18/02/2026
..INDIA..
Az elmúlt 2 hétben nem néztem facebookot.
Nem néztem az emailjeimet. Egyszer megpróbáltam, de azonnal késztetést éreztem, hogy bezárjam a telefonomat….
Mert ezt történik, amikor egy olyan programon vagy, ahol áramlás van, ahol annyira a jelenben vagy, JELEN VAGY a pillanatban, hogy minden külsõ tényezõ megszűnik létezni…
Minden napot együtt töltöttünk a csoporttal, reggel 7tõl este 10-ig, néha még tovább. Még az ebédszünetben sem akaródzott elválnunk egymástól ebben az egymás iránt mély tisztelettel lévõ, megtartó, szeretetteljes térben, ahol családdá váltunk.
Mert volt egy tér Indiában, ahol a csendnek súlya volt, és ahol úgy érztük, hogy a lélegzetünk már az elsõ együtt töltött nap után egyszerre emelkedett, mint egyetlen mellkas.
A Vigyan Bhairav Ta**ra szútráit tanultuk — nem csak szavakként, hanem kapukként önmagunk legmélyebb rétegeihez.
Mintha minden egyes mondat egy rejtett ajtót nyitott volna ki bennünk, amely mögött ott várt a rég elfeledett béke, a szeretet, a csend, a bennünk rejlõ bölcsesség.
Tizenhatan voltunk, tizenhat külön történet, tizenhat külön szív — és mégis, az együtt töltött idõ alatt valami láthatatlan fonál összeszőtt minket.
Együtt lélegeztünk, együtt hallgattunk, együtt olvadtunk bele abba a szeretetbe, ami nem kér, nem vár, csak megtart.
Nem kellett erősnek lenni, nem kellett szerepet játszani. Le lehetett tenni a páncélokat a földre, mint feleslegessé vált ruhákat.
Volt egy pillanat, amikor körben ültünk, és éreztük, hogy ez már nem egy csoport. Ez egy szív. Egyetlen dobbanás, amely tizenhat testben van jelen.
Idegenekből család lettünk — nem a vér, hanem a jelenlét által. A tisztelet által. Azáltal, hogy láttuk egymás törékenységét, és nem akartuk megjavítani — csak SZERETNI ÉS TÁMOGATNI, ELFOGADNI, BEFOGADNI EGYMÁST.
India megtartott minket, mint egy ősi anya.
A föld, a levegő, a mantrák rezgése mintha emlékeztetett volna valamire, amit mindig is tudtunk, csak elfelejtettük a zajban: hogy a szeretet az alapállapotunk.
Azóta is érzem őket a szívemben. Mintha bennem lélegeznének tovább. Mintha az a tizenhat ember most már egy belső kör lenne, ahová bármikor visszaülhetek, ha elfelejteném, ki vagyok.
És talán ez volt a legnagyobb tanítás:
hogy amikor valóban jelen vagyunk egymásnak, akkor a különállás illúziója csendben feloldódik — és marad valami kimondhatatlanul szelíd, kimondhatatlanul otthonos: a szeretet, amelyben mind ugyanaz a család vagyunk.
3 napja ért véget.
De az érzés ami bennem megszületett, örökké velem marad.
Mélyen õrzöm és védem, mert nem akarom elveszíteni.
Mindenkinek kívánom, hogy hasonlóakat éljen át.
És menjetek, menjetek elvonulásokra, táborokra, mert leírhatatlan, amit adni tud.
A szeretet . A szeretet a legfontosabb ebben a világban.
Namaste
Vera
🙏
