06/08/2026
Dr. Flink Lili Borbála biológusként kilenc évig dolgozott kutatásban, amikor a PhD-képzése vége felé, mindössze 30 évesen egy kemény csomót tapintott a hónalja alatt. A halmozott családi érintettség miatt gyermekkora óta fokozott tudatossággal és szorongással kísérte a saját egészségét, rendszeresen járt szűrésre, megérzései pedig helyesnek bizonyultak: BRCA-mutációt hordozó, korai stádiumú tripla negatív mellrákot diagnosztizáltak nála.
Az ezt követő években egy rendkívül megterhelő, komplex onkológiai kezeléssorozaton esett át – bal oldali masztektómia, kemoterápia, sugárkezelés, majd profilaktikus jobb oldali műtét, korrekciós műtétek –, amelyet végig a kutatói munka nyújtotta stabilitásba kapaszkodva csinált végig. Három éve tünetmentes, de a fizikális, endokrinológiai és lelki rehabilitáció ma is az élete része.
Célja, hogy lebontsa a mellrákot gyakran övező toxikus pozitivitást és a »rózsaszín masnis« narratívát- mert ezek - bár jó szándékúak, azonban betegség ennél sokkal több. Saját és szerettei tragédiáján keresztül szembesít azzal a ténnyel, hogy a BRCA-mutációhoz társuló emlőkarcinóma nem a “jobbik fajta rák”, hanem egy rendkívül agresszív, fiatal nőket fenyegető halálos betegség és buzdít az egészségtudatos életmódra, a szűréseken való részvételre. Üzenete egyértelmű és kompromisszummentes: le kell számolni a betegség súlyának alulértékelésével. Arra int, hogy senki ne ringassa magát hamis illúziókba, vegye komolyan a diagnózist, és ne bagatellizálja el a szükséges terápiás lépéseket.
Őszinte hálám, Lili, hogy írtál ! 🤍
1. Milyen hatással volt a diagnózis időszaka, a daganat leküzdése a kapcsolataidra, munkádra ?
Talán az egész folyamatban a legnehezebb időszak a diagnózistól a kezelés megkezdéséig tartó időszak volt. Végig gondolva, mindegyik időszak - a műtétek, a kemoterápia stb. - borzasztó volt és megvolt a maguk nehézsége, de ez a kezdeti időszak a sok bizonytalansággal, halálfélelemben töltve egy egészen kegyetlen dolog. A munkám kapcsán az orvos kollégáim és főnökeim elképesztő támogatást nyújtottak, kutatóként az egész időszak alatt a professzionális, tudomány alapú támogatásra volt szükségem. Mivel éppen az egyik kutatásom publikálási folyamatában voltam, a főnököm gondoskodott róla, hogy átterelje a figyelmemet a munkára. Elismerem, ez egy nem szokványos módja a traumák feldolgozásának, de a kezdeti időszakban abszolút a túlélésre mentem, kellett a figyelem elterelés, és ez a taktika működött. Aztán, ahogy az idő telt és elkezdődtek a kezelések, úgy engedtem közelebb magamat a barátaimhoz és a családomhoz. Kutatóként nehéz volt megküzdenem azzal, hogy nem azt a "szakmai" támogatást kaptam, amire szükségem lett volna. Erről senki nem tehet. Ettől függetlenül sokat tanultam arról, hogyan kommunikáljam a szükségleteimet az érzelmi és fizikai támogatással kapcsolatban, mert az elején ez sok feszültséget okozott.
2.Mit tanácsolnál egy fiatal nőnek, aki most kezdi a kivizsgálások hosszú sorozatát?
A tanácsom az, hogy bízzanak az orvosukban, a szakemberekben, a tudományban, és fogadjanak el bármit, amit ajánlanak. Ha pedig kétségük támad, kérjenek bátran másodvéleményt. Ne féljenek tájékozódni, de ne felejtsük el, hogy noha sokszor a sarkunkra kell állni és kezünkbe venni a sorsunkat, ne legyenek gerilla projektjeik, ne menjenek kuruzslókhoz és ne vonják kétségbe a hagyományos terápia hatását. Ne féljenek a mammográfiától, sugártól, kemoterápiától, mert mindegyik azt szolgálja, hogy megmentse az életüket. Ne feledjük el, hogy - még én sem - vagyunk szakértői a ráknak, hallgassunk a hozzáértőkre. Illetve, tudjanak róla, hogy mindenkinek jár pszichológiai segítség, éljen vele, mert csodát tesz!
