni azt, amit a szín önmagában képvisel, és így vált a szín és az illat egyetlen, élő minőséggé.
Mert az illat az egyik legősibb kapu, amely nem kér engedélyt, magyarázatot, nem vár értelmezést, hanem közvetlenül a lélekhez szól, megkerülve a gondolatokat, és egyből oda érkezve, ahol az emlékezet él, ahol a test már tudja azt, amit az elme még csak keres.
Ezért lehet illatokkal kapcsolódni a Csillageredethez.
Nem azért, mert tanultuk, hanem mert felismerjük.
Egy-egy illat nem mindig könnyű, nem mindig azonnal szerethető, de ha valódi, akkor megszólít, és a test válaszol rá – egy finom rezdüléssel, egy emlékképpel, egy érzéssel, amely nem magyaráz, csak jelen van.
És ebben a kapcsolódásban válik érthetővé az is, hogy miért éppen ezek az illatok, miért ezek a növények, gyanták, gyökerek és virágok, - mert mindegyik egy adott minőséget hordoz, amely képes összekötni a földit az égiekkel, a láthatót a láthatatlannal.
És itt nyílik meg a Mandorla tere.
A Mandorla nem csupán egy forma, hanem egy találkozási pont, az a finom tér, ahol két világ összeér – az anyagi és a szellemi, a látható és a láthatatlan –, és ebből az érintkezésből megszületik valami harmadik, valami új, ami már nem választható szét, mert egyszerre hordozza mindkettőt.
A Mandorla Eszenciák ezért nem emelnek ki a világból, és nem is ragasztanak bele még mélyebben, hanem emlékeztetnek arra, hogy a kettő mindig is egy volt, csak elfelejtettük, hogyan érzékeljük ezt az egységet.
A Csillageredet Fényolajok egy körként jelennek meg ebben a térben, nem hierarchiában, nem sorrendben, hanem egymást kiegészítve, mint egy élő térkép, ahol minden irány egy minőséget hordoz, és minden minőség egy kaput nyit.
És ennek a körnek a közepén ott van az Akasha Papnő.
Nem mint vezető, nem mint irányító, hanem mint az a csendes, mindent átható tér, amely tartja az egészet.
Az Akasha nem más, mint az emlékezet maga, az a finom mező, ahol minden jelen van – múlt, jelen és lehetőség –, nem szavakban, nem történetekben, hanem tiszta tudásként, amely nem kívülről érkezik, hanem belülről emelkedik fel.
Az Akasha Papnő olaja nem mondja meg, merre menj, nem kínál válaszokat.
Hanem elcsendesít, és megmutathat valamit.
Lassan, finoman, szinte észrevétlenül lehalkítja a zajt, és abban a térben, ahol már nem kell megfelelni, nem kell dönteni, nem kell keresni, egyszer csak megjelenik az a belső hang, amely mindig is ott volt.
És talán először csak egy pillanatra érinted meg ezt a csendet, egyetlen belégzésnyi időre, de abban a pillanatban megérted, hogy amit eddig kívül kerestél, az soha nem volt rajtad kívül.
Mert a Csillageredet nem valahol a csillagok között van.
Hanem benned.
Ahogyan a színek is benned élnek.
Ahogyan az illatok is benned találnak otthonra.
És ahogyan a Mandorla sem egy külső világ része, hanem az a finom, belső tér, ahol a két világ benned összeér.

