24/08/2026
Olvasd el….ha meny, vagy szülő vagy…🤍 kicsit hosszú lesz…
A minap az egyik kisgyermekért a nagymamája érkezett a foglalkozás végén.
Megkérdezte, mi ez a foglalkozás, mit csináltunk…én pedig elkezdtem mesélni neki az érzelmek felismeréséről, az önszabályozásról, az önbizalomról, a konfliktusokról.
Hallgatott, de közben végigmért, felhúzta a szemöldökét. Majd belekezdett… - “De miért van erre egyáltalán szükség?”
Meg se tudtam szólalni, azonnal folytatta: -“Mi ez az új divatolás? Én sem hordtam sehova a gyerekeimet, mégis rendes ember lett belőlük… Nem is értem, a menyem minek találta ezt ki!” - szinte érezni lehetett a haragot és a feszültséget, ami áradt belőle.
És tudod mit?
Valahol értem őt. Értem az ő korosztályát.
Tényleg.
Hiszen mi sem jártunk annak idején érzelmi intelligencia-fejlesztésre.
Nem volt ennyi szakirodalom, kutatás, pszichológiai tudás a kezünkben. Nem beszéltünk ennyit az idegrendszerről, a kötődésről vagy az önszabályozásról.
De az, hogy valamit régen nem tudtunk, nem jelenti azt, hogy ma is tudatlanságban kell maradnunk!
És itt válik számomra érdekessé ez a kis momentum.
Amit a szülőkkel együtt csinálunk: AZ NEM EGY DIVATOS CÍMKE, AMIT RÁTESZÜNK A GYEREKRE.
Az elmúlt évtizedek idegtudományi kutatásai rengeteg ismeretet adnak már arról, hogy a gyermek agya nem egy kész rendszer, amit csak “használni” kell.
Folyamatosan fejlődik.
A tapasztalatok, a kapcsolatok, a gyakorlás és a környezet mind hatnak arra, hogyan alakulnak az idegrendszeri kapcsolatok.
Amikor egy gyermeket újra és újra segítünk abban, hogy felismerje, mi történik benne, megnyugodjon, megoldást keressen, kivárjon, nemet mondjon vagy éppen elviseljen egy kudarcot, akkor nem csak beszélgetünk vele.
Tanulási folyamat zajlik.
Az agya gyakorol.
És amit sokszor gyakorlunk, abban idővel ügyesebbek leszünk. Olyan ez, mint az edzés vagy a biciklizés.
Ezért nem mindegy, mit gyakorlunk egy gyerekkel éveken keresztül.
Ha azt gyakorolja, hogy “ne érezd, nem számít, ne foglalkozz vele, nyomd el, ne sírj, szedd össze magad”, azt is megtanulja.
Ha pedig azt gyakorolja, hogy “ismerd fel, mi történik benned, és tanulj meg bánni vele”, azt is.
Ez már nem “humbug”. Ez fejlődés.
És akkor beszéljünk az IQ-ról és az EQ-ról is.
Gyakran találkozunk azzal az állítással, hogy az életben való boldogulást 20%-ban az IQ, 80%-ban pedig az EQ határozza meg.
Én ezt a 20-80%-os arányt nem kezelném tudományos tényként.
Az emberi siker ennél sokkal összetettebb.
De maga az alapgondolat fontos: attól, hogy egy gyermek okos, még nem biztos, hogy tud bánni önmagával.
Lehet kiváló a memóriája.
Lehet gyors észjárású.
Lehet ötös tanuló.
És közben lehet, hogy érzelmileg/lelkileg nehezen dolgoz fel egy kudarcot, nem tud segítséget kérni, képtelen kezelni a dühét, vagy minden konfliktust támadásként él meg.
Mert az élethez nem elég tudni.
Kapcsolódni is tudni kell.
Kudarcot viselni is kell.
Várni is kell.
Alkalmazkodni is kell.
Határt húzni is kell.
Újrakezdeni is kell.
És igen, a világ is megváltozott.
Nem szeretem azt a kijelentést, hogy “régen minden jobb volt”.
Nem volt.
De azt sem, hogy “a mai gyerekek mind túlterheltek”.
Nem mind.
Viszont ma egy gyermek olyan mennyiségű ingerrel, információval, képernyővel, elvárással és folyamatos alkalmazkodással találkozhat, amivel korábban nem kellett ilyen formában megküzdenie.
Régen a gyerekek délután egyszerűen kimentek játszani.
Bicikliztek.
Labdáztak.
Összevesztek a szomszéd gyerekkel.
Aztán kibékültek.
Unatkoztak.
És aztán kitaláltak valamit.
Nem volt tökéletes gyerekkor. De rengeteg természetes gyakorlópálya volt az életben.
Ma pedig nekünk kell tudatosabban figyelnünk arra, hogy ezek a tapasztalatok és az érzelmi tanulás ne vesszen el.
☝🏼És még valami, amit nagyon szeretnék tisztázni.
Az érzelmi intelligencia fejlesztése nem egyenlő azzal, hogy mindent megengedünk a gyereknek.
Sőt.
Én kifejezetten ellenzem azt a szemléletet, hogy a gyermek érzéseire hivatkozva az elfogadhatatlan viselkedését el kell fogadnunk.
Lehetsz mérges.
De nem üthetsz.
Lehetsz csalódott.
De nem rombolhatsz.
Lehetsz szomorú.
De a határ attól még határ marad.
Az érzés elfogadható.
A viselkedésnek pedig lehet határa.
Ez nem elkényeztetés. Ez tanítás.
És talán pontosan itt van a különbség a régi és a mai szemlélet között.
Nem feltétlenül azt akarjuk, hogy a gyermekünk ne legyen problémás.
Azt akarjuk, hogy amikor majd egyszer felnőttként egy nehéz helyzetben találja magát, legyen belső eszköztára hozzá.
Mert nem leszünk ott minden konfliktusánál.
Nem fogjuk tudni helyette megoldani a párkapcsolati problémáit.
Nem fogjuk helyette feldolgozni a kudarcait.
Egyszer majd neki kell tudnia megtenni.
És én ezért nem érzem “divatolásnak”, amikor egy szülő időt és energiát fektet ebbe.
Nem azért, mert a régi generáció rossz szülő volt!
Hanem, mert mi már tudunk olyan dolgokról, amikről ők még nem tudhattak.
És szerintem a jó szülőség nem az, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, “nekünk is jó volt így”.
Hanem az, hogy ha ma már tudunk valami jobbat, akkor merjük azt továbbadni.
Nem kell mindent ugyanúgy csinálnunk, csak azért, mert mi is felnőttünk.
Mert igen.
Felnőttünk.
De szerintem nem az a kérdés, hogy túléltük-e a gyerekkorunkat.
Hanem az, hogy mit adhatunk a saját gyerekeinknek, amitől nekik egy kicsit könnyebb lesz majd felnőttként élni.❤️
-Berta S. Bernadett
