09/09/2026
Az egyik szülő küldte ma, megkérte a Chat GPT-t, hogy írjon egy roastot a placcról. Elég vicces lett, úgyhogy ezzel most újabb egy évre megúszom, hogy elkezdjek szelfi videót gyártani.
A placc olyan hely, ahol egy kívülálló elsőre nem tudja eldönteni, hogy művészetterápiára érkezett, erdei manókat idéző rituáléra, vagy egy különösen kreatív komposztálási workshopra.
A placcon egy uszadékfa nem uszadékfa. Az egy elakadt belső erőforrás, ami éppen kapcsolódni próbál az autonóm énrészedhez.
A placcon nincs rossz alkotás. Ez nagyon szép elv, egészen addig, amíg valaki három órán keresztül ragaszt egy flittert egy kavicsra, és a csoport végére kiderül, hogy ez a munkája címe: „A bizonytalan határok és a vasárnap délutáni szorongás dialógusa.”
A placc foglalkozások 70%-a úgy kezdődik, hogy: – „Mit látsz ebben az ágdarabban?” És 70%-a úgy végződik, hogy: – „Nem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlítok egy ágdarabra.”
A placcon a gyerekek öt perc alatt rájönnek arra, amire a felnőtteknek tíz év önismereti munka kell: hogy a ragasztópisztoly használata valóban segít az érzelmi szabályozásban.
A placc szemléletében minden érzés érvényes. Ezért ott egy hiszti nem probléma, hanem: „egy intenzív, testbe ágyazott önkifejezési folyamat”.
A placcon nem készülnek szép tárgyak. Készülnek:
átmeneti identitás-struktúrák,
kapcsolódási kísérletek,
szimbolikus lenyomatok,
és néha véletlenül egy egész jól felismerhető sárkány.
És végül:
A placc hivatalos mottója lehetne:
„Nem tudjuk pontosan, mi készül. Nem tudjuk pontosan, meddig tart. Nem tudjuk pontosan, miért sírsz. De valószínűleg valami nagyon fontos történik.”
😄
Az olyan tereket, mint a placc aminek van története, saját nyelve, sokkal könnyebb kifigurázni, mint azokat, amelyeknek semmilyen felismerhető arculatuk nincs. A placcból süt, hogy van benne mese, természet, kavics, uszadékfa, képzelt lény, játék és önismeret — annyira, hogy már szinte külön műfajjá vált.
😅
A placcon egyébként nincs káosz.
Csak anyagintenzív folyamat.
Nincs rendetlenség.
Csak kibontakozó installáció.
Nincs szétszóródott fonal.
Csak térbeli vonalvezetés.
🙂
A művészetterápiás tereknek van egy különleges tulajdonságuk: minél régebb óta dolgozik bennük valaki, annál több olyan mondat hangzik el, ami teljesen normálisnak tűnik bent, de kívülről nézve egészen abszurd.
Például:
– Nem kell szépet alkotni. – Jó. – De azért figyeld meg, milyen érzés, hogy nem kell szépet alkotni.
És van az a klasszikus művészetterápiás paradoxon:
„Nincs jó vagy rossz megoldás.”
A résztvevő:
„Jó, de ezt jól csinálom?”
A vezető:
„Mit jelent neked az, hogy jól?”
A résztvevő:
„Most már biztosan művészetterápián vagyok.”
És a kedvencem:
Egy átlagember meglát egy asztalon:
12 kavicsot,
három gombolyag fonalat,
egy darab fakérget,
némi agyagot,
és egy rozsdás kulcsot.
Azt gondolja:
„Valaki még nem pakolt el.”
A művészetterapeuta azt gondolja:
„A mai csoport összeállt. ”
😄
Az igazság az, hogy akik sokat dolgoznak gyerekekkel és alkotással, egy idő után tényleg képesek egy kavicsban, egy ágban vagy egy agyagdarabban történeteket látni. Kívülről ez néha mulatságosnak tűnik, belülről pedig gyakran éppen ez nyitja meg a játék, a képzelet és az önkifejezés terét. Ezért lehet egyszerre kicsit megmosolyogni és nagyon szeretni ezt a világot.
