Dr. László Kajcsa Helga - Orvos & Pszichológus

Dr. László Kajcsa Helga - Orvos & Pszichológus A változás benned kezdődik, bízz hát magadban, én is ezt teszem. Az utazás időt vesz igénybe.

Mi együtt, olykor én, máshol te segítjük egymást saját lelkünk gazdagítására. Az Orvosi kamara, Pszichológus kollégium tagjaként, köszönöm a bizalmadat☀️

26/05/2026

Véleményem szerint nem kell agyonmagyarázni a dolgokat. Nem kell hosszú prédikációkat tartani, sem ijesztgetni. Néha elég egy őszinte beszélgetés. Egy pad a napsütésben. Pár kíváncsi kérdés. És persze őszinte válasz. és hogy a gyerekeket komolyan vegyük. Mert sokszor sokkal jobban figyelnek, mint hinnénk. És sokkal többet értenek a világból, mint feltételeznénk róluk.

Maga dohányzik?

Meleg van most már, igazi, jóleső, májusi meleg. Kék ég, napsütés, a vakáció ígérete ott van a levegőben. Óraközi szünet van s kinn vagyok az udvaron. Szívesen vagyok a gyerekek között, beszélgetek velük. Mindig van, aki odajön pár szóra, néha kis csapat vesz körül érdeklődve, máskor meg, én ülök oda valamelyik padra, egy gyerekkupac mellé érdeklődve.

Nyolcadikos srácok kis csoportja egy fa árnyékában beszélget a padon. Meglátnak, odaköszönnek, „hogy tetszik lenni?” Milyen órája volt?” stb. HA már megszólítanak, leülök közéjük. Jólesik a pad melege a bőrömnek, a fa hűs árnyéka az arcomnak, a társaságuk a lelkemnek. A tavaszi levegő, a nevetésük, az a semmihez sem hasonlítható kamaszos komolyság, ami néha megbújunk egy-egy mondat, kérdés mögött.

Beszélgettünk mindenféléről. Filmekről, fociról, suliról is. Aztán egyszer csak az egyik fiú elém áll és komolyan kérdez.

- Béla bácsi… maga dohányzik?
- Nem - mosolyodom el.

A fiú kicsit vár, mintha gondolkodna, hogy feltegye-e a kérdést, azután folytatja.

- És régen? Nem dohányzott soha?
- De igen. Régen igen.

Erre azért már a többiek is odafigyelnek.

- Tényleg? Hány éves volt, amikor először rágyújtott?
- Tizenöt. Gimis voltam már.
- És mikor hagyta abba?
- Huszonkét évesen.
- Miért?

Egy pillanatra elgondolkodom, mert tényleg - Miért is?

- Mert rájöttem, hogy nem tesz jót.

A fiúk csendben figyelnek. Komolyak.

- És miért gyújtott rá először? – kérdezi az egyik és komolyan érdekli, mert várakozón néz rám.
- Mert a többiek is csinálták. Közéjük tartoztam, a barátaim voltak, meg hát… Kíváncsi is voltam. Rágyújtottam én is.
- És nagyobbnak érezte magát?

Elmosolyodom.

- Nem. Inkább akkor lettem nagyobb, amikor abbahagytam.

A fiúk összenéznek.

- Nehéz volt?
- Rászokni?
- Nem! – nevetnek fel. – Abbahagyni.
- Tudjátok, rászokni is nehéz volt. Abbahagyni nem olyan nagyon. Mondjuk nem is szívtunk sokat a cimborákkal. Nem volt pénzünk. Volt, hogy egy szálat hárman füstöltünk el.
- És milyen volt abbahagyni?
- Elhatároztam, hogy abbahagyom és kész. Volt egy fél doboz Sopianae a zsebemben. Odaadtam a csajoknak, akikkel épp beszélgettem. Örültek neki. Én is.
- A barátai… Nem… Izé…
- Nem furcsállották-e? – sietek a segítségükre.
- Igen! Nem furcsállották? Nem csúfolták?
- Nem. Sőt, elismeréssel néztek rám és … És büszkék voltak rám. Ha mentünk valahova, és cigivel kínáltak minket, azonnal mondták, hogy „ő már leszokott.”