07/05/2026

Két minőség – a csendes tisztaság és a mély oldás – valójában ugyanannak a Fehérnek a két arca.
Van egy állapot, amely nem kér figyelmet, nem vonja magára a tekintetet, és nem akar több lenni annál, ami – mégis, ha egyszer belépsz, nehéz onnan visszatérni a zajosabb világba.
A Fehér ilyen.
Nem egy szín, hanem egy tér, amelyben minden lelassul, és ahol nem történik semmi látványos – mégis minden a helyére kerül, mert ebben a finom, áttetsző jelenlétben lassan feloldódik mindaz, ami túl sok, ami felesleges, ami már nem tartozik hozzád, és ami eddig elfedte azt a tiszta réteget, amely mindig is ott volt benned.
De a Fehér nem csak a könnyű, lebegő csend.
Van egy másik arca is.
Volt az a pont, amikor már nem sírtunk tovább, nem azért, mert elmúlt a fájdalom, hanem mert valami bennünk megáll, és a könnyek, amelyek addig mozdultak, egyszer csak bennünk maradnak, mintha a víz jéggé válna, mintha az áramlás megszilárdulna egy láthatatlan, mégis érezhető rétegben.
Ez is a Fehér.
Az a csendes befagyás, amikor az érzelmek már nem találnak utat kifelé, amikor nem tudjuk megélni, nem tudjuk kifejezni, csak hordozzuk magunkban, áttetszően, mégis súlyosan.
És éppen ezért a Fehér nem csupán elcsendesít.
Old.
Nem erővel, nem felkavarva, hanem úgy, ahogyan a jég olvad a napfényben, lassan, türelmesen, szinte észrevétlenül kezdi felengedni azt, ami bennünk megmerevedett, és ami talán már régóta vár arra, hogy újra mozgásba jöhessen.
Ha elképzeled, ahogy egy ajtó nyílik, nem kifelé, hanem befelé, egy világos, lágy fénnyel telt térbe, ahol nincsenek éles határok, nincsenek sürgető gondolatok, csak egy finom, lebegő jelenlét, akkor talán megérzed azt is, hogy a Fehér nem hozzáad, hanem elcsendesít – és ebben a csendben történik meg az, ami máshol nem tud.
Mert amikor nem akarsz több lenni, nem akarsz jobban teljesíteni, nem akarsz megfelelni semminek és senkinek, akkor egyszer csak megérkezik valami egészen egyszerű, mégis mély felismerés: hogy már most is teljes vagy, csak eddig nem volt tered ezt észrevenni.
De a Fehér nem csak bennünk dolgozik.
A térben is.
Mert nem lépünk be úgy egy helyre, hogy ott ne lennének jelen mások lenyomatai, más érzések, más történetek finom rétegei, még akkor is, ha ezek szemmel nem láthatók, és különösen ott, ahol emberekkel dolgozunk, ahol megnyílások, kimondások, csendes felismerések történnek, a tér nem felejt, hanem őrzi mindazt, ami benne megjelent.
És miközben természetes számunkra, hogy megtisztítjuk a testünket, hogy megmossuk a hajunkat, hogy rendben tartjuk az otthonunk látható részét, addig a tér láthatatlan rétegeit sokszor érintetlenül hagyjuk, mintha azok nem is lennének jelen.
Pedig hatnak.
Finoman, folyamatosan.
A Fehér ebben hoz egy nagyon egyszerű, mégis mély emlékeztetést: ahogyan a testünket tisztítjuk, úgy a teret is szükséges, nem bonyolult rituálékkal, nem túlmagyarázva, hanem jelenléttel, azzal a tiszta szándékkal, hogy ami nem a miénk, ami már nem tartozik ide, ami nehéz, ami sűrű, az elengedhető.
És ilyenkor a Fehér nem „tesz” valamit.
Hanem visszaállít.
Egy alapállapotot, ahol a tér újra lélegezni kezd, ahol könnyebb megérkezni, ahol nem kell mások lenyomataival együtt jelen lennünk, hanem újra a saját minőségünkben tudunk kapcsolódni.
És ahogy ez megtörténik körülöttünk, úgy történik meg bennünk is.
Mert a tér és a lélek nem különül el egymástól.
És amikor tisztul az egyik, tisztul a másik is.
A Fehér ezért nem a kezdet, és nem is a vég.
Hanem az a tiszta, csendes köztes állapot, ahol újra lehet rendeződni, ahol a fény nem kívülről érkezik, hanem belülről kezd ragyogni, és ahol lassan, szinte észrevétlenül megszületik az a bizonyosság, hogy nem kell sietni.
Ami valódi, az nem múlik el.
És ami te vagy…
az itt, ebben a csendben válik újra láthatóvá.

