26/05/2026
Véleményem szerint nem kell agyonmagyarázni a dolgokat. Nem kell hosszú prédikációkat tartani, sem ijesztgetni. Néha elég egy őszinte beszélgetés. Egy pad a napsütésben. Pár kíváncsi kérdés. És persze őszinte válasz. és hogy a gyerekeket komolyan vegyük. Mert sokszor sokkal jobban figyelnek, mint hinnénk. És sokkal többet értenek a világból, mint feltételeznénk róluk.
Maga dohányzik?
Meleg van most már, igazi, jóleső, májusi meleg. Kék ég, napsütés, a vakáció ígérete ott van a levegőben. Óraközi szünet van s kinn vagyok az udvaron. Szívesen vagyok a gyerekek között, beszélgetek velük. Mindig van, aki odajön pár szóra, néha kis csapat vesz körül érdeklődve, máskor meg, én ülök oda valamelyik padra, egy gyerekkupac mellé érdeklődve.
Nyolcadikos srácok kis csoportja egy fa árnyékában beszélget a padon. Meglátnak, odaköszönnek, „hogy tetszik lenni?” Milyen órája volt?” stb. HA már megszólítanak, leülök közéjük. Jólesik a pad melege a bőrömnek, a fa hűs árnyéka az arcomnak, a társaságuk a lelkemnek. A tavaszi levegő, a nevetésük, az a semmihez sem hasonlítható kamaszos komolyság, ami néha megbújunk egy-egy mondat, kérdés mögött.
Beszélgettünk mindenféléről. Filmekről, fociról, suliról is. Aztán egyszer csak az egyik fiú elém áll és komolyan kérdez.
- Béla bácsi… maga dohányzik?
- Nem - mosolyodom el.
A fiú kicsit vár, mintha gondolkodna, hogy feltegye-e a kérdést, azután folytatja.
- És régen? Nem dohányzott soha?
- De igen. Régen igen.
Erre azért már a többiek is odafigyelnek.
- Tényleg? Hány éves volt, amikor először rágyújtott?
- Tizenöt. Gimis voltam már.
- És mikor hagyta abba?
- Huszonkét évesen.
- Miért?
Egy pillanatra elgondolkodom, mert tényleg - Miért is?
- Mert rájöttem, hogy nem tesz jót.
A fiúk csendben figyelnek. Komolyak.
- És miért gyújtott rá először? – kérdezi az egyik és komolyan érdekli, mert várakozón néz rám.
- Mert a többiek is csinálták. Közéjük tartoztam, a barátaim voltak, meg hát… Kíváncsi is voltam. Rágyújtottam én is.
- És nagyobbnak érezte magát?
Elmosolyodom.
- Nem. Inkább akkor lettem nagyobb, amikor abbahagytam.
A fiúk összenéznek.
- Nehéz volt?
- Rászokni?
- Nem! – nevetnek fel. – Abbahagyni.
- Tudjátok, rászokni is nehéz volt. Abbahagyni nem olyan nagyon. Mondjuk nem is szívtunk sokat a cimborákkal. Nem volt pénzünk. Volt, hogy egy szálat hárman füstöltünk el.
- És milyen volt abbahagyni?
- Elhatároztam, hogy abbahagyom és kész. Volt egy fél doboz Sopianae a zsebemben. Odaadtam a csajoknak, akikkel épp beszélgettem. Örültek neki. Én is.
- A barátai… Nem… Izé…
- Nem furcsállották-e? – sietek a segítségükre.
- Igen! Nem furcsállották? Nem csúfolták?
- Nem. Sőt, elismeréssel néztek rám és … És büszkék voltak rám. Ha mentünk valahova, és cigivel kínáltak minket, azonnal mondták, hogy „ő már leszokott.”
Tisztelet volt a hangjukban. Persze hozzátették mindig, hogy le kellene nekik is szokni róla, csak hát…
- Nem egyszerű… - szalad ki egyik srác száján.
- Nem egyszerű.- bólintok rá. - Csakhogy tudjátok… az ember életében van egy pont, amikor rájön, hogy a saját életéért ő a felelős.
Az egyik fiú a cipőjét nézi, mint aki most csodálkozik rá, hogy hát jé, ez a cipő van a lábamon?
- És akkor… miért hagyta abba igazából?
- Tudjátok, egészséges akartam maradni. Olyan egészséges, hogy fel tudjam majd nevelni a gyermekemet.
- Akkor már volt gyereke?
- Nem. Még nem volt … de már gondoltam rá, tudtam, hogy egyszer lesz. És arra gondoltam, ha majd egyszer megajándékoz a Jóisten pár kisfiúval, vagy kislánnyal, akkor felelősséggel tartozom értük.
Rögtön érkezik a kérdés:
- Húszévesen már erre gondolt?
- Igen. Készültem rá fejben. Az embernek időben el kell döntenie, milyen felnőtt akar lenni, mert egyszer csak eléri a felnőtt kort. És ha akkor is még gyerek marad, akkor az nem jó senkinek.
Néhány másodpercre csend telepszik a társaságra. Komolyan néznek ki a fejükből. Aztán az egyik fiú megszólal.
- Amúgy tényleg nincs értelme a ciginek.
- Nincs – bólintok. – Pénzt visz el, egészséget visz el, éveket az ember életéből. Csak ezt tizenöt évesen még nehéz elhinni. Akkor az ember inkább nagynak akar látszani. Tényleg! Most mennyi egy doboz cigi? Az én időmben tizenkét forint volt egy doboz Szofi.
- Ó, most meg kétezer-ötszáz… - harapja el a mondandója végét egy magas srác és látszik rajta, bánja, hogy megszólalt. Azért a többiek jóváhagyólag bólintanak, hogy tényleg annyi.
- Számoljátok ki majd, mennyi az egy hónapban!
Abban a pillanatban megszólal az órára hívó csengő. A fiúk lassan felállnak. Hallgatnak. Komolyak. Mielőtt elindulnak a bejárat felé, az egyikük még odafordul.
- Béla bácsi…
- Igen?
- Azért ez jó volt, hogy elmondta.
- Az még jobb lenne, ha nektek le sem kellene szokni róla. Mert rá sem szoktok.
- Igaza van! – szól oda egy másik és talán megfordul a fejében, hogy hazafelé nem kellene rágyújtani.
A fiúk lassan elindulnak, én még maradok pár másodpercig. Felállok a padról, ami még őrzi a napsütés melegét. Beleszagolok a fa lombjai között csendesen átszűrődött a májusi fénybe. A beszélgetés emléke ott lebeg még egy darabig körülöttem.
Arra gondolok, hogy az ember sosem tudhatja, melyik mondata marad meg egy gyerekben. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak egy félmondat. Egy mozdulat. Egy őszinte szó.
És lehet, hogy egyszer, valamikor évekkel később, egy fiú majd áll valahol egy cigarettával a kezében… aztán mégsem gyújt rá…
Örülnék, ha így lenne…
Mosolygós, szép napot kívánok szeretettel!
Szentandrássy Béla