Tisztelet volt a hangjukban. Persze hozzátették mindig, hogy le kellene nekik is szokni róla, csak hát…

- Nem egyszerű… - szalad ki egyik srác száján.
- Nem egyszerű.- bólintok rá. - Csakhogy tudjátok… az ember életében van egy pont, amikor rájön, hogy a saját életéért ő a felelős.

Az egyik fiú a cipőjét nézi, mint aki most csodálkozik rá, hogy hát jé, ez a cipő van a lábamon?

- És akkor… miért hagyta abba igazából?
- Tudjátok, egészséges akartam maradni. Olyan egészséges, hogy fel tudjam majd nevelni a gyermekemet.
- Akkor már volt gyereke?
- Nem. Még nem volt … de már gondoltam rá, tudtam, hogy egyszer lesz. És arra gondoltam, ha majd egyszer megajándékoz a Jóisten pár kisfiúval, vagy kislánnyal, akkor felelősséggel tartozom értük.

Rögtön érkezik a kérdés:

- Húszévesen már erre gondolt?
- Igen. Készültem rá fejben. Az embernek időben el kell döntenie, milyen felnőtt akar lenni, mert egyszer csak eléri a felnőtt kort. És ha akkor is még gyerek marad, akkor az nem jó senkinek.

Néhány másodpercre csend telepszik a társaságra. Komolyan néznek ki a fejükből. Aztán az egyik fiú megszólal.

- Amúgy tényleg nincs értelme a ciginek.
- Nincs – bólintok. – Pénzt visz el, egészséget visz el, éveket az ember életéből. Csak ezt tizenöt évesen még nehéz elhinni. Akkor az ember inkább nagynak akar látszani. Tényleg! Most mennyi egy doboz cigi? Az én időmben tizenkét forint volt egy doboz Szofi.
- Ó, most meg kétezer-ötszáz… - harapja el a mondandója végét egy magas srác és látszik rajta, bánja, hogy megszólalt. Azért a többiek jóváhagyólag bólintanak, hogy tényleg annyi.
- Számoljátok ki majd, mennyi az egy hónapban!

Abban a pillanatban megszólal az órára hívó csengő. A fiúk lassan felállnak. Hallgatnak. Komolyak. Mielőtt elindulnak a bejárat felé, az egyikük még odafordul.

- Béla bácsi…
- Igen?
- Azért ez jó volt, hogy elmondta.
- Az még jobb lenne, ha nektek le sem kellene szokni róla. Mert rá sem szoktok.
- Igaza van! – szól oda egy másik és talán megfordul a fejében, hogy hazafelé nem kellene rágyújtani.

A fiúk lassan elindulnak, én még maradok pár másodpercig. Felállok a padról, ami még őrzi a napsütés melegét. Beleszagolok a fa lombjai között csendesen átszűrődött a májusi fénybe. A beszélgetés emléke ott lebeg még egy darabig körülöttem.

Arra gondolok, hogy az ember sosem tudhatja, melyik mondata marad meg egy gyerekben. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak egy félmondat. Egy mozdulat. Egy őszinte szó.

És lehet, hogy egyszer, valamikor évekkel később, egy fiú majd áll valahol egy cigarettával a kezében… aztán mégsem gyújt rá…

Örülnék, ha így lenne…

Mosolygós, szép napot kívánok szeretettel!

Szentandrássy Béla

      Marci és a gyerekek🌼
21/05/2026

Marci és a gyerekek🌼

A kisfiú, aki túl sokat beszélt

Az iskola végében, az öreg gesztenyefa mellett volt egy régi tanterem. Tavasszal tele volt napsütéssel és boldog madárdal szűrődött be az ablakain. A gyerekek szerettek ide járni. Szerették a tanító nénijüket és szerették a kedves tantermet.

Ebben az osztályban tanult Marci. Marci kedves kisfiú volt. Segített feltörölni, ha kiborult a vízfesték, összeszedte a leesett ceruzákat, és soha nem felejtette el megkérdezni:
- Tanító néni, segíthetek valamiben?