3. Mik voltak a kapaszkodóid? Mennyire gondolkodtál szakemberként -segített neked a háttered, a tudásod ?
A diagnózisom legelején én is, mint minden ember, "civilként" és laikusként éltem meg minden hírt. Halálra voltam rémülve, nem értettem , mi mit jelent. Itt kezdődött el egy nagyon egészségtelen információ keresgélés. Hiába mondták az orvosaim, hogy ne olvasgassak a neten, mert tudták rólam, hogy ez egy lehetetlen kérés egy kutatótól, csak beszippantott az internet. A statisztikák. Amikor kiderül a BRCA1 mutációm, adatbázisokban keresgéltem az én speciális génhibámra (ez minden embernél eltér, BRCA1/2 között is rengeteg különbség van), van-e klinikai relevanciája. Nagyon meg akartam érteni a betegségem, annak minden részletét, hogy prediktálni tudjam az esélyeimet. Akárcsak a kísérleteimnél. És aztán egyszer csak elkezdődtek a műtétek, kezelések, és az agyam átkapcsolt egy más üzemmódba, ami arról szólt, hogy átadjam magam a beavatkozásoknak, mert most feladat van! És ez egészen az év végéig, a sugár befejeztéig kitartott, amiért nagyon hálás vagyok.
4. Sikerült újra felvenni az élet fonalát? Mi változott ? A történtek hozzád tettek vagy inkább elvettek tőled ?
Én a kezelések alatt is dolgoztam, ez segített, hogy ne veszítsem el magam a folyamatban. A kemoterápiákra is csinosan mentem, mert erőt adott, ha szépen felöltözhettem, talán ezzel kompenzáltam azt, hogy milyen rosszul éreztem magam belül. Aktívan próbáltam elterelni a figyelmemet, imádtam a barátnőim történeteit hallgatni, a vőlegényem beszámolóját Nápolyról, ahova velem ment volna, de ráparancsoltam, hogy nélkülem is mennie kell. Ezek adtak erőt, hogy van élet a "nyomoromon" kívül, és láttam a célt így, ahova vissza akarok majd térni. Két évig jártam onkopszichológushoz, akinek vagyok olyan hálás, mint bármelyik orvosomnak; megmentette a lelkem. A leghálásabb pedig magamnak vagyok, a testemnek és az elmémnek, hogy túléltük együtt, megcsináltuk! Sokat tanultam magamról, de egyszer sem hagyja/ná el a számat az, hogy hálás vagyok ezért a ráknak. A nagymamáim és a barátnőm életét elvették, én pedig évek óta szenvedek a szövődményeitől és a PTSD-től. A nap végén kiegyeznék azzal, hogy ha nincs rák, akkor nincs ez a 3 év - és annak jó dolgai sem.
5.Ha visszamehetnél az időben, min változtatnál és min nem ?
Évekig gyötört a tudat, hogy nem tettem meg mindent. Pedig de. Sosem éltem egészségtelenül, mozogtam. Illetve, gimisként, mikor Angelina Jolie miatt az egész világ megismerte a BRCA1/2 mutációkat, én háromszor hívtam a Kék Golyót genetikai szűrés kapcsán a családi halmozódás miatt. Aztán évente szűrésre jártam, minden áron, minden beutalóért megküzdöttem, rettegtem, hogy a nagymamáim sorsára jutok. 2021-ben negatív volt az UH, pontosan 1 évvel később 1,2 centis volt a tumorom, mikor kitapintottam. Ezután bántam, hogy nem szűrtem le magam (rengeteg pénzért) hamarabb. De akkor pénzem nem lett volna egy profilaktikus műtétre. Ördögi kör volt, és végül elfogadtam, hogy ezt nem tudtam volna jobban elkerülni. Tehát a tanulság, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet elkerülni, de a kimenetelét befolyásolni lehet. És én emiatt élek. A nagymamám másik korba született más mentalitással, de én túléltem és élek helyette is.
……….……………………………………………….
Ha szeretnéd Te is megosztani a történeted, írj bátran !