06/05/2026

Van az útnak egy olyan szakasza, amelyről keveset beszélünk, mert nem látványos, nem hangos, és nem is könnyen megfogható, mégis talán az egyik legmélyebb pontja annak, amikor az ember valóban dolgozik önmagán, nem a felszínen, nem a gondolatok szintjén, hanem ott, ahol a gyökerek vannak, ahol a régi minták, a fáradtságok, a kimondatlan terhek csendben oldódni kezdenek.
És ebben az állapotban sokszor nem az a legnehezebb, ami körülöttünk történik, hanem az, hogy elfogy az erőnk, elfogy a lendületünk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy nincs kedvünk nagy dolgokhoz, nincs bennünk inspiráció, nincsenek új tervek, és talán még az is kérdésessé válik bennünk, hogy egyáltalán jó irányba haladunk-e.
A Magenta pontosan ebben a csendes, belső fáradtságban jelenik meg, nem úgy, mint egy erőteljes lökés, amely kimozdít, hanem inkább mint egy finom, mégis mélyen igaz emlékeztetés arra, hogy nem az a legfontosabb, mit teszünk, és nem az határozza meg az értékünket, hogy mennyire vagyunk eredményesek vagy láthatóak, hanem az, hogy milyen minőségből tesszük azt, ami éppen előttünk van, és milyen szándék húzódik meg a legegyszerűbb mozdulataink mögött is.
Mert vannak időszakok, amikor nem a nagy lépések visznek előre, hanem azok az apró, szinte észrevétlen cselekedetek, amelyekben jelen tudunk maradni, amikor elkészítünk egy ételt, amikor figyelmet adunk valakinek, amikor gondoskodunk, még akkor is, ha önmagunk felé ez már nehezebben megy, és ilyenkor a szeretet egy másik arca jelenik meg, az, amely nem kér, hanem ad, csendben, feltételek nélkül.
A Magenta és az Olajzöld együtt alkotnak egy teljes kört, hiszen míg az Olajzöld lehív a mélybe, a valóság gyökereihez, addig a Magenta nem onnan akar kimenekíteni, hanem abban segít, hogy abban a mélységben is meg tudd tartani a szíved finom, tiszta minőségét, hogy ne keményedj meg, ne záródj be, még akkor sem, amikor úgy tűnik, hogy az élet nem ad vissza semmit abból, amit adtál.
És talán ez az egyik legnehezebb felismerés, hogy sokszor valóban úgy látszik, mintha a figyelem, a jóság, az odaadás elveszne, mintha nem számítana, mintha hiábavaló lenne mindaz, amit belehelyeztél egy kapcsolatba, egy helyzetbe, egy ember felé, de a Magenta ebben is másképp tanít, mert nem megnyugtatni akar, hanem emlékeztetni arra, hogy semmi nem vész el abból, ami valódi minőségből születik.
Minden visszatér, még ha nem is onnan, ahonnan vártad volna, és nem is akkor, amikor készen állnál rá, de visszatér, mert a világ nem felejti el azt, aki tisztán jelen van benne, aki akkor is ad, amikor nem kap vissza azonnal, és aki nem a külső visszajelzésekből, hanem a saját belső igazságából él.
És amikor ebbe a felismerésbe lassan, szinte észrevétlenül beleérkezel, akkor történik meg az a finom, mégis sorsfordító változás, amikor már nem kívül keresed a megerősítést, hanem egyszer csak érzed, hogy a helyeden vagy, hogy nem kell többnek lenned, nem kell mást tenned, csak azt, ami most előtted van, abból a minőségből, amely benned él.
A Magenta nem utat mutat, hanem egy pontra vezet vissza, egy olyan belső középponthoz, ahol újra megszületik az a csendes bizonyosság, hogy szívesen látott vagy ebben a világban, és hogy az életed, minden apró részletével együtt, számít.