Csak volt egy aprócska gond. Marci rengeteget beszélt. De nem úgy, mint akik sutyorognak a hátulsó padokban. Nem. Marcinak egyszerűen mindenről eszébe jutott valami.

Ha matekórán a hármas számról volt szó, rögtön jelentkezett:
- Az én nagypapámnak három macskája van, csak az egyik mindig átszökik a szomszédba!

Ha olvasásórán a szélről olvastak:
- Képzeljék! Tegnap majdnem elvitte a sapkámat a szél, de én gyorsabb voltam! És nem baj, ha fúj a szél, mert különben mi forgatná a szélkerekeket!

Ha pedig csend lett az osztályban, Marci akkor is talált valamit, amit feltétlenül el kellett mondania.
- Tanító néni… Tudja, hogy a csigák át tudnak mászni egy éles késen, anélkül, hogy bajuk esne?
- Tanító néni… Láttam egy felhőt, ami úgy nézett ki, mint egy krokodil!
- Tanító néni… Tegnap láttam egy kutyát, aki mosolygott.

A gyerekek sokszor nevettek. Nem csúfolódásból, inkább azért, mert érdekesnek, mókásnak találták.

- Marci megint mesél! - mosolyogtak.

A tanító néni is sokszor próbálta finoman csendre inteni.

- Marcikám… most egy picit figyeljünk másokra is!
- Jól van, tanító néni… csak még ezt az egyet! - És persze mindig lett még egy.

Egyszer aztán rajzórán a tanító néni különös feladatot adott.

- Ma azt rajzoljuk le, amitől otthonosnak, szerethetőnek, boldognak érezzük magunk körül a világot!

Az osztály rögtön munkához látott. Valii a kutyáját rajzolta. Évike a nagymamáját.
Gyuri egy futballmérkőzést a barátaival. Mindenki rajzolt serényen.
Marci viszont sokáig csak ült. Tőle szokatlan módon, nem beszélt. Egészen csendben volt. A tanító néni odasétált hozzá.

- Elfogyott a sok mondanivaló?
- Nem tudom lerajzolni. – nézett fel rá Marci.
- Mit nem tudsz lerajzolni?

A kisfiú egy darabig nézte az üres lapot.

- Az apukámat.

A tanító néni leguggolt mellé, Marci pedig nagyon halkan, szinte suttogva folytatta:

- Régen mindig beszélgettünk. Nagyon sokat. Mindent elmeséltem neki. Azt is, hogy milyen volt az iskola, meg hogy milyen alakú a felhő, meg hogy mit álmodtam.
- És most?
- Most már messze dolgozik. Este későn ér haza… néha már alszom is. Reggel meg siet. És… hát -
- Hiányzik?

Marci bólintott.

- Néha egész nap gyűlnek bennem a dolgok. Olyankor muszáj elmondanom valakinek. Különben olyan… mintha bent maradna a fejemben minden szó.

A tanító néni nem szólt semmit, csak megsimogatta Marci haját. Másnap reggel az osztályterem falán egy új tábla lógott.

„REGGELI REGÉLŐ”

A gyerekek kíváncsian nézték. A tanító néni mosolygott.

- Minden reggel lesz öt perc. Akkor bárki elmondhatja, ami fontos neki. Amit látott, álmodott, gondolt vagy érzett.

Attól a naptól kezdve reggelenként sok kéz emelkedett a magasba.

- Tegnap sikerült harminckettőt dekáznom a labdával!
- Én láttam egy gyönyörű szivárványt!
- Nekem kiesett a fogam!

Marci is mesélt. Boldogan. És már nem egyedül. A tanító néni arra lett figyelmes, hogy az osztály sokkal többet nevet. Jobban figyelnek egymásra a gyerekek. Mintha valami láthatatlan ablak nyílt volna köztük.

Mert a gyerekek nem azért beszélnek sokat, mert zavarni akarnak másokat. Hanem mert tele van a szívük kimondatlan történetekkel.

Szentandrássy Béla

Mosolygós, szép napot kívánok szeretettel!

,, A jó nem más, mint a dolgok ősi és természetes rendje. “ 🌼Wass AlbertLegyetek jók ha tudtok, s ha nem rosszalkodjatok...
28/04/2026

,, A jó nem más, mint a dolgok
ősi és természetes rendje. “ 🌼
Wass Albert
Legyetek jók ha tudtok, s ha nem rosszalkodjatok😉

17/04/2026

Dosztojevszkij azt mondta:

„Soha ne hívj ki valakit, aki békében van a magányával, és akit nem zavar, hogy egyedül van, mert mindig veszíteni fogsz.”

Ez azt jelenti, hogy aki megszokta a magányt, és elfogadta az elszigeteltségét, az legyőzhetetlenné válik.
Azok, akik félnek az egyedülléttől, könnyen válhatnak a megfosztottság vagy a kirekesztettség áldozataivá,
de akik a magányukat a belső hazájukká tették, azokat sem fenyegetéssel, sem csábítással nem lehet eltéríteni.

A pszichológiában ezt a szakaszt érzelmi függetlenségnek nevezik —
amikor az ember túllép a mások folyamatos megerősítésének igényén,
és erejét önmagából meríti.

Az egzisztencialista filozófia pedig a magánnyal való megbékélést a szabadság legmagasabb formájának tartja,
mert ez szünteti meg a társadalom egyik legnehezebb bilincsét: a félelmet attól, hogy egyedül maradjunk.

Ez egyszerre kemény és felemelő bölcsesség:
az az ember, aki nem retteg a magánytól, legyőzhetetlen —
mert egyszerűen semmit sem lehet tőle elvenni.

        Közben tanítgatom🌼
28/03/2026


Közben tanítgatom🌼

Tanuljunk meg a kellő időben süketté válni!

"Egy szép napon az erdei állatok versenyt rendeztek saját szórakoztatásukra...
Építettek egy magas falat és megkérték a békákat, másszák meg. Csábító volt a fődíj, finom falatok, így hát sok jelentkező akadt a feladatra. Körbe gyűltek az állatok, nyulak, medvék, rókák és farkasok, és vaddisznók.
Felharsant a kürtszó és kezdetét vette a viadal. Legalább ötven béka indult neki a meredek falnak.
-Úgy sem sikerül nekik! - mondta egy nyúl. Amikor kimondta három béka le is esett a földre.
-Túl gyengék ehhez! - harsogta a medve, és tíz béka megint lepottyant a talajra.
-A békák nem is tudnak falat mászni! - nevetett a vaddisznó, erre vagy húszan zuhantak le a falról.
Ez így ment egészen addig, míg csupán csak egy béka haladt a csúcs felé. Ő viszont már majdnem felért.
-Le fog esni! - morogta a farkas, de nem így történt.
A béka felért a csúcsra. Egyedül az ötvenből, egyedüli békaként teljesítette a távot. Pedig kis vézna béka volt. Az állatok körbeállták.
-Gratulálunk, hogy sikerült épp neked? - kérdezte a róka.
-Mi a titkod? - kérdezte egy másik béka.
-Gyakoroltál? - szegezte neki a kérdést a farkas.
Csakhogy a béka csendben maradt. Ekkor döbbentek rá: a győztes béka SÜKET.
Ő nem hallotta, nem hallhatta a kétkedő, lekicsinylő és pesszimista megjegyzéseket. Csak a saját, belső hangját hallotta: Feljebb, feljebb, feljebb! - mondogatta magában.
Tudta, hogy képes rá, és nem vették el önbizalmát."
Mert lássuk be, nap mint nap találkozunk olyanokkal, akik ezt sulykolják belénk.

Tanuljunk meg a kellő időben süketté válni!

(tanmese)

Szeretettel
Életfestők

Illusztráció: by Lizzy Hallman

Address

Targu-Mures

Alerts

Be the first to know and let us send you an email when Dr. László Kajcsa Helga - Orvos & Pszichológus posts news and promotions. Your email address will not be used for any other purpose, and you can unsubscribe at any time.

Contact The Business

Send a message to Dr. László Kajcsa Helga - Orvos & Pszichológus:

Share