06/05/2026

A Kék Lótusz – Az emlékezet, ami örök

Ha egy pillanatra megállsz, és nézed ezt a képet, és hagyod, hogy visszanézzen rád, akkor talán érzed azt a finom elmozdulást, amikor a jelen egy kicsit fellazul, és mintha egy másik réteg kezdene átszűrődni rajta, valami ismerős, nehezen megfogható, ami mintha mindig is ott lett volna benned.
És ebben a csendben megnyílik egy tér, úgy, ahogy a hajnal érkezik, amikor még nem tudod pontosan, mikor vált át az éjszaka nappalba, csak azt veszed észre, hogy a levegő már más, és a fény már nem ugyanaz.
Ott vagy a Nílus partján.
A víz szinte mozdulatlan, mégis él, és a felszínén kék lótuszok lebegnek, amelyek nem egyszerre nyílnak ki, hanem lassan, szinte lélegzetvételnyi ritmusban, mintha követnék azt a finom, belső mozgást, ami nem kívül történik, hanem a világ mélyebb rétegeiben.
A parton fehér lenruhás nők állnak, mint valami nagyon régi tudás hordozói, akik nem sietnek, pontosan tudják, hogy a lótusz nem akkor nyílik, amikor ők akarják, hanem akkor, amikor eljön az ideje, és ezt a pillanatot nem lehet siettetni, sem késleltetni. Van bennük valami ősi tudás, nyugalom, méltóság. Olyanok, mintha a hajnal és a víz között élnének. A bőrük napmeleg bronz, a hajuk sötét, olajjal fényesítve. Tekintetüknek ereje van, és úgy néznek az emberre, mintha látnák benne az álmot is, nem csak az arcát. Amikor az első fény megérinti a vizet, és a virág kinyílik, ők finoman, szinte alig érintve emelik ki, és a szirmokat réz és alabástrom edényekbe helyezik, és lapos széles kosarakba. amelyek már telítődtek az idővel.
Később, a hűvös, árnyékos termekben, ahol a falak nem visszaverik, hanem elnyelik a hangot, a szirmok olajba kerülnek. Nem egy gyors folyamat indul el, hanem egy lassú átalakulás, ahol nem kivonják belőlük az illatot, hanem hagyják, hogy az átadja magát, hogy az, ami bennük van, átcsússzon egy másik formába, éteri minőségbe.
Számukra ez több okból volt fontos: a virág szépsége miatt, az illata miatt, de főleg azért, mert pontosan tudták, hogy ez a növény képes megnyitni azt a finom határt, ahol a gondolat még jelen van, de már nem ural, ahol az érzékelés nem kifelé, hanem befelé történik, és ahol az álom nem menekülés, hanem találkozás lesz.

A Kék Lótusz múltbeli emlék, egzotikus és távoli növény, de legfőképpen egy nagyon finom, mégis határozott jelenlét, amely emlékeztet arra, hogy létezik egy másik módja a látásnak, egy csendesebb, mélyebb, igazabb.

Amikor este egy csepp a harmadik szemre kerül, a nap zajai halkulni kezdenek, a figyelem befelé fordul, és az álom, ha hagyod, nem szétszór, hanem összerendez.
És közben a test , a bőr, amely annyiszor viseli mindazt, amit nem mondasz ki, lassan megnyugszik, és mintha visszatükrözné azt a belső állapotot, amely a mélyből, a lényegből születik meg.
Így válik a kék lótusz többé, mint növénnyé, egy olyan élő kapuvá, amely mindig is ott volt, és amely nem akkor nyílik meg, amikor keresed, hanem amikor megengeded, hogy láss.
Kapu az álomhoz, emlékezéshez, szerelemhez, istennőkhöz, és a belső látáshoz.

Cím

Szeged

Telefonszám

+36204384342

Weboldal

https://spiritinnova.com/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Mandorla Eszencia új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.